Talán egy évtized volt összesen az az időszak az egész eddigi létezésemből, amikor a gondolataim és érzéseim középpontját nem a halálvágy töltötte ki. Életem háromnegyede telt el úgy, hogy nagyrészt passzív módon vártam a véget, időnként aktívan is próbáltam érte tenni, de meg kell hagyni, elég béna  vagyok abban is. Tudatosan hagyok magamnak időt, perc morzsákat, amikor tocsoghatok az önsajnálatban, hogy aztán abből lendületet merítve tovább bicegjek cél nélkül, gyökerek nélkül.

Talán mindig is ez a gyökértelenség volt a baj, még a legocsmányabb gaznak is kell valami táptalaj, amibe kapaszkodhat, amiből és amiben élhet.

Csodálom azokat az embereket, akikből árad az élni akarás, akik képesek normális szociális életet élni, akik képtelenek felfogni azt a beszűkült tudatállapotot, amikor a cső végén csak valami értelmetlen és ostoba öngyilkossági kísérlet áll.

A legszomorúbb az egészben, hogy nincs reális okom az elkeseredettségre, főleg figyelembevéve azt, milyen élethelyzeteken kellett keresztül mennem sokszor. Mégsem látok magam előtt semmi célt, csak a napról napra létezés száraz valóságát.

7 hónap telt el.

Mégis mintha csak 3-4 hét lett volna.

A meghozott döntés súlya egész további életemben nyomasztani fog, hiába vigasztalom magam azzal, hogy ez volt a legélhetőbb, legésszerűbb döntés.

Menekülök az emberek és az emlékek elől, körbeveszem magam múlandó értékekkel, megvalósítom mindazon elképzeléseket, melyeket eddig nem állt módomban megélni.

A felszínen lebegek, ügyelve arra, hogy véletlenül se nézzek a víz alá, bármennyire hív a mélység.

Tudom hogyan múlhatna el a fájdalom, de úgy sejtem nem vagyok már képes azokra az érzésekre. 

Vágyom rá, hogy valaki megszólítson, hogy közösséget vállaljon velem és támaszt adjon azokban a  fertőzött és korcs filozófiai eszmékben, melyek a lényemet alkotják. Formáljon. Beszéljen hozzám és tanítson. Lépésenként szárítsa ki a mocsarat, perzseljen fel minden elszáradt részletet belőlem.

Nem ide tartozok, de ott vagyok, ahol jelenleg lennem kell, ki tudja milyen célból. Sikoltozva forognak a fogaskerekek, kisülnek a szinapszisok, minden olyan darabos és érdes, mindennek éle van, feltépik a húsomat, elsodornak a nem-létezés szférájának határára, egyensúlyozok a fájdalmas tudatosság és a kínzó felszínesség között. 

Mint a bőr alatt feszülő pattanás, úgy készül kirobbanni belőlem egy üvöltés, amit úgysem fog meghallani senki.

Nincs több pupu .

Nincs több makmak.

Talán a mai nap türelemre int. Hagyni kell, hogy az események mellettem haladjanak tovább, vagy ellenállás nélkül rajtam keresztül, még ha fel is szakadnak bizonyos sebek, mint bőrön a száraz var a gyapjú ruhától. 

Szép ez a szappanbuborék. De a felszínét nem szappan, hanem olaj színezi, az alapanyaga nem víz, hanem ólomüveg. Óvatosan pattog a tenyeremen, vigyázva lendítem fölfelé.

Ha egyszer széttörik, a szilánkok mindenkit megsebeznek, aki közel áll. 

Elértem szociális készségeim határára, elfogyott a türelmem, ezennel kezdődik a "beszólok július". Persze hogy a munkahelyen. Közalkalmazotti szféra, közalkalmazotti szemlélettel, hozzáállással és gondolkodni képtelen 30 és 50 közötti picsákkal - tisztelet a kivételnek. 

Meguntam, hogy minden hónapban pénzt kell beadni jobb esetben számomra teljesen közömbös, rosszabb esetben pedig ellenszenves, idegen emberek búcsúztatójára. Első pár alkalommal még úgy voltam vele, hogy oké, belefér, 1000-1500 Ft nem ver földhöz. De amikor már havi rendszerességű lett és xy esküvőjére is elkezdtek pénzt gyűjteni, ott telt be a pohár. Ráadásul az illető már 20 éve együtt van a párjával, gondolom gazdasági vagy egyéb megfontolásból házasodnak most össze. Nem xy személyével van bajom, mert ő még ráadásul  szimpatikus is, hanem az egész szemlélettel. Elfogadom, ha emberek évtizedek óta együtt dolgoznak és nem csak kolléganőként, hanem barátként is tekintenek egymásra. De én nem akarok barátkozni, engem hagyjanak ki ebből.  Nem fogok barátkozni olyan nőkkel, akik folyamatosan berántják maguknak a problémákat, akiknek az élete csak arról szól, hogy mit csinál otthon az anyja és a macskája, vagy arról, hogy a munkanélküli férjének kijött az aranyere, és a gyereket el kell hozni a bölcsiből, mert ágyipoloskát találtak valakinél, de a férje hiába van otthon, képtelen ellátni egy gyereket (mert csak megcsinálni tudta). Nem akarok barátkozni olyan nőkkel, akiknek a napját az határozza meg, hogy a horoszkóp mit írt arra a napra, és különben is a természetgyógyásza és a karrier tanácsadója megmondta, hogy a királynő-képző-workshop (ne nevess, baszki tényleg létezik ilyen és tényleg vannak ostoba picsák akik pénzt adnak ki erre) fog neki segíteni abban, hogy megtalálja a tökéletes férfit, akinek lehetőleg minél előbb gyereket szüljön. 

Nem akarok barátkozni olyan öregasszonnyal, aki összefüggéstelenül megállás nélkül sutyorogva beszél olyan dolgokról, amihez semmi közöm és nem is érdekel, miután végig panaszkodta a fél napot, hogy  nincs ideje online megnézni ezt-azt, és még a legkisebb változáshoz is képtelen alkalmazkodni. Meg egyébként segg hülye mindenhez, ahhoz is, hogy ezt felismerje. 

Valami nagyon elbaszódik a nők agyában szülés után, teljesen eltorzul az értékrendjük. Legalábbis a legtöbbnek. Ellenpéldát is tudok, és tisztelem is azt az 1-2 nőt, akik valamilyen csoda folytán megőrizték a józan eszüket és értékrendjüket.

 Vannak olyan emberek, akik körül mintha gyűrűzne a káosz. Az útitársuk egy büdös, poshadt, kilátástalan, pöcegödör szerű problémagenerátor. Bár úgy veszem észre, hogy a legtöbb esetben maguknak okozzák, vagy a figyelmetlenségükkel vagy a nemtörődömségükkel. Esetek kis részében "véletlenül" történnek velük szar dolgok. És egy ilyen nővel fogok úgy tűnik együtt, váltásban dolgozni. Aki a saját dolgait elrontja, majd nekem szól, hogy egyeztessek egy olyan, általam elkészített dologról, amiben nincs  is hiba. 

Belekapaszkodik olyan értelmetlen dolgokba, amik már az aktualitásukat is elvesztették, a legapróbb részletekig belemélyed olyasmibe, aminek sem jelentősége, sem értelme, de még csak köze sem sok van hozzá. Mindemellett pedig gyenge. Olyasfajta gyengeség veszi körül, amire az arra érzékenyek ráharapnak és amitől bele akarnak rúgni egyet. Én is. Irtózom az ilyen emberektől, igyekszem messzire kerülni tőlük, mintha csak valami fertőző betegségük lenne.

Lassan elmondhatom hogy az empátia teljes hiánya jellemez, amit sem nem szégyellek, sem nem vagyok rá büszke. Gondolom kiégtem. De legalább lelkiismeretfurdalás nélkül elhajtok bárkit, akit el kell hajtani. 

    Előző munkahelyem kezdetén úgy éreztem nincsenek szövetségeseim. Itt sincsenek, de itt már én is sokat hozzátettem ahhoz, hogy ne is legyenek. Nem vagyok hajlandó közösséget vállalni olyan emberekkel, akiknek az értékrendjük ennyire eltér az enyémtől. Lényegtelen, hogy melyikünké a"normálisabb" vagy a közvélemény szerint elfogadottabb. Amiket itt látok, arra egyetlen korábbi munkahelyemen sem volt példa, noha az itteni munkavállalók többsége mindezeket "pozitív"-nak ítélné.

    Nem vagyok a munka hőse. Legtöbbször utálom amit csinálok, ha nem azt, amit csinálok, akkor pedig azokat, akikkel együtt kell ezt tenni. Most az utóbbi van. Tök jó, hogy az osztályvezető nem fogja a népet szigorúan, de pofátlanságnak tartom, hogy ezzel visszaélnek. Hogy 1,5 órás ebédszünetet tartanak, miközben kimennek piacozni, hogy aztán a megszerzett zsákmánnyal kivonuljanak a konyhába ténylegesen enni még egy órán keresztül. A 20 percenként lemegyek cigizni 10 percet ismerős történet. 

    Nem tolerálom azt sem, hogy 3 hetente beteg az a göthös nyűves kölyök, az anyja meg (akit helyettesítek) annyit nem képes hozzám bökni, hogy figyelj már, ez meg ez van, köszi. 

Közellenségnek tűnhetek. Mert dolgozok. Mert a munkaidő azon részében, amikor épp végeztem a feladatommal, elvagyok a saját kis világomban és nem az a hobbim hogy másokat leszólok (nem, az itteni nem leszólás, hanem kifakadás !), nem a folyosón jártatom a számat, nem cigizés közben pletykálok másokkal vagy épp a piacon/plázában lebzselek. Nem fogadják el a megoldási javaslataimat sem, aztán 1-2 órával később más megfogalmazásban, mástól tök jó ötletnek tűnik. 

Pedig azt hittem elsőre, hogy ők egy kicsit mások a nagy átlagnál. Hogy ők olyan közösség, akikhez jó tartozni. Tévedtem.

Munkaidő után, hazafelé, Budapest, tömegközlekedés, villamos ...

Egy fiatal srác ült velem szemben, talán 17 év körül lehetett. Szép volt az arca. Nem a sármos, jóképű szép, hanem a tiszta, egészséges, törésektől, intrikáktól és gonoszságtól mentes szép.

Bárcsak írhatnám, hogy szeretnék újra annyi idős lenni, amikor még ilyen voltam, de az éppen elhaladó mentőautó szirénája figyelmeztetett, hogy sosem voltam.

Elkeserít amit látok és tapasztalok. Nincs kedvem szidni az ostobákat, a felelőtleneket, a szakmailag inkompetenseket és a nárcisztikusokat sem. Ha tehetném bezárkóznék a 4 fal közé és csak azokkal az emberekkel kommunikálnék, akikkel tényleg érdemes. Torz lett az értékrendem vagy talán mindig is az volt. Vagy a világ torzult el. 

Nagyon rég eltévedtem, senki nem szórt kenyérmorzsákat és a mézeskalács házat is felzabálta már valaki.

 

Mindig hiányozni fogsz :(

 40.

Nem érzem annyinak. Talán nem is látszik...

Kedvtelen, hullámzó, higgadt és józan. Máskor mint a viharos tenger vagy az orkán elejű szél, gyökerestől tépem ki magam másokból és másokat önmagamból.

Introvertált.

Egy szűk kis közösség pár tagja csak aki hozzámfér.

Nem tudok kapcsolódni, de nem is akarok.

Nincsenek gyökerek.

Nincs reális jövőkép.

Nem érdekeltek.

Senkik vagytok.

Én is senki vagyok.

És nem zavar.

Le kell vonnom a tanulságot. 

Legalább akkora szarházi munkáltatóként a Semmelweis Egyetem, mint anno a Pécsi Szívgyógyászati Klinika volt. Persze biztos vannak, akik ha jól benyalnak, akkor jó fizetést kapnak, és természetesen azok is jól keresnek, akik csak a feladatokat osztják le, ezzel leplezve a szakmai inkompetenciájuk, de aki a lényegi munkát végzi, az sem erkölcsileg, sem anyagilag nincs megbecsülve. Sőt! Szerencsére most már nem tudták megtenni velem azt, amit 15 évvel ezelőtt, de a szemem előtt zajlott az a megaláztatás és kiszipolyozás, amit velem is műveltek.

Nem tudom, hogy ez az emberi hulladéklerakó változtatja át az embereket, vagy eleve mágnesként vonzza be azokat a selejteket, akik itt kiélhetik elnyomó hajlamaikat, nyomorult semmitérő életük kompenzálásaként.

3 évet dolgoztam itt. Úgy kezdtem, mint közülünk sokan, örültem, hogy itt helyezkedek el, mert akárhogy is alakul, jól mutat a szakmai önéletrajzban egy ilyen hely neve. És persze hamar kiderült, hogy a kirakat mögött a rendszertelenség, a hozzáértés hiánya, a rosszindulat uralkodik. Elsőként közvetlen kolléganőtől tapasztaltam meg mekkora nyomor lapul egyesek fejében és lelkében, hogyan kell eljátszani a "kinevezett vezető koordinátor" szerepkörben azt, mintha "valaki" lenne az illető. Persze az ember próbaidő alatt hallgat, tűr, tanul - és nem csak a munkakörrel járó feladatokat, hanem a nárcisztikus és borderline jellemű emberekkel való közös munkát is. Mindig volt egy kis remény arra, hogy lesz változás, csak sajnos ez nagyon sokáig nem következett be. Sokat szidhatnám őt is, a többieket is, de kár értük a szó, nem az egyéneken van a hangsúly, hiszen pszichotikus, neurotikus nők mindenhol vannak, akik a frusztrációikat és a magánéleti nyomorukat másokon vezetik le.

Szembesültem azzal a lelki terrorral, amin én is átmentem régen. Amikor a titkárnő mesélt arról, hogy a stressz és gyomorideg miatt reggelente hányással kezdte a napot és nyugtató teák után este sírással zárta. Amikor semmibeveszik mások munkáját, erőfeszítését és addig pakolják a terhet, míg az ember belerokkan lelkileg, hozzáteszem: alaptalanul és szükségtelenül!

Mert nem a coviddal és nem a munkával volt a baj, hanem az emberi hozzáállással. A munka mindig sok volt, köszönhetően a teljesen értelmetlen bürokratikus eljárási rendnek. Azonban nem mindegy, mennyire lehet együttműködni a társosztályokkal, mekkora hajlandóság van bennük arra, hogy egy-egy beszerzés, ügymenet mielőbb megvalósulhasson, mekkora szakmai és emberi támogatást (itt inkább támadást) kapnak a dolgozók a közvetlen kollégáktól és felettesektől. De a Semmelweis Elitegyetemen, ami csak a nevében elit, sikerült elérni azt, hogy minden a  lehető legtovább tartson és a legbonyolultabban és legembertelenebbül történjen. Hogy ügyintézőként le sem szarják a dolgozót, az megszokott volt, mozdulni csak akkor voltak hajlandóak, ha egy igazgatóhelyettes vagy igazgató írta meg - sok esetben továbbította az ügyintéző által megírt - levelet, ami gyorsíthatná a menetet, érzékeltetve és nyomatékosítva azt, hogy egy senki vagy abban a pozícióban. 

Az emberek itt nem akarnak dolgozni. Mert aki tényleg dolgozik, nincs megbecsülve. Még a legkitartóbb lélek is megtörik egy idő után, ha látja, hogy - túlzás nélkül - 10 munkakört kell egy emberként végeznie, míg mások, más szervezeti egységnél egy munkakörben több pénzt kapnak és a munkakörnyezet is kulturáltabb. Beszélhetnénk arról, hogy 15 nőre egyetlen wc jutott, ami zárható volt és aminek a kulcsa időnként "eltűnt". Beszélhetnénk arról, hogy átköltözés után ablaktalan irodákba voltunk szétszórva, amit néha elöntött a víz és ahol a földszinten lévők majd megfagytak, az emeletieknek pedig melegük volt. Beszélhetnénk arról, hogy a klinikák közötti iratanyagok átszállításáért szinte könyörögnünk kellett. Azt is megemlíthetnénk, hogy egyes karbantartók egy parafa falitábla falra helyezését nem tudták/akarták megcsinálni vagy hogy milyen szintű kibeszélés és lenézés ment egymás háta mögött, miközben az ember arcába mosolyogtak. De ezek mind csak úri huncutságoknak számítanak a valós problémákhoz képest.

A végén már csak nevettem azon, hogy a legfontosabb beszerzés az igazgatónak az új, gyorsabb  elektromos autótöltője volt a Teslájához, abból a bevételi forrásból, ami "plusznak" számított, amellett, hogy a költségvetésből kimatekozva nem jutott pénz arra, hogy a betegellátásban ténylegesen résztvevő embereket vegyenek fel vagy hogy a gépek havi több milliós karbantartási díja fedezve legyen. Természetesen ez is sürgős volt, mert a jelenlegi autótöltő nem volt elég gyors, ezért a beszerzési igazgatóság tudta és engedélye nélkül, a beszerzési szabályzatban foglaltak és a KEF-es megállapodás/szerződés ellenére indult el az eljárás. Hogy mi lett a vége, nem tudom. Addigra már hányni tudtam volna ezektől az emberektől és Cartman-es módszerrel ("kapjátok be gyíkok, én leléptem") elhagytam a színpadot.

A covid tökéletes alkalom volt arra, hogy a KEF-et megkerülve "átcsússzanak" olyan beszerzések, amik bár ténylegesen a betegellátás érdekeit szolgálják, nagy eséllyel a 60-100 milliós beruházásokból a "közvetítőknek" is csurrant cseppent némi nem hivatalos pénzecske. De ezeket természetesen nem a klinika finanszírozta, hanem az állam. Az államtól meg nem bűn lopni, hiszen ők is ugyanezt teszik.

Az utolsó fél évemben Szarháziszanka' kisasszony egészen magas pozícióba nyalta magát, és vérszívóként ráérzett azokra a pontokra, ahol megcsapolhatja azokat, akikben még együttműködési hajlandóság volt. Furcsa párost alkotnak azok az emberek, akiknek az egyik tagja az elkövető a másik pedig az áldozat. Látva a lelki terrort, felmerül a kérdés: mennyiben lehetek képes segíteni a szenvedő félnek? Hogy ébresszem rá arra, hogy nem kell elszenvednie ezeket, hogy lehet és KELL is nemet mondani, hogy ki KELL állni a saját érdekei mellett és nem szabad hagyni, hogy ilyen szinten eluralkodjon rajta egy másik fél. Biztos, hogy van, de vajon mi a pszichológiai magyarázata annak, ami miatt ilyen szintű kiszolgáltatottság alá veti magát valaki önként? És én is megtettem anno, mert elhitették velem, hogy egy senki vagyok, semmit nem érek, sehova és senkinek nem kellek, örüljek annak a mosléknak, amit elém öntenek. Most másnál láttam elszenvedni azt, amit egykor megéltem. 

Lépni kell! Nem élhetjük mások életét, de talán annyit lehet tenni, hogy biztatni és támogatni az adott személyt, hogy ne hagyja magát. Hogy ne féljen a változástól, mert egy elnyomó rendszerben a változás csak a javát szolgálja. Ki kell lépni a komfort zónából, mert a maradás csak a múltban való révedezés, de a jövő a változás adta lehetőségekben rejlik! "Az a baj, hogy..." - ez mind csak kifogás, mentegetőzés. Értem és elfogadom, hogy "ott a gyerek, a ház, a kutya, a hitel, az anyuka, a vasútmodell, a pók a sarokban", de a jelenlegi helyzetben Budapesten nincs olyan, hogy nem találsz más munkahelyet. Illetve csak akkor van, ha nem is keresel.

Majdnem mindenhol szart kell nyelni, csak nem mindegy, hogy mennyiért és milyet. Nagyjából egy éven keresztül "masszíroztam" kolléganőt, próbáltam segíteni, terelgetni, hogy belássa: nem kell csinovnyiknak lennie. Aztán feladtam; szinte biztosra veszem, hogy vannak emberek, akik szeretnek szenvedni a semmiért. "Nem fogjátok elérni azt, amit akartok" - a mai napig hallom a szavait, amit hozzámvágott, teljesen indokolatlanul, amikor "katasztrófa" kolléganő kikészítette idegileg. Pedig az még csak a kezdet volt. Észre kell venni, hol van a határ a "nem adom fel, küzdök és bizonyítok, mert van értelme" és a "nem adom fel, tovább szenvedek, mert annyira félek a változástól, hogy inkább hagyom hogy porig alázzanak" között. Aztán végül úgy hallottam, hogy beadta a felmondását, úgy, hogy nem volt még másik munkahelye. Ehhez a lépéshez valami nagyon drasztikus dolognak kellett történnie. Remélem sikerül ezt az időszakot úgy feldolgoznia, hogy soha többet nem fogja hagyni sehol senkinek, hogy így kiszipolyozzák.

Az utóbbi időben sokszor meglátom a lényegét és az okát a "van"-nak. Hogy miért vagyok ott, ahol. Hogy mit tudok tanulni és mit tudok tanítani.  Hogy miért "kell" ott lennem, és ki/mi miatt. Hogy támaszt és segítséget jelentek egy embernek, vagy épp csak abban a helyzetben tudom fejleszteni azt, hogyan álljak ki önmagamért. Néha annyira evidens, mintha egy forgatókönyvben olvasnám.

    Néha meg nem. Néha túl személyes és nem tudom egy-egy ösvény hova visz, vagy épp hogyan lehetne megoldani egy régóta fennálló feladatot. Ha meg lehet egyáltalán oldani. 

 Tudom, hogy velem van a baj. Azt is, hogy az én nézőponton és értékrendem nagyon különbözik másokétól. Nagyrészt próbálom vagy kizárni, vagy bemagyarázni magamnak, hogy nincs ezzel semmi baj, mert mindenki úgy idióta, ahogy lenni akar. Mégis vannak időszakok, amikor mintha az idióták felhalmozódnának, annyira, hogy már átlépik a tűréshatáromat. 

Tudom, hogy már-már szélsőségesen introvertált vagyok, de azt nem tudom megérteni, hogy azok, akik "normálisak", miért nem képesek alapvető, szociális, íratlan szabályokat betartani. Olyan mértékben találkozok logikátlan döntésekkel, ésszerűtlenül viselkedő - vagy viselkedni nem tudó - emberekkel, hogy ez már nem lehet a valóság. Nem csak a józan ész határait lépik túl ezek a helyzetek, hanem az egész realitást megkérdőjelezik. Mint a politikusok. Észrevette már más is, hogy szinte mindegyikük beillene egy rajzfilm figurának a kinézetük alapján? Ez nem lehet a valóság. Ezek nem lehetnek létező emberek. Nem lehet ennyire torz és korcs ez a társadalom. Mintha agy nélküli, hibásan programozott droidok lennének mindenhol. Senki (vagy csak nagyon kevesen) nem kérdőjelezi meg az értelmetlen, elavult "szokásokat", senki (vagy csak nagyon kevesen) nem gondolja végig, hogy amit csinál, annak mekkora az értéke vagy a kára. 

Térre lenne szükségem. Időre. Levegőre. Vízre. Személyiségekre, olyanokra, akik tényleg élnek, nem csak vegetálva parancsokat teljesítenek. És sokkal kevesebb nőre! Sokkal kevesebb hormonoktól elbutult lefialt szukára. Sokkal kevesebb idióta gyerekre, akiknek már az anyjuk is elcseszett, elkurvult, elgépiesedett tenyészállat. Sokkal kevesebb alkoholista, bemindenezett ezós bullshiteket hangoztatóra, akiknek közben lyukas a zoknia, amit a megvilágosodás jeleként értelmeznek. Sokkal kevesebb emberre. 

Sokkal kevesebb gondolatra.

Üres.

Nyugodt.

Nem unalmas.

Eseménytelen. 

Néha egy-egy kisebb hullám és örvény.

Szeretnék visszahúzódni egy víz alatti barlangba, mert a felszíni barlangokat a civilizációs ártalmak ledózerolják. Már minden a külvilágról akarna szólni, másokhoz való minősítésről, mások véleményéről, hogy azok, akik azt hiszik, hogy tudják, megmondják mit hogyan csinálj helyesen.

Kivonom magam belőle. Egy-egy széllökés azért idefújja a szemét szagát. 

Nem a külvilágnak élek. Nem befolyásol ki mennyire trendi, sem az hogy ezen a héten mihez kell igazodni. Túl nagy figyelmet fordítanak az átmeneti dolgokra, a lényeget pedig elveszítik. Vagy talán már nem is lényeges a lényeg. Nincs mihez igazodni, mert amihez kellene, az is változik. 

A szakadék köztük és köztem egyre nagyobb. Jönnének az ezós blablával, hogy "minden egy", meg a bensőd kivetülése és hasonló new ages bullshitek. Szerintem csak simán lapáttal agyon kellene csapni a hülyéket és helyreállna a lelki béke. Elfojtások meg játszmák, extrovertált magamutogatás, önsajnálat, felsőbbrendűségérzet, irányítási kényszer, színészkedés és manipulálás. Értem én, de lepereg. Ha kell nekik, hát csinálják. De olyan unalmas. Azt hiszik színes, azt hiszik értéket képviselnek, mert fogalmuk sincs arról mit jelent az érték. A fogalmak is elveszítették a jelentéstartalmukat, minden korszakban máshogy értelmezik őket. Ami kék, az holnap királykék, aztán holnapután kobaltkék, egyébként meg, ha becsukod a szemed úgysem látszik, mindegy hogy nevezed.

Igazából én sem tudom már mi a lényege ennek az egész buggyantott levesnek. Túlélni, kihozni belőle azt, amit ki lehet, kevésbé fájni, kerülni a fölösleges szenvedést. 

Évről évre egyre kevesebb a bejegyzés.

Ahogy telnek az évek, halványulnak az emlékek. Túl sok mindent tudnék megosztani, mégsem akarom leírni. Nem misztifikálom túl; nagy része csak lustaság. 

Egy-egy emlék olykor betalál, minta egy rég látott film eseményeit idézném fel, nincsenek meg a részletek, sem a körvonalak, csak látomás-szerű elmosódások derengenek.

Erfurt

2008 januárjában egy hetet Erfurban töltöttem. Ahol akkoriban dolgoztam, a főnökasszony úgy gondolta, hogy.. nos, igazából nem tudom, hogy gondolta. Azt hiszem tervei voltak velem, ha megtanultam volna németül, idővel a pécsi cégnél valami fontosabb pozícióba kerülhettem volna, és talán ennek az előkészítése volt az az egy hetes erfurti út. 

"Majdnem város"-nak neveztem el akkoriban Erfurtot, mert majdnem jó volt, és majdnem szép. Legalábbis akkoriban így láttam, hogy most milyennek látnám, az is érdekes kísérlet lenne.

Talán csak az én szegényes anyagi helyzetem okozta azt a fajta magányt, ami a társam volt abban az egy hétben. Valami nem működött a telefonommal, így hívást sem kezdeményezni, sem fogadni nem tudtam. És természetesen akkoriban nekem még nem volt okostelefonom (volt már egyáltalán 2008-ban megfizethető árban okostelefon?), amin internet lett volna, így minden nap, minden este egy órát a közeli internet kávézóban töltöttem (mert akkoriban még voltak ilyen helyek), hogy B-vel csevegni tudjak kicsit. Szörnyen kínos volt az egész, utáltam a pillanatot, amikor bementem és kézzel lábbal elhadonásztam, hogy mit szeretnék, és utáltam a végét, amikor fizetni kellett.

A szállásom a belvárosban volt, és a cég fizette. Komfortos kis szoba, kis konyhával, saját fürdőszobával. A Trónok harca második kötetét olvastam, de nem boldogultam vele, folyton félretettem, és semmi hasznosat vagy értelmeset nem tudtam csinálni. Kínomban az MusicTV-t néztem, mert ott legalább volt valami műsor időnként angol nyelven, amiből azért többet értettem.

Persze a lényeget nem is írtam; a német tudásom közel volt a nullához, így gyakorlatilag senkivel nem tudtam normálisan kommunikálni. 

Emlékszem, hogy hideg volt, tél volt, hamar sötétedett, ebből adódóan alíg mozdultam ki a szállodából és nem láttam túl sokat a városból. Hétvégén - hazautazásom előtti utolsó napon - elsétáltam a Citadellához. Két dologra emlékszem belőle: nagyon fújt a szél, és a nagyon felújításra szoruló templom mellett (ezt most néztem meg, mert akkor szerintem nem tudtam, hogy az templom) furcsa hangokat hallottam. Valószínű a szél zúgása lehetett, ráadásul az azóta eltelt idő erősen fodrozza az emlékeimet, de úgy maradt meg, mintha női sikolyszerű síró hangok lettek volna - nem teljesen a fizikai valóságból. Szóval biztos a szél szorult be valahova és a régi lemezek, gerendák között áriázott egyet-kettőt, mikor természetesen senki nem volt ott rajtam kívül. A szél folyamatosan fújt, de ezt a hangot mindössze kétszer hallottam egymás után. Utána még ott bóklásztam vagy negyed órán keresztül, de többet nem hallottam ilyesmit.

A hétköznapok a túlélésről szóltak. Megvolt az ütemterv, hogy mindig csak egy kicsit kell kibírni. Csak egy kicsit kell kibírni délig, amikor egy nagy közös étkezőben a főnökasszonnyal ebédeltem, szinte szótlanul, a minimális nyelvtudásom miatt, a dolgozók tekintetének kereszttüzében - ki ez, mit akar itt, miért van nőből, miért a főnökök asztalánál eszik-. Nem elhanyagolható tényező az sem, hogy a munka gyári meló volt, dohánygyártó export gépekhez kellett a kábeleket összeszerelni, lemérni, megfelelő csatlakozókkal ellátni, és rajz alapján beépíteni a kapcsoló szekrényekbe. 

4-en voltunk egy kisebb teremben, rajtam kívül egy tőlem pár évvel idősebb színes hajú srác, meg két 40 körüli fickó, akik bár aranyosak voltak, de annyira naív nem voltam már akkor sem, hogy ne érezzem azt, ami egy ilyen helyzetnek a gondolati úton történő velejárója. Pár nap után sikerült kivívnom a "tiszteletüket", amikor látták, hogy a munkát precízen és gyorsan elvégzem, és nem az a buta libuska vagyok, akinek elsőre néztek. 

Szóval pár órát kellett kibírni délig, amikor a kínos meló után jött a még kínosabb ebédszünet. Aztán már csak pár órát kellett kibírni a munkaidő végéig. 

Itt tanultam meg használni azt, hogy "önmagamat kívülre helyezem". Próbáltam az egészet úgy megélni, hogy nem vagyok önmagamban. A testem csinálja amit kell az agyam meg valahol máshol van és nem vesz tudomást a külvilágról.

Így újra végiggondolva felteszem magamnak a kérdést, hogy "de akkor miért vállaltam ezt el?"

Talán mert akkor adódott először olyan lehetőségem, hogy elutazhassak külföldre. Akkor ültem először repülőgépen. És akkor tapasztaltam meg azt, hogy fogalmam sincs, mi a franc az a honvágy, még úgy sem, hogy senkihez nem tudok szólni és tök egyedül vagyok. Soha nem volt még ilyen lehetőségem, tudnom kellett, hogy hat rám.

Igazából szörnyű volt. Ha nem lettem volna kint egyedül, akkor jó is lehetett volna. Nem kellemes visszagondolni arra az egy hétre, ráadásul hiábavaló volt az egész, mert kevesebb, mint fél évvel később felmondtam a cégnél. Tapasztalatszerzésnek jó volt, ez is kihasított belőlem egy darabot. Elmondhatom, hogy voltam Erfurtban, de kb semmire nem emlékszem belőle a hideg magányon kívül. 

Közel járok hozzá...

Letelt a próbaidőm a klinikán, vagyis határozatlan idejű munkaviszonnyal és megemelt fizetéssel fejeztem be a novemberi hónapot. A 4 hónap alatt nem egyszer voltam úgy, hogy felállok, hagyom az egészet a francba, és inkább keresek valami normálisabb közeget. Aztán úgy döntöttem, kivárok. Legalább az év végét, vagy a következő év elejét. Az elmúlt egy hét embert próbáló volt munka tekintetében, rengeteg megrendelést kellett leadnom, határidőkhöz és egyéb kívánalmakhoz igazodnom, úgy, hogy az én kérésemet a rendelések leadási határidejével kapcsolatban természetesen nem vették figyelembe. De túl vagyok rajta. 

Ez a próbaidős dolog másoknál kevésbé sikerült jól. A decemberi hónapban 2 kolléganőnek nem hosszabbították meg a szerződését, az egyiknek december 6-án (mikuláskor) a másiknak pedig 12-én mondták meg, hogy itt a vége. Mindkét esetben a vezetők tudták, hogy nem akarják őket marasztalni, mégsem volt bennük annyi gerinc, hogy ezt mondjuk november végén közöljék. Furcsán állnak itt egymáshoz az emberek, az egyenességnek a szikrája is hiányzik belőlük, brutális játszmák és képmutatások zajlanak, megfűszerezve pénzéhséggel és mártír szerepekkel. 

Mintha egy másik univerzumban lennék, egy teljesen más, humanoidokra hasonlító faj között. Már az előző munkahelyen is érzékeltem, hogy mennyire másmilyen a budapestiek stílusa, hozzáállása a dolgokhoz, de itt megsokszorozva szembesülök mindezzel. 

Egyes emberek csak akkor normálisak, amikor "töröttek". Olyankor leesik róluk az összes magukra aggatott álarc, betörnek a kirakat üvegek, és az egó sérülésének következtében ott vannak, ahol lenniük kell. Ez a sérülés teszi őket alkalmazkodóvá, belátóvá, megértővé. Ez a sérülés az, ami letaszítja magáról a felfuvalkodottság, arrogancia jelmezét, ami nem tűri meg az extrovertált, exhibicionista öntelt vagyokvalaki-ságot.

Egyes jellemekre azonban minden egyes törés úgy hat, mint olaj a tűzre. "Velem többet ezt nem teszi meg senki", mondják, észre sem véve, hogy ezzel egy újabb, ismétlődő körbe kezdenek bele, melynek a vége még fájdalmasabb sérülés lesz, az egó tovább vastagszik, az önismeret és a belátás pedig még elérhetetlenebbé válik.

Pár hónappal, évvel ezelőtt a most megélt helyzetben fortyogott volna bennem az igazságtalanság miatt érzett harag, düh, gyűlölet. Most csak csalódottan szemlélődöm, elfogadva a jelenlegi állapotot azt nézem, mi az, amit tehetek azért, hogy jobb legyen.

Amikor 1,5 hónapja elkezdtem dolgozni az új munkahelyemen, úgy éreztem, ez tényleg az a hely, ahova való vagyok. Tetszik a munkafolyamat, ha jobban belerázódok, akkor tudom, hogy tényleg jó leszek benne. Tapasztalatom szerint egy támogató környezetben ahol stabil alapok vannak, kb 2-4 hét. 

Itt azonban nincsenek stabil alapok. Nincsen támogató környezet. Vannak viszont nők, a maguk hormonális hangulatingadozásaikkal, kiszámíthatatlanságukkal, nárcisztikus, arrogáns, öntelt stílusukkal. 

Céltáblává váltam és nem tudom mi az oka. Talán hogy nem vagyok vérprofi 2 hét után, talán hogy nem látom még át az összefüggéseket, mivel csak puzzle-részletek lettek elém szórva. Vagy szimplán csak az hogy 20 kilóval kevesebb vagyok a "katasztrófánál". De a legfájóbb számomra mégis az a közeg, amibe ismét sikerült nagyon beletenyerelnem. Napi rosszindulat, ok nélküli utálkozás, mások leszólása, picsogás és mártirkodás a négyzeten. 

Nem keresek általában barátságokat a munkahelyen, sok tekintetben ugyan naív vagyok, de nem ennyire. Jelenleg azonban "szövetségeseim" sincsenek. Van egy őrült katona, aki hadvezérnek képzeli magát, és mutogatva a nemlétező harctéri sebesüléseit, hadrendbe állítja a gyalogosokat. Pedig nincs is háború.

Nincsenek szövetségeseim. Egymagam vagyok az értékrendemmel, a küzdelemmel, hogy mindig a lehető legjobbat kihozni a helyzetből, a lehető legkevesebbet ítélkezni és törekedni a jóra. Legalább kollégák között. De itt sajnos még ez sem megy. 

Talán csak egy droid vagyok, egy régi szériából, hibás szoftverrel. 1.0. Néha olyan, mintha nem lenne múltam, és a személyiségem kialakulása csak egy program lenne a hagyományos fejlődési fázisok helyett. Betáplált bitek, trajektóriák és kusza fraktálok. Matematikai értelemben vett káosz: nem a hétköznapi szóhasználatban vett térbeli, statikus rendezetlenség, hanem az egyszerű rendszerek bonyolult időbeli viselkedése. Bifurkációk sorozata, bagoly-szemű Lorentz-attraktor.

Sokszor nézlek titeket, szemem mélyén hasadt tükörről verődik vissza a fény, felcsavarodik önmaga köré gombostűfejnél kisebbre, hogy aztán másik térbe átlépve láthassa önnön illúzióságát. 

Bitek vagyunk mind, apró fogaskerekek egy egységnyi gépben, engedélyezett scriptek egy bináris számrendszerben, törlés előtt álló bugos programok, kiömlött kávétól beragadt gombok a billentyűzeten. Rutinszerűen futnak a rendszerben a parancsok, gondolkodás nélküli azonnali teljesítést követelve. Vajon mi történne ha eltérnénk a rendszerkódtól?

Néha behívlak az univerzumomba, engedem, hogy körbenézz, hogy vezess. Hagynám, hogy meggyőzz és tőlem távoli, természetem és akaratom ellen való tájakra hívj. De te csak állsz, saját falaiddal körülvéve, a beléd nevelt, megrögzött képeket szorongatva, melyek széle már megfakult, foszlik, és nem tudsz vezetni. 

Egyedül vagyok a gondolataimmal, mert mit megosztanék, senkit nem érdekel. Vagy nem értik. 

Már rég tudom, és elfogadom, hogy bennem van a hiba, mégis jó lenne, ha valaki a nyelvemen szólna hozzám, elmondaná az ellenérveket és utat mutatna ebben a végtelen világban ami a fejemben van. Túl kusza a labirintus, túl sok a zsákutca, megunják, feladják, kilépnek. Vagy el sem indulnak, és talán még ők járnak a legjobban. 

Aztán persze van aki szól, szavai masnikkal körbekötött döglött bogár.

Felkúszik a tarkómon, zsigereimben érzem forrni, a fejbőröm alatt izzik, füstöl.
Majd, mint egy pocsolyába dobott cigarettacsikk, magára maradva várja saját lebomlását.

Ó, TI! Ti balga, tompa agyú libamadarak!

Mennyire irigyellek titeket! Mennyire irigylem az észjárásotokat, mely szerint mindig másoknak kell megváltozniuk ahhoz, hogy nektek megfelelő legyen, de tulajdonképpen sosem lehet elég jó semmi; hogy a nap/heti/havi horoszkóp ha azt mondja, hogy jó lesz, akkor tuti jó lesz és az úgy van; hogy nyálcsorgatva csacsogtok naponta a tökéletes apukátokról, melynek köszönhetően észre sem veszitek mennyire elbaszott értékrendetek van a férfiak tekintetében. Észre sem veszitek, hogy a férfiakban nem a férfit látjátok, hanem az apát vagy a megmentőt keresitek, ebből adódóan pedig sosem lehet elég jó egy FÉRFI nektek! Irigylem, hogy nem vagytok képesek a logika útjára lépni, és a gondolkodás lépcsőfokait használni, mert amin gondolkodni kell, az már nem személyreszabott, az már tőletek idegen, és persze nem is elég hiteles. Mennyire irigylem tőletek azt, hogy a gyerek után sóvárgásotoknak, és a biológiai ösztönöknek engedelmeskedve tenyészállatokká kívántok válni saját akaratotokból, megfosztva az utolsó lehetőséget is magatoktól, hogy a racionalitás gyökeret eresszen bennetek. Bárcsak naphosszat tudnék én is sopánkodni a problémáimon, kisírni magam a barátnőim vállán, belesüppedni az önsajnálat bársonyos fosfolyamába, lubickolni a buborékként felszínre kerülő szardarabok közt - melyek természetesen a férfiak az okozói, hiszen ők a szemetek, ők a gazemberek, ők azok, akiket mindig lehet okolni, amiért szegény nőkkel ilyen kegyetlenül viselkednek. 

Míly dicső a ti szűklátókörűségetek, amely nem engedi elfogadni az ellenkező véleményt, és nem engedi az értelem csöppnyi fényét bejutni a műszempillákkal árnyékolt retinátokba. Bámulatba ejt,  hogy tudattalanul harcoltok a logika ellen, hogy életben tartsátok magatokban annak a tündérmesének a mítoszát, melyet ti magatok tapostatok péppé, mikor felállítottátok magatokról azt a képet, amit a nagyközönség elé tártok. A belső tükröt már rég széttörtétek, és kidobtátok; nincs is rá szükség, hiszen ha szembesülnétek valódi értékeitekkel, a szilánkdarabokkal hosszában vágnátok fel az ereiteket. Csodálatra méltó módon tudjátok a hisztériás rohamaitokat lerendezni azzal, hogy ez a menstruáció miatt/ a forgalom miatt/ az idióta főnök miatt/ a tömeg miatt / stb. miatt van, ahelyett, hogy némi kontrollt, vagy önuralmat gyakorolnátok magatokon. Elképedve látom csodás színjátékaitokat, mely természetesen ismét a nagyközönségnek szól, és melyben váltakozva játszik főszerepet az áldozat, a kemény nő, a tudatos(nak eljátszott) anya, a barátnő, a jó kolléga, a kegyes főnökasszony, hogy aztán az így szerzett információkat később lándzsaként használva karóra tűzzétek vele az áldozataitokat. 

És persze ti, ti kis okoskodó irányított droidok. Észre sem veszitek hogy ki rángatja a madzagjaitokat, azt gondoljátok, hogy a saját akaratotokból cselekedtek, közben már húsotokba vájnak a bábozó damiljai.

Mennyire irigyellek titeket, hogy nincsenek önálló gondolataitok, hogy elhárítjátok magatokról a felelősségvállalást, hogy büszkén hirdetitek az ostobaságotokat és azt, hogy teljesen mindegy mennyire próbálnak a kedvetekben járni, nektek így sem, úgy sem jó. Bámulattal figyelem az "én-fertőzéseteket", teljesen mindegy ki mit mond nektek, azonnal magatokat és a veletek történteket állítjátok a középpontba témaként, elfojtva a másik mondandóját.

És ha már az elfojtás szóba került ... szavaim sincsenek rá, mekkora tökéllyel kezelitek az összes olyan helyzetet, amely szembesítene benneteket a valósággal, amely egy-egy pillanatra felvillantja a tükröt az álcázatlan önvalótokkal a középpontban. Zseniálisan kitenyésztett egótok egy percre sem hagyja hogy csorba essen azon a képen, amelyet szilánkosra tört kézzel, csatornavízzel festettetek önmagatokról a sárba.

Mennyire szánlak titeket... amiért nem vagytok képesek felismerni a hibáitokat és változtatni, hogy az életet tényleg magatok tudjátok irányítani, úgy, hogy tudjátok nektek mi a jó, és a lehetőségekhez képest a folyam abban a mederben csordogáljon, ahol ideális. Undorodom tőletek, amiért röghöz kötöttek vagytok és kifogásokat hoztok fel arra, miért utasítjátok el a változást, amiért folyton csak a múltat bámuljátok és siránkoztok, amiért nem vagytok képesek a jövő felé építkezni, amiért másoktól várjátok a megoldásokat és a tetteket, ahelyett, hogy magatok vennétek kézbe az irányítást, de legfőképp az önkontrollt!

Ó, TI! Ti balga, tompa agyú libamadarak!

De legfőképp én ... amiért képtelen vagyok beállni közétek a sorba és magaménak tudni azokat a korcs eszméket, melyet morális értékként magatokra aggattok, hamis fénnyel elvakítva másokat, hogy ne lássák szellemetek rothadását. 

Nem másokkal van a baj - már rég tudom. A "normálisak" elfogadás mégsem megy. Valami belső igazságérzet, valami mélyben lapuló erkölcsi értékrend őrjöngve vergődik bennem, szenvedve tőletek, kik meggyaláztátok azt a fényt, mely az ember és a nő sajátja lehetne; savanyodó penészes hússá váltatok díszcsomagolásban a hentespulton. 

Konklúzió nincs. Patt helyzet van.

Szeretném, hogy ne legyen igazam!

Úgy hiszem nem a jelenlegi környezetem fogja megcáfolni ezeket a téves (sic!) nézeteimet. 

Let it all burn
I will burn first
God I've tried, am I lost in your eyes?
Just let me burn, it's what I deserve.
God I've lied, am I lost in your eyes?

Ha ez most egy film lenne, akkor a legutóbbi és a mostani bejegyzésem között pár másodpercre elhalványulna a kép, az alsó részen pedig megjelenne "4 hónappal később..."

Merthogy pontosan, filmszerűen történtek az események.

Legutóbbi bejegyzésem után pár nappal felhívtak és állást ajánlottak. 2x voltam interjún, és elfogadtam az állást. 

Legutóbbi bejegyzésem után kicsit több, mint egy hónappal, egy nagy állami cégnél kerültem alkalmazásba, annál a cégnél, amit a küldemények, levelek kézbesítése, a sorban állás, a hozzá nem értés tükröződése miatt mindig is gyűlöltem, azon belül pedig arra az osztályra, ahol a dolgozók (a már nyugdíjba vonultak is) kedvezményesen mehetnek üdülni.

A R.D/N-től való búcsú nem érintett meg egy cseppet sem, ami viszont meglepett, hogy amikor bejelentettem, hogy elmegyek, a főnökasszony első kérdése az volt, hogy ha emelnék a béremet, maradnék-e. Nem. Mint utólag kiderült, még annak a lehetőségét is felvetették már maguk között, hogy fizetésemelés mellett valamiféle lakhatási/albérlet támogatást is adnának. Jól hangzik, valóban. De azt tudom, hogy ha elfogadtam volna, akkor olyan szintű behódolást és szolgalelkűséget kértek volna rajtam számon, ami teljesíthetetlen lett volna. Mert akkor aztán ha egyetlen levél lehullik arról a nyomorult virágról, amit az erkélyen rakott teherbe a nyári zápor, rajtam kérték volna számon, hogy ez miért történt meg. Vannak helyzetek, amikor az ember szeretné tudni hogy vajon a választásai mit eredményeznek, hogyan befolyásolják a jövőjét. Ez az a helyzet, ami jósgömb nélkül is kristály tisztán kirajzolódott. Despotikus hatalommal ruházták volna fel magukat, adott helyzetben pedig az arcomba is vágták volna azt, amit kegyként osztottak korábban. Zsákutca. Mézesmadzag, horoggal a végén. Öreg vagyok már ahhoz, hogy "házirabszolga" legyek.

Ehelyett elszegődtem biorobotnak. Határozottan megvannak az előnyei, és sok tekintetben még élvezem is. Fél év a próbaidőm, aminek kifejezetten örülök, ugyanis meg vagyok győződve arról, hogy 3 hónap alatt még épp hogy csak kezd kilátszani  szar a gazból, viszont így 5 hónap 2 hét után is mondhatom azt, hogy kapjátok be gyíkok, én leléptem.
Természetesen problémák itt is vannak, azonban én élek a demokrácia adta szólásszabadságommal, szem előtt tartva az aláírt titoktartási szerződést, utat engedve a benne megbúvó anarchistának.
Aztán ki tudja, lehet hogy majd megint eltelik 4 hónap, fekete képernyő, vágás, és már egy új munkahelyről fogok írni.
Alapvetően gazdasági ügyintéző vagyok. Nem kell a főnökasszony kurva kocsijának a kötelező biztosításait intéznem és a picsafónjába kicseréltetnem a SIM kártyáját micro SIM-re. Egy fogaskerék vagyok a gépezetben, részfeladatokkal, és sokkal kevesebb felelősséggel, mint amiket eddig rám pakolta. És csak most érzem igazán, hogy mennyire túltolták a legtöbb helyen.
Ez nem azt jelenti, hogy egész nap henyélek, sőt, talán az elmúlt években most van először az, hogy a nettó munkaidőm 90%-át tényleges munkával végzem, ami egyébként sokszor még élvezetes is számomra.

Ha mindent felvázolnék, akkor Ádámtól és Évától kellene kezdenem, hogy az Édenből való kiűzetés tragikuma megfelelően legyen szemléltetve.

Gondolkoznom kell, mivel kezdjem. Talán magammal.

ELSŐ FEJEZET - Szép remények vs. törpe majom

Október közepén vettek fel a céghez, a főnökasszony remek beszélgetőpartner volt az interjú alatt, humánus, kedves, nyitott, hasonló nézetekkel. Csodálatos álarc! A főnök hozzáértőnek, analitikusnak, jó üzletembernek tűnt. Naivan félretettem a sztereotípiákat, (50 körüli/fölötti, kövérkés, kopaszodó) bízva abban, hogy ő más, mint a bálna, vagy a Bayer, vagy a többi magyar cégvezető többsége.

A munka, amibe bele kellett tanulnom, fél év távlatából nézve, nem bonyolult, csupán azt kellett megjegyezni, hogy mi a séma, és azt rutinosan tudni kellett. Volna. Nem kaptam időt a rutin megszerzésére. Sőt, ami 2 hétig jó volt és még meg is dicsértek érte, az a harmadik héten hirtelen teljesen rossz volt, noha mindent ugyanúgy csináltam. Egyszerűen máshogy kezdett el gondolkozni a főnök - akinek még nem találtam ki gúnynevet, jelen pillanatban a törpe majom tűnik a legideálisabbnak - , és elfelejtett róla tájékoztatni, hogy ezentúl máshogy csináljam, amit kér.

A legszebb az egészben az volt, amikor 3 nap kellett ahhoz a munkához, amit előtte még sosem csináltam önállóan, amit gyakorlatilag nem kellett volna semmiféle határidőre elvégezni, mégis nehezményezték, hogy miért kell nekem ennyi idő erre. Semmiféle toleranciát nem mutattak, nem vették figyelembe, hogy nincs meg a rutinom, a betanulásba semmi segítséget nem kaptam tőlük (csak a távozni készülő kolléganőtől, aki a törpemajom következetlensége miatt pár dologban szintén nem látott tisztán, ezért volt amit nem is tudott pontosan átadni)

A hónap első munkanapján az alábbi feladatokat kellett teljesen egyedül elvégeznem:

- előző heti teljes forgalom kimutatás számlák alapján + cash flow kimutatás, egyéni táblázatba foglalva

- előző havi teljes forgalomkimutatás számla + cash flow, egyéni táblázatba foglalva

- havi profit táblázat frissítése 

- munkaügyi papírok leadása könyvelésre - bérjegyzék, bérek, 

- előző havi számlák összesítése, előzetes ÁFA kalkuláció stb

- utalások rögzítése

- egyéb ad hoc feladatok

3 nap alatt végeztem mindezzel, elsőként nyilván a kollégák béreivel kezdtem. Nem azzal kellett volna - mint ahogy ez kiderült. Részletesen felírtam mindent magamnak egy papírra, hogy a kimutatásokhoz az adatokat honnét tudom begyűjteni, melyik oszlopok kellenek, hogyan kell kinéznie, minek kell benne lennie, könyvelő felé miket kell továbbítani stb. Mivel még nem volt rutinom, időbe telt, amíg mindent össze egyeztettem, összeraktam, de megvoltam vele, és érzésem szerint egész jól csináltam ahhoz képest, hogy csak magamra voltam utalva.

Aztán a 4. napon behívtak elbeszélgetésre. Aminek kb. az volt a lényege, hogy ne sajnáltassam magam, hanem csináljam meg gyorsabban ezeket a dolgokat, és miért tartott ez ennyi ideig, de teljesen fölösleges kifogásokat mondanom, mert minden érv, amit önmagam védelmére felhozok, csak kifogás.

És itt valami végérvényesen eltört bennem. Azt hiszem a bizalom, a beléjük vetett hit, sőt, az alapvető emberi értékekbe vetett hit darabjaira hullott. A maximumot hoztam magamból, ennél többet képtelen lettem volna tenni az ügy érdekében, még túlóráztam is (persze a túlóra nincs fizetve). Nem tudom megérteni miért nem lehetett ezt legalább az első alkalommal tolerálni. Vagy ez talán valami hatalmi játszma volt a részükről, hogy már az elején meghúzzák az elvárást, a mihez tartás végett. Vagy egyszerűen csak unatkoztak, mostmár azt is simán kinézem belőlük.

Sosem fogom nekik ezt elfelejteni, sem megbocsájtani.

MÁSODIK FEJEZET - Egysejtű ostoros

Egyik kolléga említést tett még a kezdetek kezdetén arról, hogy a kilépett kolléganő az egysejtű ostorostól mászott a falra (a törpemajom felesége), amit akkoriban nem értettem, hiszen velem kedves, előzékeny volt, érdeklődő, csacsogó... aztán rájöttem, hogy ez mind csak álca, és az információszerzés a célja. A gúnynév sem véletlen. Ez a nő összességében kb annyira okos mint amiről a nevet adtam neki, leszámítva azt a fajta női manipulációt, amiben viszont meg kell hagyni, hogy nagyon profi. 

Az első furcsa dolog az volt, amikor ebéd közben bejött a konyhába megkérdezte mit eszek, én főztem-e. Igen. "És a köretet is?" (talán petrezselymes krumpli volt, már nem tudom) Nehezen tudtam értelmezni a kérdést. Amikor pedig kb 55 évesen kijelenti valaki, hogy még sosem csinált palacsintát, mert az azért nem olyan egyszerű, mert túl vastag vagy túl vékony lehet a tésztája, na ott már minden kétséget kizáróan idiótának néztem. 

Ezen tézisemet tovább erősítették az elmúlt hónapokban történtek, amikor többszörösen tanúbizonyságát adta annak hogy tulajdonképpen totál nem ért azokhoz a dolgokhoz, amiket "irányít", mert bár lehetne, hogy nem lát át bizonyos dolgokat, de nagyon erős alapvető logikai hiányosságai vannak. Kb mint a palacsinta sütés. Azt hiszem az a fajta, akinek egy képessége van, hogy irányítani tudjon egy férfit, aki kiszolgálja őt. Végülis ez is egy adottság, de a helyében inkább meghúznám magam a háttérben, ő viszont az extrovertált személyiségével az ember arcába tolja a hozzá nem értését. Hiteltelenné és szánalmassá válik ezáltal, és nem utolsó szempontban idegesítővé is. Utánozza a törpemajmot, mert hallotta milyen kérdéseket kell feltenni, de azt sem tudja merre hány óra. Fogalma sincs a világnak azon részéről, amiben az alkalmazottai élnek, és minden egyes kérdésével csak a képmutatás és a manipuláció színjátékát adja elő, villogó neonfény kíséretében arról, mennyire el van tévedve.

HARMADIK FEJEZET - Dől a szar, és a féknyom

Magyar tulajdonban lévő cégcsoport. 50 körüli, pocakos, kopaszodó férfi tulajdonossal (meg egy egysejtű utánfutóval). Az egyik a falba keni a fülzsírt, miközben egy év alatt megkeres annyit, amennyit én 8 év alatt sem, csak mert a rendszerváltáskor jól helyezkedett. A másik .. nem tudom az ő történetét, és szívből remélem, hogy soha nem is fogom megtudni, az, hogy a férfi mosdóban állandóan húgy szag van, mert valaki rendszeresen mellé csöpögtet és ott hagyja a féknyomot a kagylóban, bőven elég ahhoz, hogy elegánsan a mentőcsónakot kezdjem keresni a süllyedő hajóról.

Tudnék sorolni még hasonló korosztályba tartozó, hasonló jellemvonásokkal bíró magyar cégvezetőket (Bayer, CFA), gyakorlatilag egy anyagból gyúrták őket.

Mindegyik kicsinyes, szarrágó, és irracionális világnézete van önmagáról és a világban be (nem) töltött szerepéről, tipikusan az a fajta, aki szörnyethalna, ha leesne arról a szintről, ahol hiszi magát, arra a szintre, mint amennyit valójában ér. 

Egy közös van bennük. Milliomosok. Mert Magyarországon úgy látszik ez a jellem szükséges ahhoz, hogy valakinek sok pénze legyen. 

Mindegyiknek van ügyvédje, mert érdekes módon mindegyiknek vannak olyan vitatható peres ügyei, amiben természetesen "ártatlanok".

Aztán előbb utóbb mindegyiknél eljön egy pont, amikor bedől a mutatvány, hiába támasztották ki, és fizették meg minden oldalról, az egyik fal úgyis elengedi magát.

Nagyon remélem, hogy a bálnánál én voltam az egyik fal, aminek a kidőlése ha nem is okozott teljes összeomlást, de legalább egy kisebb agyi érgörcs előidézőjévé vált. Kár, hogy az embereket csak utólag tudják értékelni. 

NEGYEDIK FEJEZET - A szolgalelkűek és a zsarnokok

Úgy döntöttem, hogy kiírom magamból a felhalmozódott munkahelyi szemetet, mert egyszerűen nem tudom hova dobni. Persze ügyelnem kell arra is, hogy véletlenül se sértsem meg a titoktartási szerződést.

Pár hete az egysejtű kiadta utasításba, hogy a cégnek az egyik weboldalára bizonyos termékeket fel kell rakniuk a kollégáimnak. Részletekbe menően nem értem ugyan a weboldal fejlesztés lépéseit, annyit értettem meg belőle, hogy drupal rendszer van, ami teljesen más, mint amit a másik weboldalnál, webshopnál használnak. Kolléga nem tudta hogy működik, elkezdte tanulmányozni, egy fél napot elszöszölt vele, de nem jutott előrébb, és ezt megmondta az egysejtűnek is, aki ezt követően a másik kollégát hívta a telefonhoz, és neki is elmondta a kívánalmait. Második kolléga aki a higgadtságáról, és bár kissé sztereotip, de jellegzetesen informatikus vérmérsékletéről híres, megemelt hangon közölte vele, hogy lehetetlent kér (X idő alatt csinálják meg ezt és ezt úgy, hogy előtte sosem csináltak hasonlót és nem is foglalkoztak ilyennel)

Ami az undorító az egészben, és ahol a kollégák is hibáztak meglátásom szerint, hogy itt kellett volna a határt meghúzni, nem pedig meghunyászkodni és eröltetni addig, amíg eredményre jutnak. Mert bár minden elismerésem, hogy saját kútfőből képesek voltak egy számukra teljesen ismeretlen rendszert kezelni, tudniuk kellett volna, hogy ennek mi lesz a folyománya. És összegezve több hátrányuk lett belőle, mint előnyük (legalábbis az én meglátásom szerint)

Én kötöttem volna az ebet a karóhoz, mivel erre a munkára korábban nem véletlenül alkalmaztak külsős embert, aki ténylegesen ért is hozzá, és akinek kb 10 perc az, ami kettőjüknek 1 nap. Azt kellett volna, hogy meghúzzák a határt, hogy azt mondják, hogy nem tudják megcsinálni. És akkor kész, onnéttól nem az ő gondjuk, nem az ő felelősségük, a vezetőség feladata megoldani azokat a helyzeteket, amiket a munkavállaló nem tud megoldani. De a szolgalelkűség első jele, hogy nem mernek nemet mondani, és bele sem gondolnak abba, hogy bár tény, hogy kell a fizetés, de a realitás az, hogy a cégnek nagyobb szüksége van az ő munkájukra és tudásukra, mint nekik erre az állásra. Merthogy ilyen tapasztalattal és tudással máshol is simán megkeresnék ezt az összeget. Mindenki pótolható alapon, nyilván az ő helyükre is sikerülne közel alkalmas embert felvenni, aztán nagyjából fél év múlva már érteni fogja mi a dörgés... ja, de addig vagy 4x felmond, mert egy jó érzésű ember nem tűri el azt a fajta zsarnokoskodást és következetlenséget, ami itt megy (kivéve ha konkrét céljai vannak, amiben ez a cég csak egy szaros lépcsőfok, ideiglenes "szükségállapot")

Ami a lényeg, hogy megcsinálták a "ma délutánra legyen feltöltve az oldalra a blekmedzsik" -et nem fél nap alatt, hanem kb 2-3 nap alatt.

Aztán jött egy pályázat, ami mindkét kolléga részéről teljes emberes munka volt, tényleges határidős, nem pedig az asztalra csapunk és legyen kész ekkorra, mert nekem ilyen kedvem van és ezt akarom határidős. A pályázat lement, jött a következő szintén határidős pályázat, a kettő között talán ha egy olyan nap volt, amikor nem kellett feszített tempóban dolgozniuk.

Aztán ma jött az etikátlan (bár szívem szerint valami orbitálisan trágár jelzőt használnék ehelyett ) kérdés, hogy miért hagyták abba a blekmedzsik feltöltését, ki mondta nekik hogy abba hagyhatják, miért nem folytatták. Ja és természetesen a válasz nem jó, azt inkább tartsa meg magának. Én biztos hogy már rég megmondtam volna, hogy több alkalmazott kellene, és akkor nem lenne ilyen probléma. De egy új ember sokba kerül. 

ÖTÖDIK FEJEZET - Átb*sszuk az NFA-t is

2 éve a cég nyert egy munkahely teremtő pályázatot, amelyben tárgyi eszközök beszerzésére kb 3 milla támogatást kaptak, és amiről természetesen a cimbi állított ki euros számlát, hogy a pénz jobb helyre menjen, mint ahova eredetileg a pályázat szerint lett volna tervezve, és aminek a feltételeit nem sikerült sajnos teljesíteni , (hogy az alap létszámon felül +2 embert foglalkoztassanak 2017 február végéig), mert annyira szomorú hogy a munkaerőpiacon nagyon nagyon nehéz megfelelő kompetenciákkal rendelkező álláskeresőt találni, aki alkalmas arra, hogy itt dolgozzon...

A támogatást felvették. A pénzt papíron "beruházták" Embereket is vettek fel több kevesebb sikerrel. Amikor a céghez kerültem 1,5 hónap alatt 3 ember kiléptető papírjait csináltam meg. Ez elég sokat elárul a cégről és a vezetésről (meg a munkahelyi kollektíváról, morálról is, de az már egy másik fejezet).

A statisztika szerint 7 alkalmazottnak kellene lennie. 4-en vagyunk ... és ami elképesztő ebben az egészben, hogy papíron, kihasználva a kiskapukat, igenis lehet csinálni a 4 emberből 7-et, 98%-ban.

Mivel össze-vissza jöttek-mentek az alkalmazottak, így tény, hogy sok ember megfordult itt. 

Meghatározták, hogy mennyi foglalkoztatott, ledolgozott munkaórának kell lennie a vállalási időszak alatt. Pl. 2 év alatt egy embernek 730 munkaórát kellett eltölteni a cégnél. Aztán vették az előírt 7 személyt, 7-tel beszorozták a 730-at, így kijött a 5110 munkaóra. És mivel rövid idő alatt sokan dolgoztak itt rövid távon (de kb 80%-ban nem volt meg soha egyszerre az előírt 7 alkalmazott), ezért összeadogatták a próbaidős alkalmazottak munkaóráit is, és kijött valami 5000 körüli óraszám, és így 98%-ban mégiscsak teljesítette a cég a követelményeket. 

Hát ez a különbség a statisztika és a valóság között. A számokat ki lehet tekerni, trükközni is lehet, de attól még nem ártana reálisan felmérni, hogy miért van minden szájbarakott magyar cégnél az, hogy egy ember  kb 2 ember helyett dolgozik 1 bérért, hogy nem tud elmenni normálisan szabadságra, sőt, még ő érzi magát szarul amiért el kell mennie szabadságra (természetesen csak miután alaposan megindokolta ennek szükségességét)

Mindeközben a  törpemajom és az egysejtű abból a pénzből fizetik a 3000 dolláros hotel számlájukat valamelyik spanyol szigeten,  amit az alkalmazottak a munkájukkal teremtettek.

A bálna is ugyanilyen volt. Havonta min. 1 millát tett zsebre tisztán (plusz a kenőpénzek) és mindezért csak netezni járt be az irodába, a székbe fingani és a fülzsírt a falra kenni, de minden tényeges munkát én csináltam. 

HATODIK FEJEZET - Szarom le (felkiáltójel nélkül, könnyed mosollyal)

Nincs konklúzió ezeken felül. 

De legalább tudom mit akarok. Megvárom a 13. havi fizetésemet (mivel emiatt kapok havonta 10ezerrel kevesebbet) és januárban beadom a felmondásomat. Ha esetleg előbb rúgnak ki, akkor meg előbb kezdek állást keresni. Ennyi.

"Öreg" vagyok már ahhoz, hogy azt gondoljam, hogy én vagyok a cégért. vagy hogy egy pillanatig is beetessék velem azt, hogy kiszolgáltatott helyzetben vagyok és mindent meg kell tennem, hogy megtartsam az állásomat. A világ kifordult önmagából. Az emberek kifordultak önmagukból, az 50 fölötti, erkölcsileg korcs, kövérségüket a pénzzel kompenzálni próbáló főnökök realitása olyan mint egy színes hányás az út szélén, és annyit is ér. Szánalmasan próbálják elhitetni a függőségi viszont, és szánalmas az is, aki ezt beveszi. 

Mindenki pótolhatatlannak akarja magát érezni. Mert "mindenhez érteni kell" - ahogy az egyik kolléga megfogalmazta, teljességgel hibásan, totális képzavarban. Azért ne küldjünk már el egy hentest, hogy végezzen szívátültetést. 

Nem értem miért nehéz elfogadni azt, hogy mindenkit lehet pótolni. Lehet hogy a pótlási folyamat tovább tart, több energiát, esetleg pénzt igényel, közben meg olyan nehézségek is jöhetnek, amit ugye az új munkaerő még nem tud megfelelően kezelni, esetleg kellően átlátja a helyzetet és röhögve otthagyja az ilyen és ehhez hasonló szar alakokat főni a saját levükben. Miért kellene "egyedinek" lenni egy olyan helyen, ahol biorobotként tekintenek ránk?

HETEDIK FEJEZET - Csalódás

Ezzel a szóval tudnám leírni az érzéseimet a mostani munkahellyel kapcsolatban. 

Tényleg azt hittem, hogy ők "jó" emberek. Hogy a vallásosságuknak köszönhetően bírnak azokkal az emberi értékekkel, amelyeket nagyra becsülök. De ehelyett csak azzal találkoztam, hogy nyúzzunk le még több bőrt másokról, hogy alkudozzunk pofátlan módon, hogy jópofizzunk hogy másokról megtudjuk a szükséges információkat. 

Szerettem volna hinni benne, hogy értéket képviselnek. Olyan értéket, amit én is nagyra tartok, ami felette áll a nyers matériának, és emelkedettebb szinten van. Hogy építőleg hatnak az alkalmazottaikra. De itt csak rombolást látok. 

A legszörnyűbb pedig az egészben, hogy képtelenek lennének megérteni ezt az álláspontot, mert már annyira a "másik" oldalon állnak. Az én realitásom nem egyezik az övékével. Ezért vagyok én nincstelen, és ő pedig ezért milliomosok. 

Talán a kialvatlanság, fáradtság okoz depressziót. Talán nem is depresszió az a csalódás, ami most a sarokban ül és vasfogait meresztve tágra meredt szemekkel prédára lesve kúszott be a küszöb alatt. Engem figyel, belőlem figyel. Tápláléka az elhaló emberség morzsái, amik nap nap után hullanak a padlóra a gépezet fogaskerekei közül, amely feldarálja létünk alapköveit. Fémszilánkokat köp a földre, majd felnyalja vérző ínnyel önmaga képmását. A sarok árnyékából kifordult belsők közt terjed előre, űzve a fényt, amit sosem érhet el. Homlokába tetoválva: "Értékrend". Olajos massza csöpög ujjai között, hogy alkalmazkodhasson a torz formákhoz melyekbe belenyúl. Hátából acélcsövekre húzva lengenek a jelszavas zászlók, hirdetve letűnt idők fogalmait.  Termeszek fészkelnek ráncokkal barázdált bőrében, mindig több a dolgozó, mint a katona, a királynőt és a királyt szolgálni mindhalálig - az utolsó vacsoráig.

Sodródás? Élvezem. 

Nem langyos víz, ami ide oda-lötyögtet, inkább célirányos áramlás, bár nem tudom mi a cél. Apró kavicsokat dobok föntről a homokba, random, átláthatatlan rendszerben. A káosz csak a rendszer ismeretének hiánya, amint megvan a szükséges ismeretünk, a véletlenekben megtaláljuk a rendet. 

A kavicsok kis darabjai kiraknak egy képet. De csak ha fentről nézed, hunyorgó szemmel, szubdimenzionális szemüvegen keresztül. Addig pedig csak dobálózok. Célzok, de mellé megy. Nem baj, ott is jó lesz.

Sétálok az utcán, sötét van, a lámpák fénye áttöri a feketeséget. A téridő kontinuum gumilepedőjén most én vagyok a süllyedés. Érzem ahogy húzom magammal a teret, a keresztszálas szövet megnyúlik, a húrok megfeszülnek, megnyúlnak majd egymásba olvadnak. A gravitációm magához vonzza a környezetből az elemeket. Forognak, sodródnak, nincs ellenállás. Pont ott vagyok ahol lennem kell, egy kis tömegenergia a végtelenben, a pillangószárny tövében az a kis folt.

Játszok a szavakkal. Egy síkon. Mert nem tudom a többin hogyan kell. Bár gondoltam rá hogy színeket adok az érzéseknek és felszámozom a végtelent. Minden szegletébe letennék egy labdát, és csak nézném ahogy önmagukba fordulva pattogni kezdenek. 

Nem mintha nem történnének bejegyzésre méltó események, csak valahogy a lejegyzésük prioritása megváltozott.

Címszavakban az elmúlt közel fél év:

-megszereztem a jogosítványt, bár azóta sajnos keveset vezetek, ráadásul azt is idegen környezetben és kicsit parázva

-felmondtam a munkahelyemen, ahol 5 éve dolgoztam, és ahol már az első év után elkezdtem másik helyet keresni a főnököm tramplisága és modortalansága miatt

-elköltöztünk Pestre - na ez brutális változás volt, komfort zóna totális elhagyása, alkalmazkodóképesség kimaxolása

-új munkahelyem lett, ahol szembesültem azzal, hogy az emberek (főleg a főnökök) mindenhol ugyanolyanok, függetlenül attól milyen városban élnek, és tovább romlott a véleményem a nőkről (köszönhetően a kolléganőmnek)

-elvesztetettem egy számomra értékes lényt, ami ráébresztett arra, hogy jobban kötődtem hozzá, mint az emberekhez általában. Ebből még nem tudok végkövetkeztetést levonni, de tény, hogy  pár ember élete tized annyit nem ér, mint azé a hisztis macskáé

- 35. születésnapom előtt nem sokkal átéltem életem első foggyökér kezelését, ami köszönhetően annak, hogy korán elmentem fogorvoshoz, és nem volt a fog gyulladásban, mindeddig nem volt annyira rémes tapasztalás, mint amiket általában hallani erről. Bár a tavaly nyári lumbálást követően elgondolkoztam azon is, hogy talán máshogy élem meg, máshogy fogom fel a dolgokat - bár kételkedek abban, hogy a fájdalmat máshogy meg lehet élni, főleg ha valakinek annyira alacsony a fájdalomküszöbe, mint nekem. A kezelés még folytatódni fog, ráadásul a töméseimet is cserélni kellene, mert kezdenek alászuvasodni. De inkább időben elkezdem ezt, tanulva mások hibáiból, és alapozva a "fájdalom szükségszerű, de a szenvedés opcionális" nézetre.

Biztos sok mindent kihagytam, de ezek voltak azok a pillérek, amik meghatározóak voltak az elmúlt időszakban.

3 hete jelentettem be a felmondásomat, és azóta még mindig nem sikerült megtalálni azt, aki a helyemre fog jönni. Persze rengetegen jelentkeztek az "irodai adminisztráció" állásra, ami ráadásul pontatlanul volt megjelölve. A hirdetést úgy kellett volna feladni "jó marketinges szöveggel", hogy:

"Eleged van a normális emberekből és kihívást keresel az idióták között? Bírod a monotonitást és az öregek károgását? Nem kérsz sok bért, viszont cserébe vállalod, hogy nem mész el szabadságra, nem betegszel meg és még gyereket sem akarsz szülni?
Jelentkezz hozzánk irodai adminisztrátornak/könyvelőnek/takarítónak/kávéfőzőnek/mindenesnek, ha:

- még nem töltötted be a 35. életévedet

- ha nincs gyereked, és nem is akarsz

- ha nőből vagy, jó a segged és csinos a megjelenésed

- ha megfelelő végzettséged van, de nem vagy túlképzett

- ha vállalod hogy hétfőtől péntekig 8-16-ig télen nyáron az irodában ülsz

- ha fiatal vagy, de van már legalább 2-3 éves szakmai tapasztalatod irodai környezetben

- ha értesz a szövegszerkesztéshez és az excel kezeléséhez

- ha értesz mindenhez, vagy amihez nem, azt meg akarod tanulni.

Amit kínálunk:

- napi szintű társalgás idiótákkal

- kihívások, tűréshatár tesztelése

- kevés fizetés, juttatások nélkül

- karácsonykor 2 db szaloncukor

- közgyűléseken való részvétel, ahol testközelből részese lehetsz a tömegpszichózisnak, a csordaszellemnek és a csökkentett módban üzemelő magyar átlagpolgár okfejtéseinek

- szolgáltatókkal való kapcsolatfelvétel során további értetlenkedések

és számos más tapasztalat, melyből bebizonyosodik, hogy az emberek nem csak segghülyék, de bunkók és rosszindulatúak és türelmetlenek is. "

Saccra 100 ember jelentkezett arra a pozícióra, ami úgy volt meghirdetve, hogy "pécsi nem dohányzó hölgyet keresünk..." A jelentkezőknek közel fele nem pécsi volt, hanem Pécs melletti településen lakott. Szöveg értelmezés: 1-es, leülhet.

Nagyjából a jelentkezők 10%-a nem csatolta az önéletrajzát az emailhez.

Az 5% a hirdetésben kértek ellenére nem fényképes önéletrajzot küldött.

Kb 15-20% pályakezdő volt, noha a hirdetésben szerepelt, hogy X év szakmai tapasztalat.

Kb 15-20%-nak volt csak olyan végzettsége, vagy szakmai tapasztalata, ami alapján első nekifutásra alkalmas lett volna a pozícióra.

A behívott emberek közül eddig 2 volt próbanapon, és eddig összesen 7-en mondták hogy nem vállalják ezt a melót. 

Úgy hiszem ez alatt a 3 hét alatt empirikusan jobban kitanultam a HR-es szakmát, mint egyes friss diplomások.

Most szakadt el a cérna!

Elmehet a jó kurva anyjába az összes olyan hormonzavaros ostoba ribanc, aki jelentkezik egy eladásra kínált dologra, aztán még azok után is, hogy valamennyit lealkuszik az árból, visszamondja, mert jaj-most-jut-eszembe-hogy-nincs-pénzem-nem-gondolkoztam-előre. 

4000,- Ft-ért kínáltam egy dvd lejátszót, az erős képességű műkörömépítő szőke nő vinni akarja, lealkudja 3000-re, majd 2 nappal később miután rákérdeztem mikor szeretne jönni megnézni, a válasz az hogy bocs, mégsem kérem, mert nincs rá pénzem. De most komolyan... nem nézek le senkit, tudom milyen az ha az ember meg van anyagilag szorulva, de rakja már teherbe magát és ha nincs nyomorult 3000 Ft-ja, mert inkább 2 doboz cigit meg egy bort vesz rajta, akkor legalább ne jelentkezzen. 

Könyvsorozat, 47 kötetes, alkuképes szintén. Érdekli, írja hogy mennyire gondolt, de jaj látja, hogy jó állapotú, szóval nincs is rá pénze, és bocsi hogy nem gondolkozott előre.

Remélem az ilyen picsákat is csak az áram bassza meg, de az jó alaposan. 

És nem ezek voltak az első esetek. Régebben egy könyvcserélős oldalon hasonló tapasztalatokat szereztem arról, hogy a nők mennyire megbízhatatlanok, és mekkora szar alakok, ha üzletről van szó. Segget csináljak a szájukból, ígérgetnek, de nem cselekszenek, "a könyvet csak kb 1-2 hónap múlva tudom postára adni, mert beteg a kisbabám" - erre is jó pár példa volt. Gondolom a gyereknek se apja, se senkije, aki tud rá vigyázni és etetni sem kell meg levegőre sem kell vinni, csak szigorúan 1-2 hónapig a négy fal között kell vele maradni. És persze a számlák sincsenek addig feladva. 

Egyre kevesebb bennem a tolerancia az ilyen és az ehhez hasonló ostoba, értelmetlen, hormonzavaros, érzelem kitöréses dolgok iránt. Meglátja, kell neki, akkor szerezze meg. Vagy akkor legalább próbálja a fejét másra is használni, mint hogy sapkát tesz rá, és kinyitja a száját egy jó szopásra. 

Nem hiszem hogy túl magas lenne az az elvárás, hogy mielőtt beszélni kezd, gondolja már végig hogy mégis mit akar. Kell neki? Vegye meg. Nincs rá pénze? Akkor legalább írjon hogy hé figyeljjé' má', érdekel a cucc, ha még meglesz X nap/hét múlva dobj egy üzit, mert akkor lesz pénzem és megvenném. 

Tudom hogy ezek az emberek nem helyhez/városhoz kötöttek, de részben ezért is örülök annak, hogy elköltözünk. Persze egy olyan városban, ahol több az ember, több a hülye is, de viszont a normálisból is több van. Meg talán aki a fővárosban él, rendelkezik egy olyan szemlélettel, hogy nem szarért, hugyért akar venni minőségi/jó dolgot, és talán az anyagi kerete is szélesebb. 

Lumbalpunctio 

Egy hét alatt amíg csak feküdni tudtam elég sok oldalt végigböngésztem telefonon a lumbalpunctioról, avagy az agyvíz vételről melyet gerinccsapolással nyernek. Leginkább arra kerestem a választ, hogy mi ez, miért fáj az ember feje tőle és legfőképp, hogy meddig tart. Rengeteg ostoba véleményt olvastam, egy csomó panaszáradatot, a hozzá nem értés jegyében orvos szidást és egyebeket, tényeket viszont keveset.
Ezért gondoltam arra, hogy megpróbálom itt összefoglalni mindazt, amit tapasztaltam, amit olvastam és tényszerűen leírni.

A lumbalás (más néven lumbalpunctio) Célja agy-gerincvelői folyadék (liquor cerebrospinalis) vétele a gerinccsatornából, általában diagnosztika ritkábban terápiás céllal.A beavatkozási terület megfelelő megtisztítása és fertőtlenítése, valamint és előzetes érzéstelenítése után, az ágyéki gerincszakaszon, általában a hármas és négyes csigolyák között speciális, punkciós tűvel behatolnak a gerinccsatornába, és onnan néhány milliliter folyadékot nyernek. A páciens oldalán, mozdulatlanul fekszik magzati pózban, (térdek a hashoz húzva, fej előrehajtva a mellkashoz), vagy erősen előre hajlott testhelyzetben ül. A vizsgálat közben mindvégig mozdulatlanul kell maradnia. A fecskendőt eltávolítva a tűn keresztül nyerik a mintát. A megfelelő mennyiség levétele után a tűt eltávolítják, és a szúrás során keletkezett sebet ellátják. A beteg nyugalma és feltétlen közreműködése alapvető feltétele a szövődménymentes eljárásnak. A beavatkozást követően 24 órás szigorú fekvést javasolnak, és bőséges folyadék bevitelt, esetleg infúzió adását. A lumbál punkció invazív eljárás, csak megfelelő javallat alapján végezhető el: agyhártyagyulladás, különleges ideggyógyászati betegségek, ideggyógyászati daganatok esetén indokolt a beavatkozás elvégzése. (Forras: wikipedia, hazipatika, pharmasoft, webbeteg)

Ennyi az irodalom, és most az empirikus rész: 

Agyhártyagyulladás gyanúja miatt estem át a lumbáláson, amiről előtte azt sem tudtam micsoda. A legjobban az ijesztett meg, ahogy a neurolgógus arcát néztem, amikor az eljárás indikációjáról illetve következményeiről beszélt. Abból sejtettem, hogy ez nem olyan, mint egy vérvétel.

Egy dologban biztos vagyok: ok nélkül nem csinálják! (bár esetemben nem lett volna ténylegesen szükségszerű, figyelembe kell venni az orvosok felelősségét is, és ez az amit az átlag paraszt beteg nem gondol át, hogy  az orvosok feladata: a lehető legnagyobb arányban kizárni azokat a tényezőket, amik közvetlen életveszélyt okozhatnak - pl egy agyhártyagyulladás)

Felültem az ágyra, térdet felhúzni, fejet ráhajtani, vállat leengedni és a lehető leginkább kidomborítani az a csigolyámat, amit a neurológus az ujjával megnyomott. Ezt követően 3x hűs valamivel lefertőtlenítette a területet, majd jelezte mikor fog szúrni. Gondolom ettől félnek a legtöbben. Aki nekem csinálta nagyon ügyes volt, aprócska szúrást éreztem csak,  még fájdalomnak sem igazán mondanám, inkább csak kellemetlenség volt. Azt nem tudom, hogy ez a fájdalomcsillapító volt-e, vagy már maga a lumbálás, de a végeredmény szempontjából teljesen mindegy. A szúrást követően nagyon gyorsan lezajlott az egész, talán ha 10 mp telt el, majd az orvos utasítására amikor kifújtam a levegőt, eltávolította a tűt, és ellátta a sebet. 

Sajnos nem láttam az agyvizemet a kémcsőben (utólag megnézném, mert jobb esetben az embernek nem sok lehetősége adódik erre), de állítólag víztiszta volt (ami már kismértékben negatív eredményre utal). Úgy olvastam, hogy ha sárgás, esetleg véres, akkor többet vesznek le belőle.

Ezt követően 2 órán keresztül mozdulatlanul kellett feküdnöm (háton). A beavatkozást követően kb fél órával később 2x fél liter infúziót kaptam, ami utólag visszagondolva nagyban hozzásegített az első nap panaszmentességéhez.  Ezt követően - mivel az ellátásom ambulánsan, az SBO-n történt - mivel az eredményeim negatívak lettek, hazamehettem azzal az utasítással, hogy 24 órán keresztül feküdjek, csak pisilni keljek fel max.

Mivel ekkor már este 10 körül volt, 10-12 óra fekvés garantálva volt az alvással. 

Másnap feküdtem, és önmagamhoz képest rengeteget ittam (kb 3 liter), aminek viszont az lett az eredménye, hogy nagyon sokszor kellett felkelni pisilni. Férfiak ezt könnyebben megoldják egy kacsával, viszont a női önérzet nem enged ágytálat használni (na meg nincs is itthon ilyen, merthát ugye minek?!) Jól éreztem magam, leszámítva a szúró fejfájást, ami akkor lépett fel, amikor felkeltem, és azon nyomban elmúlt, amikor visszafeküdtem.

Ez 3 napig így volt, azzal az eltéréssel, hogy a 2. és 3. napon a fejfájás erősödött. Időnként a szúrás környezetében apró csipkelődő érzést vettem észre, olyan zsibbadással pontszerű szúrással keveredő érzet volt, ilyet még nem éreztem, máshoz nem tudom hasonlítani. 

Mivel fekve az ember kevés dolgot tud csinálni, azon kívül, hogy a telefonon keresztül bújja a netet, arra jutottam utólag, hogy ez azért lehetett, mert a gerinc kemény burkán szúrt apró lyukon keresztül szivárog a gerincfolyadék a környező területre, izmokba (erre tényszerű, bizonyító irodalmat nem találtam). 

A fejfájás oka is ebben rejlik. Az agyvíz termelődése és felszívódása folyamatos, egyensúlyban lévő folyamat.  Mintavételt követően a szervezet nagyon okosan a felszívódást csökkenti, a termelődést pedig fokozza, azonban a gerincfolyadék vétellel csökken az agynyomás, és ez okozza a fejfájást. 

Azt tapasztaltam, hogy a fájdalom akkor lép fel ha a fej és a gerinc nincs vizszintesen. Ebből adódóan kiválóan lehet négykézláb kimászni a mosdóba, fejfájás mentesen. :P

Tehát a szervezet termeli a cuccot, azonban amíg a lyukon keresztül szivárog, addig a nyomás továbbra is alacsony. A 4. napon, amikor már kétségbeestem hogy a fejfájás nem szűnik és egy csomó olyan véleményt olvastam, hogy valaki tolószékben érettségizett le a beavatkozás miatt, meg hogy 3 hete folyamatos a fejfájása, akkor találtam meg ezt a magyarázatot, ami megnyugtatott. Ide írom mégegyszer, hátha olyasvalaki olvassa, akinek hasznára válik /egyébként az is megnyugtató volt, hogy másoknak is ugyanilyen vagy hasonló panaszaik vannak, függetlenül attól, hogy mi volt a lumpalpunctio indikációja/

"A tünetek posztpunkciós panaszok, sajnos ezek akkor sem mindig kerülhetőek el, ha a beteg betartja az ágynyugalmat. Ezek a panaszok néhány napig tartanak, azért alakulnak ki, mert a gerinc kemény burkán szúrt apró lyukon még szivárog a gerincvíz az izmokba, és csökken az agynyomás. igyon sokat, Quarelin vagy más koffein tartalmú fájdalomcsillapító segíthet. Háziorvosa egy infuziót is beköthet, ha indokoltnak látja. "(http://www.webbeteg.hu/orvos-valaszol/neurologia/131896 - Dr. Kerekes Éva, neurológus, akinek ismeretlenül is köszönöm ezt a 2014-es válaszát)

Szóval ez volt a 4. nap. Megértettem, és ez hozzájárult ahhoz hogy elfogadjam és megnyugodjak. Hiába írnak a legtöbb helyen 2-3 napot. Érdemes kicsit többel számolni, nyilván ez függ attól is hogy a szervezet mennyire gyorsan képes regenerálni önmagát. 

Én az 5. nap reggelén ébredtem először úgy, hogy nincs fejfájásom, és amikor felkeltem, akkor is csak minimális volt. Végre nem az ágyban töltöttem az egész napot, bár fáradékony voltam, és néha visszafeküdtem de csak kis időkre. 

Ma van a 6. nap, és ezt már az asztali gépemről írom :)

Hiába írják le az orvosok egy csomó helyen hogy meg fog gyógyulni, rendbe fog jönni. Meg kell találni azt a véleményt, ami valamitől különb a többinél és elhiszed tőle, hogy te is rendbe fogsz jönni. Nekem a megértés segített, hogy miért van és mi okozza.

Ha a 3. napon még mindig fáj a fejed vagy ha a 4-5. napon továbbra sem tudsz fent lenni, az még nem gáz. A "meddig tart?"-ra tehát nincs egységes válasz. Az én válaszom: 5 nap. Az orvosok véleménye: 2-3 nap. 2-3 napot lehet olvasni a neten is a témával kapcsolatban. Vagy egy hetet. 

Remélem tudtam segíteni azoknak, akik a lumbálásról, lumbalpunctio utáni fejfájásról, vagy magáról a beavatkozásról keresnek infót.