Nah .. végre péntek ... bár nem tudom miért is örülök ennek annyira, hétfőtől minden a feje tetejére áll. Kopat ma dolgozik utoljára a melóhelyén. Egy kicsit ideges vagyok emiatt. Nem tudom hogy fogunk megélni csak az én fizumból, ha nem talál magának másik melót ...

Tegnap sikerült B.-vel tisztáznom bizonyos dolgokat, bizonyos dolgokkal kapcsolatban. Kevésbé rejtélyesen: megértettem miért kért meg egy dologra. Bár akkor csalódottan éreztem magam, mostmár inkább megtisztelve, mert elmondta, hogy amit adott, az nem egy alap dolog, hanem már egy kicsit emeltszintűbb. Nah .. ez viszont kikívánkiozott belőlem, be kellett írnom :))

1998-ban elkezdtem egy regényt írni. Kicsit csöpögős, romantikus, és leginkább azért írtam, hogy kirekesszem a valóságot a tudatomból. Egyszóval: abba menekültem. Marcsival levében beszélgettünk versekről, írásokról, ő adta az öteletet, hogy újra elővegyem a füzeteket, amibe írtam. Hm... spirálfüzetben kb 400 oldal lett. Na, kinyögöm mire akarok kilyukadni: arra gondoltam, lassanként beírom ide, a blogba, persze nem egyszerre, hanem mindig csak egy kicsit. Úgyhogy azt hiszem el is kezdem ...
Várom a kritikákat. De most tényleg!! A címet valószínűleg meg fogom változtatni, de mivel egyenleg e pillanatban nem jut eszembe jobb, ezért marad az eredeti.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Dermesztő érzelmek
1. rész

Ez a januári nap is olyan volt, mint a többi, hűvös és borongós. A délutáni forgalomra jellemző zsúfoltság és türelmetlenség most sem maradt el. Az iskolákból kiözönlő fiatalok pedig egyesek szerint csak rontottak a dolgokon. Van, aki kocsiba ül, van, aki buszra, villamosra, metróba száll, és van, aki gyalog vág neki a civilizált dzsungelnek, abban a reményben, hogy ép bőrrel eléri úti célját. A megállók tömve vannak, az emberek egymást fellökve mindig előrébb, míg végre találnak maguknak egy akkora helyet, ahol kényelmesen levegőt tudnak venni, persze csak akkor, ha a mellettük álló nem fújja az arcába a cigaretta füstöt.

Jönnek a buszok, kinyílnak az ajtók, egy kisebb embercsoport leszáll, egy nagyobb pedig fel. Az idősebbek leülnek, hivatkozván arra, hogy a fiatalok úgyis egész nap ültek, és különben is, ők még olyan fiatalok, miben fáradhatnának el?! A táska-hegyektől moccanni sem lehet. A levegő kellemetlen és fullasztó, de persze az ablakot senki nem húzná el, mert hideg van.

Vajon minden 16 éves lány így látja a világot? Ő is az „átlagos” kategóriába tartozik? Külsőleg talán igen, hiszen a hajában nincs rikító rózsaszín tincs, az orrában nincsenek karikák, nincs tele a teste tetoválásokkal, és a nyelvét is megkímélte a piercingtől. A testalkata átlagos, nincsenek hatalmas mellei, amikért a fiúk megbolondulnának, és a hosszú formás combjait sem csodálhatják, hiszen legtöbbször farmernadrágot, vagy hosszú, bokáig érő szoknyát visel. A kisugárzása viszont kiemeli őt a „tucatemberek” közül, hiszen nagyon kevés fiatal lánynak lehet leolvasni az arcáról olyan keserűséget, amely az ő tekintetében ott lebeg.

A barátnője, aki ott áll mellette, az ablakon néz kifelé, gondolatai isten tudja hol járnak. Most ő sem tud neki segíteni. Hiba kérte meg, hogy kísérje el őt oda, tisztában voltak vele mind a ketten, hogy egyedül kell elmennie. Remegett a gyomra. Sosem volt még pszichológusnál, a helyzetét pedig nehezítette, hogy titokban kell tartania az orvosnál tett látogatását. Barátnője ezt nem értheti, hiszen nem ő él olyan családi körülmények között, ahol a szülők állandóan veszekednek, és az indulataikat a lányukon vezetik le. Akárhányszor hazamegy az iskolából, találkozik anyja nem törődöm, és apja hűvös arckifejezésével. A baj oka az, hogy nem fiúnak született, legalábbis az apja ezzel magyarázza, hogy miért nem szereti őt. Hiszen ezt meg is mondta neki: „Nem szeretlek. Nem tehetek róla, hogy anyád lányt szült.” Mindenáron fiút akart, aki majd örökli az ő kis birodalmát. Talán ha született volna egy öccse, helyre állt volna a családi béke, csakhogy az ő születése után az anyjánál rendellenességek léptek fel, és kockázatos lett volna még egy terhesség. Az apját azonban ez sem érdekelte, mindenáron akart egy fiút, akire büszke lehet. Az anyja újból terhes lett, csakhogy nem akart kockáztatni, és elvetette a magzatot. Az igazi veszekedések ezután következtek. Ő ekkor négy éves volt, mégis úgy emlékszik minden szóra, mintha csak tegnap hangzott volna el. Attól a naptól kezdve állandóan hallgathatta a vádakat, amelyeket felhoztak ellene. Akkor sem lettek volna megelégedve vele, ha tökéletes. Az anyja közölte vele, hogy tönkretette az életét azzal, hogy megszületett, hiszen ő el akarta vetetni. Csakhogy az apja akkor nem vette volna feleségül, és így nem tudott volna eljönni otthonról, mert neki ez volt az elsődleges szándéka.

Szülők az ilyenek? Milyen anya az, aki állandóan a konditermekben és a barátnőinél van, ahelyett, hogy egy kis időt töltene a lányával? Nem dolgozik, hiszen apja szerencsére keres annyit, hogy abból kényelmesen megéljenek. De az apja sem sokkal jobb az anyjánál. Építésvezetőként dolgozik egy elég nagy cégnél. A munkásokkal természetesen jóban van, ennek köszönhetően esténként sokszor megy úgy haza, hogy bőven van benne alkohol. De persze az sem ritka, hogy nem megy haza, hanem a szeretőjénél alszik (aki majd képes lesz szülni egy fiút, legalábbis ebben reménykedik). Az anyja ezzel nem foglalkozik, hiszen neki is van szeretője.

Egy tinédzser ilyen szülők mellett nem sok jóra számíthatott. Anyagilag ugyan támogatták, majdnem mindent megkapott, amit kinézett magának, de csak azért, hogy csendben maradjon, és persze azért, hogy mások lássák, milyen jól megy a soruk. Wendy Caint mindenki irigyelte, aki nem ismerte igazán, és aki nem tudta, hogy milyen a családi háttere. Pedig őt nem érdekelte a pénz, sokkal inkább örült volna annak, ha pénz helyett egy igazi, összetartó család veszi őt körül.

Eddig ezeket csak a barátnőjének, Beckynek mondta el, de az utóbbi időben Becky többet foglalkozott a fiúkkal, mint vele, amit persze megértett. Ő is nagyon vágyott arra, hogy szeressen, és viszontszeressék. Volt már ugyan egy-két barátja, de ők túl komolytalanok és felszínesek voltak. Mindig is egyetlen dolgot keresett hajszolt; a szeretetet, ami a túlélést jelentené a számára. Mindenkiben kereste a kis szikrát, ami az ő kedvéért fellobbanhatott volna. Végül beleunt. Egyik este egy csomó gyógyszert szedett be, de (pechére?) a szédülésen kívül semmi baja nem esett. Másodszorra viszont már eltökélt szándékkal nyelte le azt a több tucat kapszulát, aminek a hatására minden porcikája remegni, a gyomra émelyegni kezdett. Rossz közérzete a hányás után minden más bajával együtt megszűnt. Talán a gyógyszerek voltak régiek, és nem voltak elég hatásosak, vagy talán valamiért még életben kell maradnia. Vagy valakiért…

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -