30 fölött az emberek kiszámíthatóak és annyira egyszerűek, mint egy faék. Ha mégsem így van, akkor viszont én látok át nagyon könnyen rajtuk. Persze kell egy kis ismeretség hozzá (nagyjából kb 5-15 perc) hogy utána meg lehessen mondani ki mit fog csinálni. Nem kell ehhez jósgömb, elég felismerni, milyen "motor" van bennük.

Épp ezért nem értem, hogy aki már évtizedek óta össze van zárva önmagával, hogy nem képes önismeretet gyakorolni. Persze, "a szem nem látja önmagát", ez oké, de azért naa, legyünk őszinték. Mindenki tisztában van a saját rossz tulajdonságaival, csak van aki tagadja, takargatja van aki elfogadja, de leszarja, és van aki az elfogadás mellett törekszik arra is, hogy javítson rajta, nem más kérésére, hanem önmagáért. Bár ez utóbbihoz a legtöbben elég lusták, és elkezdenek takarózni oraveczkoelhós' bölcsességekkel, miszerint akinek nem vagyok jó így, az nem is szeret, meg fogadjanak el ilyennek, amilyen vagyok, mert az én rossz tulajdonságaim mindenek felett állnak, és semmi szükség javítani rajtuk.

Azért aki 40 év alatt nem tud felmutatni egyetlen párkapcsolatot sem, ott nem a környezettel vagy másokkal van baj.
Túl sok minden kavarog bennem az utóbbi napokban, olyan emberi történések, amik amellett hogy meghökkentenek, értelmét sem látom, sőt, borítékolhatnám a végeredményét is. Mintha az idei évben az emberek nagy része megzakkant volna, és olyanokat művel, ami abszurd vagy morbid, vagy olyan korcs, hogy messziről bűzlik. Persze mindenki azt tesz ami neki jó (vagy legalábbis amit annak hisz), mégis felmerül bennem a kérdés, hogy mennyire ítéltem meg jól ezeket az embereket? Még csak azt sem mondanám, hogy jellembeli változáson mentek keresztül, mert egyes döntéseik amellett hogy eszetlenek, teljességgel következetlenek is. Csak állok és annyit kérdeznék: "te normális vagy, bmeg?"
Elfogadom, hogy az én normáim nem fekszenek másoknak, ez teljesen rendben van. Csak azt nem értem, hogy ők miért nem látják azt, amit én, hogy mekkora bakot lőnek, és ez hova fog vezetni.
És nem! Nem szeretnék újra és újra olyan helyzetbe kerülni, hogy másoktól halljam vissza, hogy tényleg, te megmondtad ezt már x évvel ezelőtt. Nem lelelem örömömet abban, amikor az élet beigazolja, hogy az emberek mennyire ostobák és kiszámíthatóak.