Néha behívlak az univerzumomba, engedem, hogy körbenézz, hogy vezess. Hagynám, hogy meggyőzz és tőlem távoli, természetem és akaratom ellen való tájakra hívj. De te csak állsz, saját falaiddal körülvéve, a beléd nevelt, megrögzött képeket szorongatva, melyek széle már megfakult, foszlik, és nem tudsz vezetni. 

Egyedül vagyok a gondolataimmal, mert mit megosztanék, senkit nem érdekel. Vagy nem értik. 

Már rég tudom, és elfogadom, hogy bennem van a hiba, mégis jó lenne, ha valaki a nyelvemen szólna hozzám, elmondaná az ellenérveket és utat mutatna ebben a végtelen világban ami a fejemben van. Túl kusza a labirintus, túl sok a zsákutca, megunják, feladják, kilépnek. Vagy el sem indulnak, és talán még ők járnak a legjobban. 

Aztán persze van aki szól, szavai masnikkal körbekötött döglött bogár.

Felkúszik a tarkómon, zsigereimben érzem forrni, a fejbőröm alatt izzik, füstöl.
Majd, mint egy pocsolyába dobott cigarettacsikk, magára maradva várja saját lebomlását.