7 hónap telt el.

Mégis mintha csak 3-4 hét lett volna.

A meghozott döntés súlya egész további életemben nyomasztani fog, hiába vigasztalom magam azzal, hogy ez volt a legélhetőbb, legésszerűbb döntés.

Menekülök az emberek és az emlékek elől, körbeveszem magam múlandó értékekkel, megvalósítom mindazon elképzeléseket, melyeket eddig nem állt módomban megélni.

A felszínen lebegek, ügyelve arra, hogy véletlenül se nézzek a víz alá, bármennyire hív a mélység.

Tudom hogyan múlhatna el a fájdalom, de úgy sejtem nem vagyok már képes azokra az érzésekre. 

Vágyom rá, hogy valaki megszólítson, hogy közösséget vállaljon velem és támaszt adjon azokban a  fertőzött és korcs filozófiai eszmékben, melyek a lényemet alkotják. Formáljon. Beszéljen hozzám és tanítson. Lépésenként szárítsa ki a mocsarat, perzseljen fel minden elszáradt részletet belőlem.

Nem ide tartozok, de ott vagyok, ahol jelenleg lennem kell, ki tudja milyen célból. Sikoltozva forognak a fogaskerekek, kisülnek a szinapszisok, minden olyan darabos és érdes, mindennek éle van, feltépik a húsomat, elsodornak a nem-létezés szférájának határára, egyensúlyozok a fájdalmas tudatosság és a kínzó felszínesség között. 

Mint a bőr alatt feszülő pattanás, úgy készül kirobbanni belőlem egy üvöltés, amit úgysem fog meghallani senki.