Mostanában egyre kevesebbszer érzem szükségét annak, hogy leírjam, megosszam a gondolataimat. Amikor néha-néha előjön ez a késztetés, sokszor közbejön valami ami miatt vagy el sem tudom kezdeni, vagy ha el is kezdem nem érek a végére, aztán elszáll az egész oda, ahonnét jött. 

Fantasztikus munkahelyemnek köszönhetően szinte nap mint nap találkozok a "szakértő-jelenséggel" valamint az "előzzük meg a bajt" címmel álcázott mások zsebében való turkálással.

Van az a korosztály, ami nem képes idomulni a mostani dolgokhoz. Én ezt elfogadom, megértem, hogy más rendszerhez szoktak, másban nőttek fel, stb. Azonban életkortól függetlenül úgy vélem a túlélés kulcsa az alkalmazkodás. Felismerni az adott helyzetet és megfelelően reagálni rá, fizikailag és szellemileg egyaránt. 

Egy 60 éves öregasszony nyilván nem kezd el gördeszkázni, de mint ahogy a legtöbbje felismeri azt, hogy erre fizikailag nem alkalmas, fel kellene ismerje azt is, hogy rohadtul semmi köze ahhoz, hogy a szomszédjának hogy áll az anyagi helyzete. Nem tudom ez utóbbi hova kategorizálható, talán valamiféle etikai szabály, amire én irtó kényes vagyok. Szerencsére ezek az esetek még jobban megtanítanak arra, hogy  a saját dolgaimmal foglalkozzak. Gondolkoztam, hogy hol húzódik a határ az egoizmus és aközött, hogy az ember tényleg azzal foglalkozik, ami valóban csak rá tartozik.

Mivel ez a gondolatsor is már vagy 2 hónapja vázlatként pihent a többi piszkozat között, most, amikor "takarítok" már nem tudom ott folytatni, ahol abbahagytam.
De összességében azt a következtetést vontam le, hogy a sok nyugdíjasnak túl sok a szabadideje, amivel nem tud mit kezdeni, és ahelyett, hogy inkább értelmes dolgokkal foglalkozna, jobban szeret mások magánéletében kotorászni.