Ez a karácsony is elmúlt. Jól éreztem magam, nem voltak tüskék, nem voltak szilánkok. Nem voltak kísértetek, akik a sötét sarkokban lihegtek, nyálcsorgatva vadászva az óvatlan pillanatokra, amikor a kis boldogságot röptében széttéphették volna.
Mint mindig, most is fenntartom az óvatosságot, hogy talán ez csak látszat, és ki tudja mi lapul a mélyben, amit nem látok. De hagyom. Amíg nem rágja magát a felszínre, addig sebészkéssel nem vagdalkozok, ha nincs fekély, fölösleges kivágni magamból darabokat.
Amit kapok örömmel tölt el, és mivel van mihez viszonyítani, tudom értékelni is. Talán nem mutatom ki eléggé. Igen, ezen még dolgozni kell.
Ennyi lett volna a felvezetés. Ennyit akartam a belső világról.
Azt mondják az okosok, hogy ha egy másik emberben zavar valami, akkor az tulajdonképpen önmagunkban van, és nem vagyunk vele kibékülve. Ezt sosem értettem. Rengeteg olyan emberrel találkozok, akiknek a viselkedése idegesít, felbosszant, vagy csak rosszallóan tekintek rá. Ezek pontosan olyan tulajdonságok miatt vannak, amik szerencsére nincsenek bennem, és amikről azt gondolom, hogy egy egészséges ember viselkedésében sem kellene, hogy benne legyenek. Gondolok itt a nagyzolásra, az értetlenségre, a be nem látásra, stb.
Mivel ez az okosság hiteles emberektől származik, ezért alaposan átgondoltam a dolgot, de sokadjára, az álarcokat ledobva is arra jutottam, hogy ez a megállapítás esetemben nem helyt álló. Mivel azt is megtanultam, hogy nem minden esetben az én normáim számítanak a null pontnak, ezért az állítás valóságtartalmát nem tagadhatom, csak azt a részét vizsgálhatom, ami rám igaz.
Nem szeretem magamat elválasztani a "tömegtől", más emberekkel ellentétben nekem semmi problémám azzal, ha csak egy vagyok a sok közül - figyelembe véve persze bizonyos osztályokat, vagy csoportokat.
R. jóbarátom persze ezt úgy fogalmazná meg, hogy nincsenek csoportok, csak legfeljebb más-más tudatossági szinten lévők. Ebben is igazat adok neki. Szóval ha az én normáimat veszem alapnak, akkor kijelenthetném, hogy az az állítás, mely szerint "ha valamilyen tulajdonság zavar egy másik emberben, akkor az a tulajdonság megvan önmagadban", az HAMIS. De!
Kiszakadva önmagamból, és megnézve más embereket, arra a megállapításra kell jutnom, hogy nagyrészt ez tényleg IGAZ lehet.
Ez a hosszabb felvezető a gyökere annak, amiről tulajdonképpen írni akartam.
Azt gondolom, hogy egy ember akkor egészséges lelkileg, ha felvállalja azt, ahogy érez. Persze ez nem jelenti azt, hogy ha éppen gödörben van, akkor folyamatosan sírnia kellene, de fatális hazugságnak tartom, ha a külvilág felé mindeközben jópofizik, görcsösen ragaszkodik a "remekül vagyok" maszkhoz. Mint minden más hazugságot, ezt is gyomorforgatónak tartom. Egy emberen látszik, hogy érzi magát általánosságban, és attól, ha össze-vissza hazudozik arról, hogy ő milyen remekül van, ha folyamatosan fényképeket tölt fel magáról közösségi oldalakra, amelyeken "majd' kicsattan a boldogságtól", ... hiteltelenné, szánalmassá és gyerekessé válik. Aztán itt jön az, hogy megint muszáj magamat elválasztani a többségtől, mert úgy tapasztalatom, hogy kb a 70% megkajálja a látszatot. És persze rá lehet fogni arra, hogy azért mondja, hogy jól van, mert ezzel próbálja önmagában megerősíteni, hogy ez valóban így legyen, de az egészből egy görcsös, bűzölgő, önmagát megerőszakoló, sárréteg képződik, amit úgy ken fel magára, mintha attól szebbnek látszana. Mindez amikor párosul egyfajta exhibicionista megnyilvánulással, na arra mondom azt, hogy kár, hogy a hülyék lelkesek ennyire, és nem azok, akik tényleg értéket hordoznak.
Tudom, hogy túlságosan kritikus vagyok, önmagammal és másokkal szemben is. Tisztában vagyok vele, hogy az általam hordozott értékrend elavult, mivel nem a külcsíny mutogatására, hanem a belbecs fejlődésére irányul, hazugságok nélkül, gerinccel, becsülettel. Már azt is megértettem és kezdem elfogadni, hogy bármennyire is szeretném, ha ugyanolyannak mondhatnám magam, mint amilyenek mások; csak egy szűk réteg az, akikkel azonosulni tudok. Felfogtam, hogy ami nálam a nulla, az másoknál +10, vagy éppen -20.
Szóval a fentebb leírtak alapján, mi az isten haragja miatt bassza a csőrömet az, ha egy személy - akihez gyakorlatilag semmilyen szoros szálak nem fűznek - önmagát mutogatja, a fényképeken vigyorog, és olyan kurva nagy saját okosságokat oszt meg a környezetével, amik mellett az instant Coelho is elbújhat a csatornában?!
Válaszolok magamnak:
HITELTELEN!!
És ami hiteltelen, az hazug. És ami hazug, azt ki nem állhatom. És ezért disszonáns az egész ember, az egész lénye, és még ami értékes lenne benne, az is ennek a sárnak az árnyékában van, amit magára ken. Hogy önvédelem lenne a részéről? Csak kifogás! Minden amit felhoz amellett, hogy miért hazudik magának és másoknak, hogy miért láttatja magáról azt, ami nem igaz, csak kifogás és gyávaság.
Aztán a másik halacska csitítani kezd; az ő élete. Úgy éli, ahogy akarja. Ha ezen a szinten van, akkor mégis ki vagyok én, hogy megorroljak rá, amiért még nem lépett tovább, még ha a birtokában is vannak azok a dolgok, melyek ezt lehetővé tennék számára? Nem lehet mindenkitől elvárni, hogy a maximumot hozza ki magából és abból, hogy embernek született...
... de sajnos pont emiatt a másik énem elítéli ezeket. Mert a lehetőségük megvan rá. Csak nem élnek vele. És nem tudom elfogadni őket emiatt.
