Nemrég olvastam egy írást, ami elég jól megfogalmazta a gondolataimat a témával kapcsolatban. 

Nem arról van szó, hogy elutasítom a spirituális hozzáállást, vagy a vallások értelmét esetleg létjogosultságát kérdőjelezném meg (bár egy újabb posztban még lehet hogy ezt is megteszem). Egész egyszerűen úgy látom, hogy az emberek többsége, akik spirituálisnak vallják magukat, totálisan balfaszok.  A másik oldal, akik nem párhuzamosan futtatják ezt a spiri projektet a valósággal, valami elcseszett képzeletbeli vonalon, azon meg gyomorforgató módon a haszonszerzésre használják. Persze, értem én, amit minidig hangsúlyoznak, hogy a pénz is energia, és energia cserén alapszik minden. Még ez is rendben van, bizonyos mértékig.

Van szerencsém ismerni egy olyan oktatót, aki úgy érzem, teljesen megtalálta az összhangot a mértékletesség, a realitás, a spiritualitás, és a épelméjűség arany középútján, amiről úgy gondolom elég ritka azok között, aki ilyesmivel foglalkoznak.

Viszont ha körbenézek, csupa-csupa olyan embert látok, aki bort iszik és vizet prédikál. Olyanok oktatnak, akiknek X éve nincs párkapcsolatuk vagy éppen romokban áll, vagy X éve nem volt fasz a kezükben, de majd ők megmondják hogy neveld a gyereked, hogyan legyél sikeres a munkahelyeden, és hogyan élj boldog párkapcsolatban. És ott vannak a lelkes hallgatók. Leülnek reggel délben este és meditálnak, eljárnak önképző körökre, megveszik amit a guru ajánl nekik, mindeközben teljesen félrerakják a logikát, az egészséges kételkedést, meg sem fordul a fejükben hogy egyetlen pillanatra is megkérdőjelezzék azt, amit mondanak nekik. Vagy a másik oldal, aki már piszkos jól tudja, hogy mi hogy megy, mert elvégzett X számú tanfolyamot, részt vett Y időintervallumú őszi-téli-tavaszi-nyáritáboron, találkozott n1 számú spirituális vezetővel, de egy pillanatra sem engedi el azon meggyőződését, hogy neki van igaza, mert könnyebb azt mondani, hogy amit te tapasztalsz, az a te valóságod, ahelyett, hogy beismerné, hogy hát barátom, ezt jól elbasztam.

Kedves V.Maunika ismerősömet felhozhatnám példának, bár szerencsére már jó ideje azt sem tudom mi van vele, és csak reménykedhetek abban, hogy egy megvilágosodott pillanatában, amikor szembenézett saját magával, rájött hogy a legértelmesebb és leghasznosabb dolog amit tehet az, ha offline-módba teszi magát. 

Az én vesszőparipám a valóság tagadása, az amikor valaki nem néz szembe önmagával, nem ismeri fel azt a büdös bunkót, aki ott van benne, és próbálja elfojtani, ahelyett, hogy kiegyezne megbékélne vele. /Belekeverhetném itt, hogy nem véletlen az sem, hogy az elmúlt időszakban a migráns-kérdésben ki hogy reagált és kit hogyan érintett. Mer' amúgy tök egyszerű; aki elfojtotta önmaga árnyoldalát, annak szélsőséges érzései, esetlegesen konfliktusai voltak ezzel. /

Lehet hogy öregszem, de egyre inkább kezdem leszarni ezeket az álarcokat. Természetesen az udvariasság jegyében a nem túlzó, szociális megnyilvánulásokat még megteszem, de egyre nagyobb teret engedek annak a büdös bunkónak, aki bennem él, és aki vagy 25 éven keresztül elfojtva, sarokba szorítva létezett, és elnyomott, elfojtott indulatokból táplálkozott. Azt hiszem a környezetem egy úgy minősítené, hogy flegma lettem. És vállalom, mert jó érzéssel tölt el. Mert élvezem, hogyha visszaszólhatok, és bár még csak csekély mértékű a fejlődésem ebben, de minden egyes visszaszólással erősítem önmagam, segítem talpra azt a belső összenyomorított kis szart, aki megszokta, hogy elnyomják, aki megszokta, hogy az ő véleménye nem érdekel senkit, hiába lett volna az tökéletes megoldás a problémára. 

Az Én-tudat fejlődésének (? - ha az) egy újabb állomása. Önérvényesítés. Nyilván elsődlegesen asszertív módon, de ha kell, arrogánsan. Mert nem igaz, hogy szép szóval mindent el lehet érni. Vannak olyan emberek, akiket irányítani kell ahhoz, hogy a probléma megoldódjon. Irányítani pedig akkor lehet hatékonyan, ha van mögötte erő. Sok esetben ehhez az erőhöz meg arrogancia is kell. 

Mondjuk most marhára elkanyarodtam attól, hogy lófasz a seggükbe azoknak a spirituális oktatóknak akik pl. 40ezret kérnek el azért, hogy a fejeden megmutassák mit nyomkodjál és elhitessenek veled valamit, ami vagy igaz vagy nem, csak mert ők szintén ennyiért tanulták meg múlt héten és most jól jönne már a lóvé, mert a gyerek teleszarta a pelenkát és újra meg nincs pénz. Meg kitalálnak mindenféle kütyüket, amik majd meggyógyítanak, meg elűzik a démonokat, és 120 ezerért még talán a következő életedre is megveheted a jegyedet, vagy könyvet adnak ki arról milyen fasza lesz a következő éved, ha szóról szóra betartod hogyan kell élned és ne egyél húst, csak zabot, meg azt a táplálék kiegészítőt, azt-azt, nem baj hogy a fizud fele rámegy, ennyit csak megér a boldogságod, vagy nem?! Nem baj, majd a Sors elrendeli, amit el kell, ha meg nem, hát azt is a sors akarta, igen, akkor is, amikor hoppá becsúszott a gyerek, nahát hogy lehet ez, aztán apuka meg lelép épp úgy, ahogy az ő apja is tette annak idején. (R. ha olvasod: itt most nem rád gondoltam) Anyuka meg  összetörten a pohár után fog nyúlni, úgy, ahogy az ő anyja is tette?!

A sok szar spiri buziság helyett nem ártana önismeretet és erős önkritikát gyakorolni. Megnézni mi az a minta amit apád-anyád csinált, és amit te is ismételgetsz. Megkérdőjelezni a megszokottat, és újítani. Önként előidézni a változást, és késznek lenni megújulni. Vagy legalább elfogadni, az isten szerelmére! Mert nem kell mindenkinek olyannak lennie, mint neked, vagy annak, ami neked tetszik,  és igen, tessék, önkritika lvl 1: miért legyen mindenki olyan balfasz mint te?! Miért hiszed, hogy te csinálod jól?!

Tizenévesen, amikor az inkompetens szüleink megnyomorítottak, egyetlen dolgot csináltunk jól: kételkedtünk önmagunkban. Na ezt kellene visszahozni a folytonos egózás, kontroll mánia, okoskodás helyett. 

Értetlenül állok azelőtt hogy nem képes valaki belátni és változtatni önmagán, ha folyton ugyanazok a dolgok köpik szembe. Ha pl. évről évre az újonan szerzett barátai lelépnek, "egyedül marad", nem számíthat senkire... keressen fel egy pszichiátert, és egy intenzív elektrosokk vagy lobotómia után vegye már észre hogy egyetlen oka van annak, hogy mindenki szarik rá, ez az ok pedig ő maga. Aztán minden évben jön az önsajnálat, meg a szánalmas öngyilkossági kísérlet. Pff.. legalább ezt csinálnád egyszer jól vazzeg'. Vagy ha ehhez is béna vagy, akkor ismerd fel és hagyd abba. Amennyi piát magadba döntöttél már, a májad valszeg előbb feladja mint az egód a folytonos képmutatást. De a kereszt ott lógott a falon... mert az összefér az öngyilkossággal. 

Nem áll szándékomban mások fölött pálcát törni, hiszen én is épp annyira sarja vagyok ennek az elb*szott generációnak, mint bárki más. És nyilván másokban előbb meglátjuk a szálkát. De ha a sajátomat nem is veszem észre, legalább a tiéteket nézve felülvizsgálom önmagamban mennyi van abból. És ha van, és nem teszik, akkor változtatok rajta. 

Bármiféle egyezés a leírtak és valós személyek megtörtént dolgai között minden bizonnyal a véletlen műve. Ha mégis úgy véled hogy magadra ismertél benne, akkor vagy vizsgáld meg hogy jogos-e, vagy reflexből kezdj el hárítani, de engem hagyjál békén, mert nem érdekelnek a piti kis önvédő mechanizmusaid, amik mindent képesek megmagyarázni vagy megideologizálni. Tessék egy kép. Te vagy rajta. Nem tetszik? Változtass! Vagy ne változtass. A te életed, és úgy cseszed el, ahogy szeretnéd.

Mostanában egyre kevesebbszer érzem szükségét annak, hogy leírjam, megosszam a gondolataimat. Amikor néha-néha előjön ez a késztetés, sokszor közbejön valami ami miatt vagy el sem tudom kezdeni, vagy ha el is kezdem nem érek a végére, aztán elszáll az egész oda, ahonnét jött. 

Fantasztikus munkahelyemnek köszönhetően szinte nap mint nap találkozok a "szakértő-jelenséggel" valamint az "előzzük meg a bajt" címmel álcázott mások zsebében való turkálással.

Van az a korosztály, ami nem képes idomulni a mostani dolgokhoz. Én ezt elfogadom, megértem, hogy más rendszerhez szoktak, másban nőttek fel, stb. Azonban életkortól függetlenül úgy vélem a túlélés kulcsa az alkalmazkodás. Felismerni az adott helyzetet és megfelelően reagálni rá, fizikailag és szellemileg egyaránt. 

Egy 60 éves öregasszony nyilván nem kezd el gördeszkázni, de mint ahogy a legtöbbje felismeri azt, hogy erre fizikailag nem alkalmas, fel kellene ismerje azt is, hogy rohadtul semmi köze ahhoz, hogy a szomszédjának hogy áll az anyagi helyzete. Nem tudom ez utóbbi hova kategorizálható, talán valamiféle etikai szabály, amire én irtó kényes vagyok. Szerencsére ezek az esetek még jobban megtanítanak arra, hogy  a saját dolgaimmal foglalkozzak. Gondolkoztam, hogy hol húzódik a határ az egoizmus és aközött, hogy az ember tényleg azzal foglalkozik, ami valóban csak rá tartozik.

Mivel ez a gondolatsor is már vagy 2 hónapja vázlatként pihent a többi piszkozat között, most, amikor "takarítok" már nem tudom ott folytatni, ahol abbahagytam.
De összességében azt a következtetést vontam le, hogy a sok nyugdíjasnak túl sok a szabadideje, amivel nem tud mit kezdeni, és ahelyett, hogy inkább értelmes dolgokkal foglalkozna, jobban szeret mások magánéletében kotorászni.

Volt itt megint franciázás (sajnos nem erotikus fogalmi vonatkozásban), meg iszlámozás, meg halál, meg terror, meg faszbuk kirohanások, kékfehérpiroszászlós-profilkép, miazanyaádnakrakszkiilyet megnyilvánulás, mértnemraktálkioroszzászlósat...

Untat. Ahogy mostanában szinte minden. 

Anno amikor a Charlie Hebdo-s történet ment, bennem is felháborodást, együttérzést keltett, még meg is nyilvánultam a saját kis szemétdombomon.

Most nincs ez. Nincs felháborodás, csak sajnálat, együttérzés. Leszarom az iszlámot és leszarom a gyászolókat. (Empátia : -5) Nem leszek fotelharcos, hogy majd jól megmondjam mindenkinek mit hogy kellene. Csináljon mindenki azt, amit akar. Hogy ki mit csinál, az az ő dolguk. Az enyém csak annyi, hogy mindezt hogy reagálom le.

Nem tudom mi választja el az apátiát a zen-től. 

Az utóbbi napokban mindenbe beleunok nagyon rövid idő alatt. Elkezdem, aztán 5-10 perccel később már inkább abbahagyom, mert annyira untat. Mindegy, hogy munkáról, játékról vagy beszélgetésről van szó, sőt! Mások beszélgetése, amellett hogy untat, még sokszor idegesít is. Eszembe jut, amikor gyerekként anyám mellett állva kellett hallgatnom, ahogy a felnőttek beszélgetnek. Borzasztóan untatott. Ugyanez az érzés van most is. Olyanról dumálnak, aminek az esetek többségében semmi értelme nincs. Helyzeteket beszélnek ki, amin változtatni nem tudnak, csak gerjesztik egymásban a feszültséget. És a hangjuk... sokszor mintha fúróval fúrnák a dobhártyámat, visítónak, élesnek, kellemetlennek hallom. Túl mély, túl magas, nem "tiszta"

Bárcsak akkor beszélnének az emberek, amikor értelme is van a mondandójuknak..

Olykor mintha beszélne hozzám a régmúlt. Hívogató érzés, valami ilyesmi lehet a honvágy. Évszázadok távlatából egy-egy hely szelleme telepszik a vállamra, érzem hogy mesélne, de nincs fülem hallani. Csak a hangulat marad meg, mintha egy festő színpalettájára néznék.

Elhaladok egy épület előtt, az ablakából fény szűrődik ki, egy sziluett, bútor, lámpa, képkeret felső széle. Ez is hangulat, néhol nagymama meleg kalácsára emlékeztet, néhol a félelemben ázó orvosi rendelőt betöltő szúrós szag keltette érzés nyomja tőle a gyomromat.  Mindig szerettem az ablakokat, távolról nézni mit vetít kifelé. Emberi történetek, amik emlékeztetnek arra, hogy becsüljem azt, amim van, és értékeljem át a dolgaimat. De minél inkább becsülöm és értékelem, annál nagyobb a kontraszt köztem és sok más "idegen" között.
Valahol hálás vagyok, hogy a tapasztalás gumilepedőjén ők süllyednek bele ott, ahol én egyenesen vagyok, és nem nekem kell a teret görbítenem ahhoz, hogy az önmagam által létrehozott groteszt történet szereplőjévé váljak. 

Időről időre, kb 3-4 havi rendszerességgel megjelenik bennem a "semmi értelme ennek az egésznek" érzés.

Általában akkor, amikor kitalálok valamit, kisebb célt látok benne, aztán realizálódik, hogy az egésznek az anyagi vonzata nem illik bele a jelenlegi helyzetembe. 

Lehet, hogy az a baj, hogy nem egy dologra fókuszálom a figyelmemet, hanem több irányba, mert sok mindent szeretnék megvalósítani. Nyilván vannak elsődleges és másodlagos dolgok. Ezeket mind megértem és felfogom, és sorrendbe teszem, lemondok az egyikről a másik javára, stb.

De akkor is szar érzés. Mintha elvennék a macimat. Tulajdonképpen én veszem el saját magam elől. 

Ennek sincs értelme, hogy ide firkálgatok hülyeségeket...

Még érzem a tenger sós ízét a számban. Olyan érzés volt megmerülni benne, mint hazatérni.
Végtelen hála érzet tölt el annak a pár napnak az emlékétől.
Köszönöm! :)

Vannak emberek, akiket "jedi"-nek hívok. Nem én találtam ki, egy anno régi jóbarát használta ezt a jelzőt azokra, akik többek az átlagembereknél, főleg megérzésekben, gondolkodásmódban, intuitív képességekben.

Elég sok ilyen jedit ismerek, és érdekes módon van egy közös tulajdonságuk; nincs gyerekük. Van akinek azért, mert nincs állandó kapcsolata, de olyanok is vannak, akik házasok, és vagy nem akarnak, vagy nem lehet nekik. Ha valaki nem akar, az tiszta sor. De akiknek nem lehet, ott elgondolkoztam egy kicsit. 

Persze az én elvont gondolkodásom nem azt jelenti, hogy a dolgok így is vannak, ezek csak agyament eszmefuttatások.

Egy állat nem tud megtermékenyíteni egy embert. 

És szerintem ennyire egyszerű azon jedik helyzete is, akiknek nem lehet gyerekük. 

Egyszerűen más "faj".

Azonban nem gondolom, hogy minden férfi v. nő, akinek nem lehet gyereke, az jedi lenne, vagy "különleges" lenne. Van aki csak simán beteg. Olyan ez mint a bogár-rovar dolog.

Nem jut elég idő mostanában a gondolataimra. Napközben megy a "nagyüzemi gyártás", a délutánok, esték meg a teljes kikapcsolódásról szólnak. Utóbbi esetben nincs is igényem arra, hogy elkapjam azokat a gondolat szálakat a fejemben, amelyek leginkább akkor jelentkeznek, amikor nem érzem magam a helyemen (vagyis napközben, munkahelyen). 

A minap kicsit "kinéztem" odabentről, hogy miújság a kis nagyvilágban, a tágabb, de nem globális környezetben, és eléggé megdöbbentem azon amit láttam. Tök hülye vagyok a politikához, soha nem is értettem hozzá, soha nem is érdekelt, nincs bennem vezetői, "majdmegmondom" hajlam, nem érzem azt hogy jobban/rosszabbul kellene csinálni. Tisztában vagyok azzal, hogy teljesen mindegy mi van, az a rendszer úgysem fog tetszeni egy bizonyos százaléknak. 

Ami viszont erősen ledöbbentett, az a józan ész hiánya. Amikor megállok egy pillanatra és elgondolkozom azon, hogy most akkor én vagyok a hülye, amiért nem így gondolom, ahogy lett, vagy azok, akik így alakították ki. 

Azt mondják az okosok, hogy ami kint, az van bent (és most nem a Tankcsapdára gondolok :P ), úgyhogy beülök egy sarokba és erősen elgondolkozok azon, hogy most mi a bánatos hézag lehet, amit egyébként nem érzek, merthogy látszólag (melóhelyet leszámítva) tényleg fullra rendben van az életem. 

Munkahelyre visszatérve ... na ott viszont a napokban megszaporodott az idióta tenyészet száma. Lehet hogy a melegfrontnak köszönhető, de tocsognak az emberek az utálkozástól, olyan dologban lázadnak, amiben a saját felelősségüket kellene (f)elismerniük, ehelyett inkább hárítanak, másra mutogatnak, elégedetlenkednek.

Van egy másik vonal is, ami elég gyanús nekem - ez többé kevésbé "rokonságon" belül, de nem az én ágamon. Valami nagyon büdösödik, de mivel nem vagyok benne, nem tudom mi az. Baljós hullámokat vet az a víz.

Gratulálok! ... Ismét tönkrement egy házasság, kb 1 évvel a második gyerek születése után. 

Nem lehetne kezdeni valamit a sok hormonzavaros picsával, akik jó dolgokban már nem tudják mit kezdjenek magukkal? Félrekúrnak, nyafognak hogy magányosak, de azt nem veszik észre, hogy a pasi azért gürizik, hogy eltartsa őket, mert otthon meresztik a seggüket, és inkább tenyészállatként viselkednek, csak hogy ne kelljen visszamenniük dolgozni. A férfira is már csak úgy tekintenek, mint egy szükséges háztartási gépre. 

Dühít. Pedig semmi közöm hozzá. Nyilván mindennek megvan az oka. Mégis a férfiak pártján állok a konfliktusok tekintetében, mert a problémák 80%-át általában a nők generálják, állatszerű ösztöneiknek engedelmeskedve, és a fejüket sem tudják arra használni, amire való.
Másrészről viszont úgy kell annak a férfinak, aki nem látja ezt át, aki nem állítja fel a korlátokat, amik között a nő mozoghat, és teljes uralmat ad a kezükbe önmaguk felett.
Mert igenis kell korlát azoknál a nőnél, akikben egy csepp tudatosság sincs, mint ahogy a tipegő kölykeiket sem rakják le az úttest közepére, hogy azt csináljanak azok a szarosok, amit akarnak, nekik is kellene egy -tól-ig tartomány (főleg mentálisan de akár fizikálisan is) amik között mozoghatnak. És mivel a nők mindig próbálják a korlátokat kidönteni, kell egy férfi, aki azokat meg tudja tartani.
Ettől működhet jól egy kapcsolat - azoknál, akik az erősen átlag vagy átlag alatti kategóriába tartoznak, és akikben nincs elég önismeret, önfegyelem.
És minden elismerésem azok előtt, akikben van!

Szeretek beszélgetni olyan emberekkel, akik hasonló világokban élnek, mint én; akik úgy élnek meg és látnak dolgokat, ahogy én. Talán ez önző, vagy kicsinyes, hiszen mivel a véleményük egyezik az enyémmel, ezért valahol ez még talán önigazolásnak is tekinthető lenne.

De sok esetben nem is az számít, amit írnak vagy mondanak. Hanem csak hogy léteznek. Hogy kb. ugyanolyan szinten rezegnek, és még sokszor aranyos is az, ahogy magyarázzák a dolgokat, aminek végeredményben semmi jelentősége, hiszen tudom mire gondolnak. És még ha nincsenek is a közvetlen közelemben, ha X-száz km is a fizikai távolság, nem számít. Bár valószínű, hogy tanulni nem az ilyen emberektől fogom a legtöbbet, hiszen semmiféle próba elé nem állítanak, nem kell megváltoztatnom a gondolkodásomat ahhoz, hogy megértsem őket, nem kell toleranciát gyakorolnom a viselkedésükkel szemben, mégis jó érzés, hogy "egy anyagból valók vagyunk".

Ezúton köszönöm mindenkinek, akikkel együtt rezgek - téren és időn kívül. 

Nagyon sokszor feltettem magamnak már a kérdést, hogy mitől félek igazán.

Van aki a pókoktól, kígyóktól, egyéb állatoktól, van aki a magánytól, van aki a haláltól, családtagok elvesztésétől, stb. Ezek a dimenziók számomra nem voltak túl ismertek, mert bár nem szeretem a pókokat, de nem fog el félelem, ha látok egyet. A magányt már számtalanszor megéltem, és még ha nem is szeretem, itt sem érzek klasszikus értelemben vett félelmet. A halál.. na az meg vicc :) Szóval attól sem. Azok elvesztése, akiket szeretek... nos ez fájdalmas pont lenne, igen. De itt sem lelek félelmet. 

Egyetlen alkalom van, amikor a félelem belopózik a bőröm alá, rátekeredik minden idegszálamra, hogy aztán teljesen eluralkodjon rajtam. Álmomban. Álmomban tudom milyen érzés félni, rettegni, nyüszítve kiabálni és izzadni. Olyankor előjönnek azok az ősi, tudatalatti érzések, melyeket az ember éber állapotában kontrollálni tud, felülírni, vagy egyszerűen csak félrerakni. 

És most megtalált ébren is. Most tudatosult bennem, hogy van valami, amitől félek.

Ez pedig az emberi gonoszság.

Olyan példaértékű, színtiszta és értelmetlen gonoszságnak voltam a tanúja, ami egyszerűen felfoghatatlan. Valami bennem változhatott meg, hiszen ehhez az esethez hasonlókat már láttam, fül és szemtanúja is voltam. De most olyan mélységében érintett meg egy gyakorlatilag mások számára talán semmitmondó esemény, hogy a pánikrohamhoz hasonló tüneteket produkálok. Hozzátenném, hogy a történtekben nem voltam érintett, semmilyen szinten, sem én, sem más hozzám közelálló. Csak egy beszélgetést hallottam, és csak egy szokványos hozzáállásnak voltam a tanúja. És csak belenéztem 2 ember szemébe, akik azt tervezték, hogyan tehetnének keresztbe egy harmadiknak. És félni kezdtem. Nem azért, mert fizikailag bántalmaznák. Hanem mert teljesen értelmetlenül akartak rosszat, csak mert 3 évvel ezelőtt az illető csorbát ejtett a büszkeségén. És képes és megmagyarázza, hogy miért van neki igaza, amiért rosszat akar...

Ezt most nem tudom feldolgozni.

Annyira a mélyébe mentem, hogy úgy érzem széthasít. 

Egy beszélgetés kapcsán került szóba a májusfa. Aztán tovább gondoltam az egészet, a végére pedig jól fel is hergelte magam a gondolatmeneteimen.

Hagyományok, mint olyanok ...

Valahol olvastam, hogy azok az emberek, akik gyakran költöznek, kevésbé tisztelik a hagyományokat. Nem tudom mennyi ennek a valóságtartalma, de tény, hogy rám vonatkoztatva tökéletesen igaz. Ugyanis ki nem állhatom a hagyományokat, legfőképp a köztudatban elterjedt, egy-egy alkalomhoz kapcsolódó, magyar népszokásokat. Már eleve az a szó, hogy "népszokás" tömény viszolygást vált ki belőlem. Ez tovább fokozható a néptánccal, de inkább nem is megyek tovább.

Mi értelme van olyan szokásokat és hagyományokat életben tartani, amelyek 50-100 évvel ezelőtt még csak-csak elmentek, de a mai társadalomban teljesen életképtelenek? 

Gondolok itt a húsvéti locsolásra, vagy a májusfa állításra. Mindkettőnek ugyanaz a mondanivalója, nevezetesen, hogy az érintett nőnemű egyedet az érintett hímnemű tag gerincre akarja vágni.  De egy olyan világban, ahogy gyakorlatilag orrba-szájba mindenhonnét folyik a pornó, mi a fene értelme van az ilyen kétértelmű célzásoknak? Nem tudom, a mostani fiatalabb generáció tagjai hogyan intézik a dolgaikat, gondolom okostelefonon, fészbukon bökdösik egymást, vagy egyéb közösségi oldalakon gyűjtik a lájkokat, miután kiraktak magukról egy gizda-izomtibis, vagy éppen csöcskidobós, csücsörgős képet. Persze ezzel sem értek egyet, mert ez a másik véglet, de most nem is ez a lényeg.

Ez az egész hagyományosdi egy rakás szar. Legalább akkora kupac kaki, mint a nagy nacionalista "adják vissza a régi magyarországot" szlogenek. Volt. Elmúlt. Kész, ennyi, el kellene már végre fogadni, tovább lépni, előre nézni, alkalmazkodni és helyzetfelismerni. De ebben a nagy magyar nemzetszocialistanacionalista pöcegödörben az emberek nagy többsége képtelen erre. És nem csak nemzeti szinten, hanem egyénileg is. 

Ha valamire egy kicsit büszke vagyok, akkor az az, hogy mindamellett, hogy nem felejtem el, mik történtek, képes vagyok változni, alkalmazkodni, és mindig a jelen helyzetnek megfelelően cselekedni, nem pedig a megszokott, mások által kitalált  mintákat gépszerűen követni. Persze nekem is vannak téves mintáim, mint mindenkinek. De megvan bennem a törekvés arra, hogy ezeket felismerjem és változtassak rajta. Nem ragadok bele abba, hogy mi volt ekkor vagy akkor, mert jaj de jó volt anno, amikor...

Jó volt, igen. Vagy éppen rossz. Olyan volt, amilyen. De elmúlt. Levontam belőle a tanulságot, több oldalról megvilágítva elemeztem akkor, amikor már érzelmileg nem voltam annyira érintett, és oda raktam, ahova való. Ott hagytam a múltban, mert normálisan élni csak a jelenben lehet.

Az van, hogy kétkedve fogadok szinte mindent, ami ezoterikus/spirituális/mágikus, vagy ami egyéb jelzőkkel van illetve. Van pár ember, akitől elfogadom, mert ők nem csak mondják, hanem meg is élik, és az életük minősége teszi hitelessé mindazt, amiről beszélnek.

De mindaddig, amíg egy magára büszke reiki 2-t végzett nő diabeteszes, vagy a 7-es szintű prananadis magánélete full kudarc, addig nem tudom se befogadni, de még csak tolerálni sem azt, ha az ilyen emberek okoskodnak és megmondják a tutit. Mint a Maunika, ő a tökéletes példa arra, hogy lehet valaki annyira balfasz, hogy nemcsak azon a településen nézik ketyósnak, ahol lakik, de még két várossal arrébb is a fejüket fogják tőle, és csak annyit mondanak rá, hogy faszhiányos idióta.

Aztán persze bármelyik okos leveszi akárkiről a rontást és feltölti a kliens számára megfelelő megújult energiákkal, ... miután bevette a gyógyszereit és az inzulinját is megkapta. 

No és itt van ez a sámán dobolás és kíváncsi lennék, hogy a full kreténnek kinéző nő vajon hogy bánik a hozzátartozóival és milyen minőségben éli az életét. Mert bár hadonászni tök jól tud, azok a begyakorolt csuklómozdulatok a kölykei pofozásából is eredhetnek - nem mintha elítélném ezt a fajta nevelési stratégiát, amennyiben a hatékonyság csak ezen a szinten működik. 

Az egész köznapi szinten tálalt spiritualitás egy megrágott, többször megemésztett és kihányt nyúlós geci, amit jól el lehet adni az erre éhes közönségnek, ráadásul újra és újra mindig ugyanazt a maszlagot. Értem én, hogy szükség van az "ébresztésre", a probléma csak az, hogy a legtöbb "ébresztő" nem tud mutatni semmit annak, aki már felébredt. Az is lehet hogy inkább elaltatja őket, hogy újra ébreszthessen, mert csak ahhoz ért. Se szeri, se száma már azoknak a csoportoknak és táboroknak, amiket hirdetnek, hogy majd milyen jó lesz neked, hogy de mennyire megismered önmagad, stb., stb. Csak épp azt nem mutatják meg, hogyan oldj meg egy-egy váratlan helyzetet, vagy hogyan engedd el azt a káoszt, amihez hozzászoktál, vagy hogyan ne misztifikáld túl a dolgokat, vagy hogyan viselkedj emberhez méltó módon.

Kevés az olyan "tanító", akik képesek "emelt szintet" átadni.

Örülök, hogy ismerek egyet!

A konyha ajtóban álltam, beszélgettünk. Semmi extra, de mégis az aktuális témában a részvállalásom nem igazán tetszett. Macera, intézés, egyeztetés, a francnak van kedve hozzá, még ha az anyagi része nem is érint engem. De persze az én érdekem is, úgyhogy elintézem. Beszélgetünk tovább, az orromat valami furcsa rothadás szag csapta meg. Szennyvíz, ürülék, füst, az a klasszikus öreg, dohos szag... pontosabban nem tudtam (nem is akartam) meghatározni. Arra gondoltam, hogy az ablakon keresztül, kintről jön be, mert a beszélgető társamból biztos nem árad ilyen, azt már korábban is éreztem volna. 

Először jött a légszomj, mintha kevés lett volna a levegő. Tartottam magam, de határozottan éreztem az egyre erősödő elgyengülést. Elnézést kérve leültem, hátha attól jobb lesz. Intéztük tovább az intézni valót, számlák, miegymás. Továbbra is nehézlégzés, majd jött az ásítás. 2-3 után éreztem, hogy itt valami nagyon nincs rendben. Szóltam J-nek, hogy váltson fel, betámolyogtam a szobába, épp hogy odaértem az ágyhoz és rázuhantam. 

Csak pár másodperc lehetett, amíg eszméletlenül feküdtem. Mintha nyomtak volna rajtam egy "reset" gombot. Az eszmélést követő 1-2 másodperc fantasztikus érzés, mint amikor az ember egy nagy alvásból felébred, és rácsodálkozik arra, hogy mi ez, hol vagyok, kik ezek, mi történt, mennyi idő telt el?! Persze pillanatok alatt helyreáll minden emlék.

Nem első alkalommal ájultam el, így szerencsére pontosan felismerem a tüneteit és kezelni is elég jól tudom. De mindeddig az ájulást általában fájdalom váltotta ki. (Kivéve, amikor 18 évesen éhgyomorra pezsgőztünk kora reggel a suliban, de az más tészta :D ) Mindig volt teljesen logikus magyarázat rá, görcs, vagy egy  hirtelen fellépő fájdalom. 

Most nem. Bár napközben nem szoktam "normális" mennyiséget inni-enni, a szokásos minimál adag megvolt. Nem fájt semmim, nem vagyok náthás, gyakorlatilag minden látszólagos ok nélkül kikapcsoltam magam aztán vissza. 

Utána vettük észre, hogy az akváriumban az egyik hal elpusztult...

Elég sok színe, és szintje van a tudatosságnak.

Az egyik valahol ott kezdődik, amikor felül tudok emelkedni önmagamon. 

Van, amikor zsigerből védeném az érdekeimet vagy - mint jelen helyzetben - az igazamat. Mert tudom, hogy amit tettem, az a saját valóságomban jogos volt, teljesen érthető és normális az, ahogy mások halmozott cselekedetei ezt a hatást váltják ki belőlem, ezek között a körülmények között.

Persze van aki ezt máshogy látja. És képtelen megérteni, hogy miért vágta ki nálam a biztosítékot. Vagy csak egyszerűen könnyebb áthárítani másra a felelősséget, és ráhúzni az egészre, hogy "hiszti", mint belátni, hogy a döntései hibásak voltak. 

És hiába szeretném normálisan elmondani, megértetni, hogy mi, miért, mit vált ki. Még mindig ott van benne az a korlát, hogy csak a saját valósága létezik, csak a saját igaza, minden más nem is úgy van, meg különben is. Én elhiszem, hogy ez egy piti énvédő-mechanizmus, de ennyi idősen már tudni kell(ene) felelősséget vállalni, és belátni a hibákat.

És jönne belőlem, hogy mindent elmondjak, hogy megértessem, hogy belássa. Nem az, hogy meggyőzzem, hanem hogy rávilágítsak az okokra, hogy értse, és tudja, és tanuljon belőle, hogy a hasznára legyen ....

...

... aztán a tudatosság következő szintje (?) ...

... hagyni.

Ráhagyni. Felülemelkedni az egó akarásán, azon, hogy megértse, azon törekvésemen, hogy megmutassam az ok-okozati összefüggést. Azon hogy az értelem belássa az egész szitut, és megmutassa az ebből levonandó tanulságot.

Csak hagyni.

Nem elnyomni, mert az tüskét hagy, ami elmérgesedhet. 

Elfogadni, hogy nem érti, vagy nem akarja érteni.

Nem védeni tovább az egómat, hanem feladni. Elengedni. Sértettség, harag nélkül. 

Mert tulajdonképpen nem is ez számít igazán.

És ami meg tényleg számít, az ilyen hülyeségek miatt eltűnhet szem elől.

És nem utolsó sorban, a "vitapartnerben" is nem várt reakciót vált ki, mivel nem azt kapja, amire számít. :)

Furcsa megnyugvást adott, amikor ez "beépült". Nem számít, hogy igazam volt-e vagy sem. Elmúlt. Persze a múltból mindenki annyit tanul, amennyit akar. Én tanultam. Nem csak magamról, hanem másokról is, de legfőképp arról, milyen érzés elengedni az egó harcát.

Egyik ismerősöm fogalmazta meg nagyon jól, és mivel hétfő is van, meg különben is, ezért az ő megfogalmazását használnám - bár a tudtán kívül, de utólagos engedélyével - 

"Ünnepelni azért lehet valakit, amit csinál vagy tett. Az nem érdem, így nem is ok a büszkeségre, ünneplésre, hogy valakinek mi van a lábai közt. Főleg, hogy ez még csak nem is az egyén döntésén múlott. Ezzel az erővel lehetne pl. Fehér Emberek Napja, vagy Zöld Szeműek Napja is.."

És igen! Tökéletesen egyetértek vele. Rendben van, hogy a 19.században a nők kivívták a jogot a munkavégzéshez (ezt a kezdeményezést támogatom) és a szavazati joghoz (ezt már kevésbé), de napjainkban mi értelme van nőnapot tartani?

Persze, jó az a virág és finom az a csoki, de akkor legyen férfi nap is, és legyen apák napja is. Hiszen a férfiak épp annyit (meglátásom szerint azonban jóval többet) tettek le az asztalra, mind a történelemben, mind a tudományok terén. 

És ha már egyenjogúság; akkor a nők is viseljék ugyanúgy a pofont vagy a verést (főleg ha ők maguk provokálták ki), mint a férfiak. Márpedig a legtöbb esetben ők provokálják ki. 

Érdekes módon a nő-gyűlöletem nem sokat változott az utóbbi pár évben, olykor kissé csillapodik, de változatlan. Hozzátenném, hogy az egyént azonban továbbra is előrébb tartom minden másnál, így a női szerepénél is. De mivel összefoglalva lehet beszélni emberekről, állatokról, magyarokról, cigányokról, és egyéb más etnikai és kulturális csoportokról, ezért a nőkkel szemben felállított képem az, amiről itt írok. Általánosítás. Előítélet. Racionalizmus. Szélsőséges meglátás. 

Nyilván az egyén is felelős azért, hogy milyen "csoportképe" van egy-egy dologról, de azért a sztereotípiák kialakulásához tenni is kell valamit. És akkor ott vannak a szőke nős viccek, amiben a legnagyobb vicc az, hogy az esetek nagyrészében nem is vicc.
Na meg a bölcsészmérnökök.

Írtam egy csomó hülyeséget arról, hogy máshogy nézek az emberekre, mint eddig. De túl nyálasnak tűnt, úgyhogy kitöröltem. Mindenesetre érdekes tapasztalás vadidegen emberek "lelkébe látni".

Ó, igen :)

Úgy látszik valami fontos emberré válhattam, hogy idegenek postolnak a blogomban :D
Aki meg ellopta az ütött, kopott, törött cangámat, váljék egészségére. Szerintem ugyan össze fog törni alatta, de szívből és jóindulatból kívánom, hogy a kiálló, eltörött váz análisan csikizze meg az emésztőrendszerét.
Így legalább tényleg veszek egy újat tavasszal.

----
Update 2015.03.03
Nem vártam tavaszig, megvan az új szerelmem :)

Keresek!

Olyan főnököt keresek, akit becsülni és tisztelni tudok. Aki emberileg és erkölcsileg stabil, aki nem használ kettős mércét, aki a hangulatingadozásait fel tudja dolgozni anélkül, hogy a környezetén verné le. Aki értelmes és intelligens, következetes és az érzelmi intelligenciája legalább háromszorosa a korának. Aki tárgyilagos és aki mellett motivált vagyok. Aki tiszteletben tartja a privát szférát, és természetesnek veszi azt, ha szabadságot szeretnék kivenni. Cserébe ugyanilyen munkaerőt ajánlok neki a személyemben.

Vagy talán egyfajta példaképet keresek egy ilyen ember személyében? Vagy talán egy apa-képet, netán isten-képet?

Miért van ilyen kevés ember az ismeretségi körömben, akire ez illene? Miért akarja elhitetni velem a világ azt, hogy gerincesnek, erkölcsösnek lenni nem éri meg?

Nem érdekel a gazdasági bla-bla.

Nem érdekel a politika.

Embernek lenni független mindettől.

Egy Liam Neeson alakította figurát szeretnék apámnak. Nagyapának meg Michio Kakut és David R. Hawkinst. Női családtag nem kell.