Olykor mintha beszélne hozzám a régmúlt. Hívogató érzés, valami ilyesmi lehet a honvágy. Évszázadok távlatából egy-egy hely szelleme telepszik a vállamra, érzem hogy mesélne, de nincs fülem hallani. Csak a hangulat marad meg, mintha egy festő színpalettájára néznék.

Elhaladok egy épület előtt, az ablakából fény szűrődik ki, egy sziluett, bútor, lámpa, képkeret felső széle. Ez is hangulat, néhol nagymama meleg kalácsára emlékeztet, néhol a félelemben ázó orvosi rendelőt betöltő szúrós szag keltette érzés nyomja tőle a gyomromat.  Mindig szerettem az ablakokat, távolról nézni mit vetít kifelé. Emberi történetek, amik emlékeztetnek arra, hogy becsüljem azt, amim van, és értékeljem át a dolgaimat. De minél inkább becsülöm és értékelem, annál nagyobb a kontraszt köztem és sok más "idegen" között.
Valahol hálás vagyok, hogy a tapasztalás gumilepedőjén ők süllyednek bele ott, ahol én egyenesen vagyok, és nem nekem kell a teret görbítenem ahhoz, hogy az önmagam által létrehozott groteszt történet szereplőjévé váljak.