Szomorúság van bennem. Szorítja a szívem és facsarja a gyomrom.

A tudatosság apró lángja néha felpislákol. Arra kellene figyelnem, amit szeretnék, és nem arra, amit nem. Mintha besüppedtem volna egy nyálkás, ragacsos mocsárba. Szomorú vagyok, mert mást szeretnék. Mégsem teszek érte semmit. Nem tudom mit tehetnék. Se tehetségem, se tudásom, se semmi. 

Unom már ezt a "játékot" és egyre gyakrabban érzem, hogy ki akarom kapcsolni.

Ugyanott vagyok, ahol voltam, mi értelme volt akkor az egésznek?! Érdekes volt, izgalmas, átmeneti reménysugár. Aztán persze jött a meghiúsult realitás. Másoknál látom megvalósulni mindazt, aminél nekem az élet/emberek/helyzetek keresztbe tettek és még a lehetőség gondolatát is igyekeztek kiíratni belőlem. 

Nincs gyökerem.

Nincs semmim.

Ami van, azt bár becsülöm, de lehúz, és lassan, de rendszeresen csepegteti a mérgét. 

Haladni szeretnék, egyről a kettőre lépni.

De mintha egy kibaszottul a sárba ragadt teherautó lenne rám csatolva.