A "kísérlet" lényege az, hogy mindazt amit eddig elfogadtam (ami különbözik az általam tapasztaltaktól, vagy másmilyen, mint ahogy szerintem jó) elutasítom, és konokul amellett állok ki, ahogy azt én jónak gondolom. 

Kb az, mint amit a környezetemben sok helyen látok.

Mivel eddig nem vált be az, hogy elfogadom a hülyéket (még ha bosszankodom is miattuk - bár ha bosszankodok rajta, az nem teljes elfogadás, de mindenesetre erős tolerancia), gondoltam kipróbálom, milyen az, ha teljesen ignorálom az általam helytelennek ítélt viselkedést, függetlenül attól, hogy az milyen irányból, kitől érkezik. 

Még csak részeredményeim vannak, azonban ezek is elég elgondolkodtatóak ahhoz, hogy mélyen magamba nézzek és kérdéseket tegyek fel. A részeredmények alapján eddig megállapítottam, hogy

1. Az ember teljesen egyedül van, mindig, minden körülmények között.
   Erre van is mondás: "Egyedül születünk, egyedül élünk, egyedül halunk meg. Csak a barátság és a szerelem keltheti azt a röpke illúziót, hogy nem vagyunk egyedül (Orson Welles).
   És tényleg. Mindenféle társas, szociális kapcsolódás az egó szükséglete, és érdek. Az igazi lényeget tekintve (bár ezt elég zord bevallani, és leírni) szükségszerűtlen. (Megj: az "igazi lényeg" jelen esetben az a dolog, ami állandó)
2. Nem vagyok olyan státuszban, hogy "megengedhessem" magamnak, a kizárólagosságot a véleményem kapcsán.
   Ez adódhat abból, hogy nem megfelelően választottam, de abból is, hogy az eddigi elfogadó hozzáállásommal túlságosan kitoltam a határaimat, igazodva mások komfort zónájához.
3. Az elfogadás és az elutasítás is (fölösleges) emberi játszma. A kinek van igaza, és a melyikünk igaza élvez nagyobb prioritást szintén értelmetlen, és nem eredményre vezető.
   Elutasításkor mindent meg lehet magyarázni és ideologizálni, de teljesen fölösleges, mivel nem vezet el a megoldáshoz. Elfogadáskor a saját határok (igények) kitolásával egyfajta alárendeltséget lehet létrehozni, ami bár látszólagos eredményhez vezet, azonban utána a határok visszaállítása és az önérvényesítés sokkal nehezebb.
4. Nincs jó és rossz.
   Ha szarkasztikus akarnék lenni azzal folytatnám, hogy csak rossz és még rosszabb van.
   Minden helyzet megítélése, hogy mi jó és mi rossz csak az eddig tanult mintákon és megszokásokon alapszik. Mit szoktunk meg másoktól, és ha ezzel ellentétesen viselkednek, akkor az milyen érzést kelt bennünk, és miért olyan érzést? Mit eredményez ha az események nem úgy alakulnak, ahogy azt elvárnánk? Tehetetlenség vagy düh? Mi az eredő, miért ezek jönnek elő? Miért akarjuk annyira magunknál tartani a kontrollt?

Értelmet csak ott keress, ahol találsz is. 

Ha egyszer végleg befejezném a blog írást, azt hiszem ezt írnám ide utoljára.