Lebegek...

A lábaim mintha önálló tudattal rendelkeznének, egymás után lépnek a már ismert úton. Bal..jobb..bal..jobb..

A gondolataim szerteszét, a post-apokaliptikus érzések hullámai valami haldokló tetemet sodornak a partra. Ott, ahol a gondolat kezdődik. Egy vékony vonal. Azt sem tudom hol vagyok. Azt sem tudom ki vagyok. A testem nem én vagyok, mintha egy ismeretlen idegen lenne. Olyan furcsa, hogy mozgok. Furcsa, hogy haladok, egyenes vonalban, egy irányba. Mintha egy lebegő entitás lennék. Mindenhol ott vagyok és sehol sem. Valami másik síkon. Reggel van. A gyomrom ismét görcsben. Rágyújtok, de nem oldja a feszültséget. Ez már a 4. cigi. A nyugalom utópisztikus felhőként sodródik tova. A szavak sincsenek meg, csak érzések, gondolatok, amiket nem szabad kimondani. Vékony cérnaszál a remény, apró, hegyes tűkkel körbefonva. Parttalan vizekben meddig képes a lélek felszínen maradni, ha lefelé húzza az örvény?

Csapkodnak a gondolatok, falevél vagyok egy szélviharban. Valahol van egy kis átjáró, amin ha sikerül keresztüljutnom kiérek valami nyugodtabb helyre.

A díszletek ismét visszatérnek? Nem akarom azt a színdarabot, ugyanazokkal a színészekkel. Magam akarom megválogatni a szereplő gárdát. De a történet már életre kelt és önmagát rendezi.

Mintha valamit tennem kellene, mintha valami sürgetne, folyamatos készenléti állapot, emelkedett adrenalin szint. Érzem, hogy az ereimben gyorsabban áramlik vér, a szívem hevesebben ver, a gyomrom tűhegyi nagyságúra szorul. Hatalmas súllyal nehezednek a szívemre az érzések, egymást lökdösik, melyik kerüljön előtérbe. Az észérvek fejcsóválva, rosszallóan ciccegnek, ők tudnák a megoldást, de a kispadra vannak ültetve. Valamit tenni kell.

Egy gyufaszál. Előttem a benzines hordó. Bárcsak lángra lobbanna minden.