Tényleg nem tudom, mi bajom az indiaiakkal. Lehet, hogy egyszerűen csak rasszista vagyok. Talán Gandhi az egyetlen, aki szerintem rendben van (volt) külsőleg/belsőleg. A többi indiai arca viszolygást vált ki belőlem. 

Fenntartásaim vannak. Van ez a metafizikai cucc, ahol gyakorlatilag az oktató isteníti Satja Sai Baba-t. Én meg ránézek és nem azt látom, amit a több tízezer ember (hívő). Valószínűsítem, hogy az én készülékemben van a hiba, ... /flash: "egyél szart! több ezer légy nem tévedhet!" :D / 

Ránézek egy-egy ember arcára, és nem tudom megítélni a korukat. Nyilván a 20 és a 80 éves között tudok különbséget tenni. De látom az arcukon azokat az erőket, amik mozgatják őket.

Belegabalyodtam.

Szóval itt vagyok kétségek között, mert hogyan végezzek el egy olyan tanfolyamot, ahol az alap pillér egy olyan ember, akinek az arcáról én nem azt olvasom le, mint a többiek, akinek a tetteit példaértékűnek nyilvánítják, akivel már élőben biztos hogy nem fogok találkozni, mert 2011-ben (?) meghalt. 

Tévedni akarok, le akarom győzni önmagamban az ellenszenvet. Vagy az előítéletet. Vagy a rasszizmust.

/- Én rasszista vagyok?

-Nem. tapasztalt.        /

Lassan vége ennek a nyárnak is. Nem volt könnyű időszak, de persze bizonyos tekintetben egyik sem az.

Hiányozni fog a meleg, a napsütés, az orfűi csobbanások, minden ami a nyarat jelenti számomra. Reggelente már egyre sötétebb van, és hűvösebb is. 

Nem akarok arra gondolni, mi lesz... Csírájában fojtom el azon gondolatokat, melyek a télre vonatkoznak. Majd... ráérek aggódni majd akkor. De annyi könyvem van, hogy ha jól csinálom, akkor még aggódni sem lesz időm. Talán tényleg mániákus lettem. 

Vannak időszakok, amikor pozitívan látok dolgokat, amikor eltölt az az érzés, hogy bármit meg lehet valósítani, amikor ösztönös reakciók helyett tudatosan viselkedek, amikor a fenntartó erőket építő erők is kísérik. Ezeknek az időszakoknak köszönhetem, hogy ott vagyok, ahol, még ha az közel sem a csúcsa annak, amit igazán el szeretnék érni. Mondanám, hogy ez most más, mint ami eddig volt, olyan anyag került a kezembe, amely stabil alapot ad, és nagyon sok kicsi korlát és mankó van arra az esetre, ha botladoznék. 

Idővel kiderül.

Tartani akarom.

Ha ez álom... akkor az idők végezetéig hagyjatok aludni!

30 felett a férfiak vagy:
- kopaszok
- kövérek
- foglaltak
- nagyon defektesek

És tényleg :)

Néha megérintenek események. Olyanok, melyeknek a szereplőit csak hallomásból ismerem. Néha átérzem idegenek fájdalmát, hiába "csak" válásról, vagy félrelépésről vagy flörtölésről van szó, és nem pedig világrengető tragédiákról. Ez utóbbiak nem is érdekelnek. 1-2 extrémebb eset feldobja a hétköznapokat.

Sokkalta kínzóbb az, ami általános, ami mindenütt jelen van, ami minden harmadik-vagy ötödik emberrel megtörténik. Sokkal gyomorforgatóbb, hogy az emberi természet nem hazudtolja meg önmagát, hogy az emberek képtelenek vállalni a döntéseik következményeit, hogy a holtomiglan-holtodiglan jobb esetben talán 10 év, hogy egy friss pina, vagy egy keményebb fasz miatt éveket, évtizedeket tesznek semmissé, nyomorba döntve ezzel azt, akinek esküdtek és bélyeget nyomva a gyereke(ik) lelkére. Nesze, tessék, útlevél ahhoz, hogy te is tudd, hogyan kell szenvedni, hogy kövesd a mintát, hogy azt hidd normálisnak, hogy tudattalanul is az ő példáját kövesd, és generációról generációra öröklődjön a fertő és korcsosuljon el minden, ami az emberi életet magasztossá, becsületessé tenné...

Csak egy eszme... ami életképtelen. Bárcsak mentes lennék ezektől. De nem vagyok, és még ha nem is ugyanabban az értelemben, de én is elkövettem...Talán ezért érint meg annyira. Talán ezért fáj. Talán ezért ítélem el önnön kivetülésemet az emberiségben.

Kellene egy hely, ami csak az enyém. Kellene egy hely, ahova nem lát be más. Ami befogad, biztonságot ad, távol tartja a szilánkokat.
Üresen kattognak a kódok. Túl közel mentem, túl közelről nézem, pedig nem szokásom.
Úgyhogy most hátrébb lépek két lépést, hátha onnét más színűnek tűnik.
Kiszakad az a darab, nem próbálom ismét visszavarrni. Egyszer biztos muszáj lesz felnőni és a játékmacit odaadni annak, aki még beszélgetni tud vele.
Mert az én hangom már elnémult.

Létezik-e összetettebb, bonyolultabb, megfejthetetlenebb dolog, mint az emberi elme és a lélek? 

Az elme még csak-csak, hiszen egy teljes tudományág épült rá, számtalan nézetekkel, behavioristák, pszichoanalitikusok, kognitív irányzat, a humanisztikus nézet és persze a többi ... Mindegyiknek igaza van, mindegyik hozzátesz egy picivel többet az előzőhöz, de valami mintha mégis hiányozna, ami az embernek az esszenciáját adja. Mi az az apró mag, amitől mindenki más és más, még ha ugyanolyan is? 

Törött tükörszilánkok vagyunk, visszatükrözzük a valóság egy kis darabját.

Aggódom Érted! Talán olvasod ezeket a sorokat... Nem ér csak úgy eltűnni! Pedig szóltál, mégsem hallottam meg a lényeget. És most nem tudom hol vagy, nem tudom élsz-e. Nem tudom hallok-e még Felőled. Nem tudom megbocsájtok-e valaha magamnak, ha már nem vagy köztünk ...

" A világ szép és különös. Csak sok benne nagyon a beteg ember. Az izgága, az irigy, a gyűlölködő. A gonosztevő és a diktátor, az őrült és a hős. Fertőzik és rontják a világot, amennyire adottságaiktól kitelik. De egészen elrontani nem tudták mégsem, ha ezerszer is azt hirdeti a válasz."

Wass Albert: A költő és a macska

Egyszer majd lesz valaki, aki annyira szeret, amennyire én őt. Aki becéz, és csak mosolyogva néz rám. Talán lesz valaki, aki nem tud elaludni ha nem vagyok mellette és nem öleljük át egymást. Talán lesz valaki, aki szeret annyira, hogy feltegye a NAGY kérdést.

Egyszer még fogunk együtt nevetni, együtt sírni, hógolyózni és pancsolni a vízben.

... Egyszer már volt valaki ...

Szeretnék írni róla.
Mert beszélni nem tudok.
Szeretnék írni róla úgy, hogy ne bántsak meg vele mást. Ami megtörtént, azon változtatni nem lehet. Nyomja a lelkemet. Azt hittem apró karcolás, ami idővel elmúlik. A hegek eltűntek, de a lélek felszíni hártyája alatt a seb elüszkösödött. Rohad és bűzlik.
Fájt az a lendület, mely tenyérnyi fekete foltot okozott.
Fájt az a tekintet, mely a tehetetlen dühöt tükrözte. Nem csak én voltam benne. Sok évnyi elfojtott harag, sok arc, mégtöbb esemény, mely akkoriban szőnyeg alá lett söpörve, most kitört.
Ha lenne, a jobb szárnyam eltörött volna, és vércseppes tollak hullanának a csillagokról.
Nem megy... írni sem tudok róla..

"Nekem káosz kell, nem bírom a rendet, zaj kell, ami megöli a csendet! Élet kell és szabadság, nem valami ostoba hazugság! Én nem vagyok jó semmire, de készen állok bármire, még soha nem voltam feldobva ennyire."

- Nemtom'kitől

Látok magam előtt egy képet.

Nem tudom eldönteni, hogy ez egy "jel", melyre jobb, ha felkészülök, vagy a félelmeim vetülnek ki, ezáltal teremtve meg saját valóságukat.

Fájdalom van bennem. Bár tudom, hogy akit kellene, azt nem érdekli. És csalódás. Nem is a közvetlen, hanem a közvetett kapcsolatokban. 

Láttam előre mindent. Nem kell hozzá látnoknak lenni, elég ismerni az emberi természetet. 

Néha kifakadnék, és megkérdezném tőlük: "miért csináltátok?". Vajon mi lenne a válasz? 

A jelenlegi válasz a tagadás és a hazugság. A "becsület szavamra", azonban a becsületnek már nyoma sincs. 

Nem szeretem, amikor igazam van. Ezt már oly sokszor hangoztattam. Szeretnék tévedni, mert az azt bizonyítaná, hogy tévedek az emberekkel kapcsolatban, nincs igazam abban, hogy a nők mennyire undorítóan tudnak viselkedni, erkölcstelenül, számítóan, csak a saját érdekeiket előtérbe helyezve, nulla lojalitás és mindemellett még káröröm is. Mindegyik egy ribanc.

Elengedtem magamból a görcsöt, kifakult a bosszúvágy. Halvány szikrája még megvan a megérteni akarásnak, szavak csengenek a fülemben a nem is olyan távoli múltból ...

... aztán a befejezés elmaradt...

"Ha itt lennél,
Édes semmiségeket suttognék a füledbe.
Ha az enyém lennél , ha csak az enyém lennél,
Még lejjebb húználak,
és behálóznám lényed az idők végezetéig.

Soha nem fogod észrevenni
mily sötétség él bennem,
mélyen a lelkemben.

Amikor mélyponton vagy,
El fogok jönni, hogy leláncolhassalak,
hogy átjárjam a lényed.

Ha elvesztél, csak ha te vesztél el,
Én ott leszek, hogy megtörjem az igaz valóságodat,
És elpusztítsam minden életvágyadat, Kedvesem.


Soha nem fogod észrevenni
mily sötétség él bennem,
mélyen a lelkemben."

Lebegek...

A lábaim mintha önálló tudattal rendelkeznének, egymás után lépnek a már ismert úton. Bal..jobb..bal..jobb..

A gondolataim szerteszét, a post-apokaliptikus érzések hullámai valami haldokló tetemet sodornak a partra. Ott, ahol a gondolat kezdődik. Egy vékony vonal. Azt sem tudom hol vagyok. Azt sem tudom ki vagyok. A testem nem én vagyok, mintha egy ismeretlen idegen lenne. Olyan furcsa, hogy mozgok. Furcsa, hogy haladok, egyenes vonalban, egy irányba. Mintha egy lebegő entitás lennék. Mindenhol ott vagyok és sehol sem. Valami másik síkon. Reggel van. A gyomrom ismét görcsben. Rágyújtok, de nem oldja a feszültséget. Ez már a 4. cigi. A nyugalom utópisztikus felhőként sodródik tova. A szavak sincsenek meg, csak érzések, gondolatok, amiket nem szabad kimondani. Vékony cérnaszál a remény, apró, hegyes tűkkel körbefonva. Parttalan vizekben meddig képes a lélek felszínen maradni, ha lefelé húzza az örvény?

Csapkodnak a gondolatok, falevél vagyok egy szélviharban. Valahol van egy kis átjáró, amin ha sikerül keresztüljutnom kiérek valami nyugodtabb helyre.

A díszletek ismét visszatérnek? Nem akarom azt a színdarabot, ugyanazokkal a színészekkel. Magam akarom megválogatni a szereplő gárdát. De a történet már életre kelt és önmagát rendezi.

Mintha valamit tennem kellene, mintha valami sürgetne, folyamatos készenléti állapot, emelkedett adrenalin szint. Érzem, hogy az ereimben gyorsabban áramlik vér, a szívem hevesebben ver, a gyomrom tűhegyi nagyságúra szorul. Hatalmas súllyal nehezednek a szívemre az érzések, egymást lökdösik, melyik kerüljön előtérbe. Az észérvek fejcsóválva, rosszallóan ciccegnek, ők tudnák a megoldást, de a kispadra vannak ültetve. Valamit tenni kell.

Egy gyufaszál. Előttem a benzines hordó. Bárcsak lángra lobbanna minden.

A gyomrom kifordul lassan a "hogy teltek az ünnepek?" udvariassági kérdéstől.

"Remekül, sokat ettünk, pihentünk, olvastam, blablabla ..." 

Nem bassza meg, kurva szarul teltek.

Köszönhetően annak, hogy egyes női egyedekbe egy csepp jóérzés sem szorul és rohadtul képtelenek arra, hogy tiszteletben tartsák mások magánéletét, na meg persze köszönhetően a kis barátjának, akit folyton kizsákmányol és kihasznál és aki ezt még ráadásul hagyja is, meg élvezi. Nekem meg hazudozik...

Szép páros.

Csak tudnám mi a fasznak nem vagyok képes arra, hogy elhagyjam...

"Modernkori filozófia", avagy a humánum a 21.századi Európában. Avagy a 10 parancsolatot újra értelmezve

1) Én vagyok az Úr, a te Istened. Ne legyen más istened!

Uradat, Istenedet, Főnöködet, Miniszterelnöködet nem kell hogy imádd, de szolgáld és fizess azért hogy dolgozhass. 

2) Ne vedd hiába Istened nevét!

A káromkodás is ima. Rengeteg a hívő.

3) Szenteld meg az ünnepnapot!

A szombati és a vasárnapi munkavégzés jobban fizet, használd ki.

4)Tiszteld atyádat és anyádat!

Atyádat és anyádat akkor tiszteld, ha nem vertek, ha megfelelően gondoskodtak rólad testileg és lelkileg, és nem egy szociopata lett belőled a nevelésük miatt.

5) Ne ölj!

Ne ölj és ne kínozz állatot. Az embereket inkább az öngyilkosságra vedd rá.

6) Ne paráználkodj!

Ne maradj ki a paráználkodásból. 

7) Ne lopj!

Csak úgy lopj, ha azt jóvá hagyják, vagy nem veszik észre.

8) Ne tégy felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot!

Ne hazudj, ha  lebukhatsz.

9) Ne kívánd felebarátod házát!

A lopott pénzből csináltass magadnak jobbat.

10) Ne kívánd felebarátod házastársát vagy bármiféle tulajdonát!

"-Lefeküdtél a barátnőmmel? - Dehogy! - Próbáld ki, jobb, mint a tiéd"

Ami régen egyértelmű volt, az mostanra kétségessé vált.

Hogy melyik ér többet, az anyagi biztonság, vagy a szeretet...

Egész eddigi életemben nem érdekelt a pénz. Soha nem aszerint választottam partnert, társat, hogy milyen az anyagi helyzet - valószínűleg azért is tartok most ott, ahol :)

Aztán néha a sors teker egyet és teremt egy olyan helyzetet - még ha csak elméletben is - amikor élessé válik minden, és komolyan elgondolkozom, hogy vajon melyik éri meg jobban. Persze nem anyagi szempontból megközelítve, mert az sosem ment, most sem hiszem, hogy menne.

De nesze neked, itt egy lehetőség amire mindig vágytál; mindent megkapnál ... és mit adnál érte cserébe?... csak a mostani életemet kellene feladnom, gyökerestől.

Mindig van valami éppen aktuális őrületem.

Éviék hatására elkezdtem nézni a Lie to me-t. Mivel alapból megvan bennem az érdeklődés az emberi természet, viselkedés tanulmányozására, ez igazi csemegének számít nekem. Itt egy váll rándítás, ott egy homlokránc... persze az első "kontroll alannyal" ez az egész civakodásba csapott át. Érdemes-e kutatni az igazságot, és jó-e ha szembesülünk mások hazugságaival? Amiket az ember csak sejt, az pillanatok alatt bizonyossággá válhat, ha felismeri azokat a gesztusokat vagy mimikákat, amik a hazugság árulkodó jelei. Valahol tudat alatt eddig is fogtam ezeknek a jelzéseknek egy jó részét, de mivel a megfelelő ismeret és tudás hiányzott hozzá, ezért könnyű volt velem elhitetni, hogy mindezt csak én képzelem. 

Meglátjuk mi lesz ebből...

Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
mint alma magházában a négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kísér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kísértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyüléptű szívében megterem
az érett és tűnődő kevésszavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.

Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szívemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ újraépül, - s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, -
talán most senki sincs.

Radnóti Miklós: Sem emlék, sem varázslat

Valami van ... belassult az idő ... pár napja tart. Keresem az eredetet...

Néha játszanak a halak. Az egyik észrevette, hogy az uszonyával befolyásolja a víz áramlását. De persze csak olyankor, amikor különösebben nem foglalkozik azzal, merre viszi az ár. Viszont olyankor őrjítő hullámokat és örvényeket képez mások körül. 

A másik vérzik és haldoklik ...

Ki dönti el, ki mit érdemel? És vajon az élet úgy alakítja önmagát, hogy mindenki azt kapja, amit érdemel? Mennyiben hatnak mások cselekedetei a sorsunkra?

Az az egy dolog motivál már csak ebben a büdös kurva életben, hogy mindenki meghal előbb-utóbb.

Persze, lehet hogy később, mint én, de ha szerencsém van, akkor bizony még megihatok egy pohár pezsgőt egyesek temetésekor, miközben mosolyogva hallgatom, hogy "dehát ilyen fiatalon..."

Mert van, akiért nem kár, és aki nélkül szebb lenne ez a világ!

BUÉK vagy mi, de gyorsan lépjünk is ezen túl, semmi eget rengető nincs az új évben, sőt tavalyról sikerült magunkkal cipelnünk a majáknak köszönhetően a csalódásunkat, miszerint nem lett világvége, noha azt a nevezett népcsoporton kívül még vagy egy tucat számtalan különböző vallás, elmélet, nézet támasztotta alá. Pedig én örömmel felkészültem mindenre; vártam, hátha közelről is megvizsgálhatom azt az óriás mogyorót, ami a Föld mellett suhant el, vártam a jövendölt apokalipszist, kerestem a lovasokat, de valószínűleg a magyar gazdaságnak hála, nem alkalmazták tovább őket, mondván úgyis csak szezonális a munkájuk, és ezért nem érdemes alkalmazásban lenniük. Szó volt még atom holokausztról, de manapság már az atomokat is adóztatják, így annak is hiány lett a vége. Az emberiség nagy valószínűség szerint oly mértékben megbotránkoztatja a világegyetemet, hogy a meteorok, kisbolygók messziről elkerülik bolygónkat, nehogy véletlenül az ütközés következtében akárcsak egy kis darab nukleáris hulladék is beszennyezze a világűrt.

Mindig a hazugság...

Eszembe jutott egy középkorú nő…

Közgyűlés volt, az a nő pedig rendesen be volt állva, úgy jelent meg, hogy tántorgott az alkoholtól. Mindezek ellenére vele semmi gond nem volt, leszámítva, hogy a kb 1,5 órás okoskodás alatt egyszer rendesen megborult, mint egy büdös bogár.

Vékony volt. Alkoholista. Sápadt.

Nem tudok azonosulni azzal a lelkiállapottal, amely valakit alkoholistává tesz. De lehet hogy nem ez a legjobb megfogalmazás. Át tudom élni azokat az érzéseket, amitől valaki a pohárhoz nyúl, de azt, hogy a keze tartósan rajta maradjon, na azt nem.

Ha óvatosan visszatekintek, látom magam mögött azokat a megélt helyzeteket, amikor egy más beállítottságú ember kemény alkoholistává, vagy drogfüggővé vált volna.

Jó lenne ezekről a történésekről beszélni, azt hiszem egyfajta feldolgozási folyamathoz érkeztem el.

Olyan ez, mint egy régi, instabil függőhídon átmenni. Csak remélem, hogy nem szakad be alattam, és átérek a másik oldalra, hogy tovább mehessek.

Sokat gondolkozok háborúról. Valószínűleg Merle: Két nap az élet c. könyv hatására. Körbenézek a látható világban és sápítozok másokon – na meg persze magamon is.

Keresek valamit. Értékeket és állandóságot. A legtöbb esetben azonban rendkívül torz értékrenddel szembesülök. Sallanggá vált már az a szöveg, hogy az emberek nem tisztelik egymást, sem önmagukat. Hiányolom azt a világot, amiben a legnagyobb érték az élet, és nem csak az ember sajátja, hanem a másik emberé is. Tényleg ennyire szélsőséges állapot kell ahhoz, hogy ne ellenségként nézzünk egymásra? Lehet hogy csak bennem dúlnak megint mizantróp indulatok és abból vetítem ki ezt az egészet. Sajnálom, hogy az embereknek nem egységes normákhoz igazított értékrendjük van. Mert egy ponton jó lenne, ha mindenkinek ugyanazok a dolgok lennének a legfontosabbak.

Ha egyetlen egy tulajdonságot kellene kitörölni az emberekből ahhoz, hogy minden tökéletesebbé váljon, akkor az a birtoklási vágy lenne. 

Nem tetszik ez a korosztály, amihez tartozok. Viszont semmit nem tudok tenni ellene, így marad a beletörődés, hogy ez van. 

Nem tetszik az emberek - persze, főleg a nők - központi gondolatmenete, amely leredukálódik a szaporodásra és az utódgondosára. Természetesen értem én, hogy ez a normális, és el is fogadom, hogy az én hozzáállásom az, ami "nem jó", de tényleg annyira gáz már, amikor egyesek naponta töltenek fel közösségi oldalakra fényképeket, amelyen a labda van és a gyerek, vagy amin a kocsi van és a gyerek, vagy amin a gyerek van és a gyerek, és a gyerek és a gyerek ... 

Valahol szánalmasnak tartom, hogy büszkék arra, hogy létrehoztak valamit, amiből azt sem tudják, hogy mi lesz. És a mai szociológiai helyzetet tekintve az esetek nagy részéből csak egy újabb szánalmas emberi roncs lesz, amely egyre inkább alkalmatlanabb lesz az önálló gondolkodásra, az intellektuális fejlődésre és méltatlan az "ember" jelzőre. 

Érdekes megfigyelést tettem önmagammal kapcsolatban is. Van ugye ez a nagyszerű faszbuk, amely egyfajta egó-simogató, jó kis eszköz a hamis elismerések begyűjtésére. Tulajdonképpen csak azért nem törlöm az ismerőseimet (cc. 20 ember kivételével), mert igen, kurva jó érzés, amikor megnyomják, hogy "tetszik". Szükségem van erre? Nincs. Ezen okból kifolyólag napról napra egyre több embert "törlök", mert minek legyen fent ismerősként, ha az utcán úgy megyünk el egymás mellett, hogy meg sem ismerjük a másikat?! Vagy miért legyen fent ismerősök között, amikor ki nem állhatom, és csak udvariasságból jelöltem vissza. 

Hol van az egészséges egyensúly aközött, hogy ne legyek képmutató, de udvarias maradjak? Van egyáltalán középút?

És mit csináljak, amikor illemből udvariasnak kellene lenni, de egyszerűen irtózom egy-két embertől, akikből  árad az ostobaság mellett a képmutatás, kétszínűség. De persze én vagyok a bunkó, ha egy-egy hozzászólásom nyersre sikerül.

Nem megy ez nekem.

Emberiség: bekaphatod az összes faszomat!