Tisztában vagyok azzal, hogy lehetne rosszabb is. Igen. Például ha nem lenne munkám. ...

Elveszve érzem magamat. Annyira szívesen leírnám mi hiányzik és miért. De azt hiszem szembeállítanának a szavaimmal, és még az a kicsike is elveszne ami még talán maradt.

Voltam már hasonló helyzetben, mint amilyenben most. Nagyon rossz. És itt most nem az érzelmi oldalra gondolok, hanem sokkal földhöz ragadtabb, racionálisabb dolgokra.

Kicsit úgy érzem hontalan vagyok. Kicsit úgy érzem egyedül vagyok a világban, és még a játék macimat is elvették. Kicsit úgy érzem mintha minden vágyat és reményt gyökerestől próbálna kitépni belőlem egy erő. Kezdek beleszakadni, és egyre lejjebb süllyedek. Olyan akadályok gördülnek elém, amik teljesen fölöslegesek és értelmetlenek. Nem számíthatok az emberekre. Van akikre igen, és hálás is vagyok nekik ezért. De amikor tettekről van szó, tényleg kevesen állják meg a helyüket.

Köszönöm azoknak, akik segítenek.

Köszönet azoknak, akik tetteikkel állnak mellettem.

Nagyon nagy az űr... bárcsak betöltené valaki.

Tudom a Sorsról hogy jó humorérzéke van. Tudom, hogy az esetek többségében fogja a kezemet, még olyankor is, amikor hisztis gyerek módjára durcásan ellenkezek vele. Mások azt mondják kiszámíthatatlan, de ez nem igaz. Kezd összeállni a kép, kezdem látni az eddig rejtett vonalakat. A háttérben lapuló okot persze nem tudom, de kicsit látom merre tart, és mi miért történt. Olyan embereknek tulajdonítottam fontosságot, akik valójában csak mellékszereplők voltak.

Egy dolog biztos; ha valami abszurd, morbid, hihetetlen, akkor tuti hogy megtörténik. Mint Pratchett világában; aminek az esélye 1:1 000 000-hoz (vagy fordítva írják?), akkor az tutira bejön :)

Tényleg vannak KisIstenek :)

Jelzés: "mt"

Mindig minden változik, és ha valaki, én ki nem állhatom a változásokat, még akkor sem, ha azok adott esetben jók. Zömében úgyis rosszak.

Vannak emberek, akiket kívül helyezek az életemben, kicsúsznak a perifériára, kiesnek a belső körből, vagy csak önként távoznak egy előkelő pozícióból. Az elmúlt héten több ilyen személy is lett. És vannak mások, akik pedig kopognak, jönnek, jelen vannak. Akikre talán majd a jövőben is számíthatok. Nem akarok bízni senkiben, nem akarom úgy érezni, hogy számíthatok bárkire is. Annál fájdalmasabb, ha az ellenkezője igazolódik be. Ne tudom ki az, aki csak megjátssza magát, akit esetleg csak bizonyos érdekek vezérelnek, akinek célja van a jópofizással, és ki az, aki őszintén mellettem áll. Azt hittem jó emberismerő vagyok, de van aki kifog rajtam, nem látom tisztán azt, mi motiválja, vagy milyen érdeke származik abból, ha kedves velem. Aztán rájövök, hogy tulajdonképpen nem is érdekel. Ha át akar verni, tegye. Olyan mélyet úgysem tud sebezni.

Az egyetlen "cél", ami maradt, hogy adott helyzetben jól érezzem magam, hogy kihozzam a legtöbbet és a legjobbat az éppen aktuális történésből. Nem fogok foglalkozni a "mi lesz utána" kérdéssel. Jól akarom magam érezni, és ha ehhez az kell, hogy a pillanatoknak éljek, akkor azoknak fogok élni. Tervezni, bízni, szeretni ebben a világban már/még úgysem lehet...

Még mindig alig bírok járni. Mostmár nem a térdemmel van a gond, hanem a bokámmal. Ráállni is nehéz, hát még naponta 2x megtenni azt a kb. fél órás sétát a munkahely és a lakás között.

Lassan el kell kezdeni dobozolni is. Nincs hozzá erőm. A lakás hideg és üres, hiába van tele bútorral, könyvekkel.

Nem tudom meddig bírom... nem hogy jobb lenne az, ami bennem van, hanem sokkal gyötrőbb, kínzóbb. Kegyetlen érzés. Miért nem lehet jobb? Könnyebb lenne elviselni, ha legalább egy kicsi lenne ... főleg most. Főleg így...

Hiányzik a cicám is. Nagyon.

A napom abból áll, hogy összeszorított fogakkal ülök és dolgozok. Néha nem bírom, olyankor kimegyek a mosdóba és próbálom visszafojtani a könnyeket, visszahúzni a maszkot.

Fáradt vagyok. Szeretnék ellenni egy kis ideig valahol. Nyár óta - amikor utoljára voltam szabin - vagy 10 évet öregedtem. És esély sincs arra, hogy kivegyek pihenőt. Még a költözésre is csak 1 napot hagyott főnököm. Apránként pusztulok el.

Kár hogy nem érted meg, hogy egy kicsi is elég lenne ahhoz hogy könnyebb legyen...

Olyan a fájdalom, mint egy üszkösödő fertőző seb. Egyre mélyebbre eszi magát a húsban, átterjed mindenhova, lüktet és vérzik amikor felszakad, és mindig felszakad.

Tudom mi lenne a logikus, tudom mit kellene tenni. De annyira nehéz, annyira fáj.

Lassan-lassan a fizikai állapotomra is ráhúzza magát az, ami a lelkemben van. Nem bírok járni...

Ha visszamehetnék az időben mit mondanék vajon a 21 éves Krisztának?

Márciusban lesz 9 éve, hogy vezetem ezt a blogot, mégha nem is rendszeresen. Túl sok az emlék. Túl sok a tapasztalat. Túl sok a megélt csalódás. Rosszabb, mint egy szappanopera.

Azt hiszem azt mondanám magamnak, hogy a leghelyesebb az lenne, ha azt tenném, amit Balázs is tett.

Felteszem a mérlegre az eredményeket, kiértékelem az elmúlt 10 évet. Vagy akár 30-at. Nem tetszik az eredmény. Ez így nem jó. És ha ezt a tendenciát folytatja, akkor semmi jóra nem számíthatok. Biztonságot akarok. Tiszta, becsületes dolgokat az életembe. Akkoris ha azok olyan egyszerűek mint egy bot.

Elfelejtettem milyen érzés is az, amikor egy kapcsolatban, ahol mind a két fél közel hasonlóan szeretik egymást, az egyik csak úgy, önszántából megöleli a másikat. Milyen érzés volt, amikor tudtam, hogy szeretnek és viszont szeretek?

Itt vagyok lassan-lassan 30 évesen. Ijesztő a szám... körbenézek ismeretségi körben. Mindenki házas, vagy legalábbis párkapcsolatban él valakivel, sok helyen gyerek is van már.

Én meg most készülök másik albérletbe költözni (10 év=8. albérlet), párkapcsolatom gyakorlatilag nincs, a macskámat sem vihetem magammal, a fizetésem kevés, a lelkem darabokban. Nem látom miért lenne érdemes küzdeni. Mérhetetlen fáradtság uralkodik bennem, hol jobban, hol rosszabbul viselem. Vannak napok, amikor majd kicsattanok, máskor pedig az ereimet nyiszálnám. Túl nagyok a kilengések. Biztos lehetne diagnosztizálni.

Szeretnék szerelmes lenni.. valakibe, aki elfogad, aki szeretni tud. Aki erőt tud adni. Akinek kellek. ..

Végülis csak a hitemet veszítettem el abban, hogy kellhetek valakinek..

Mindenki a saját szintjének megfelelően kapja az élettől a nehézségeket - legalábbis ezt mondják az okosok. Arra még nem sikerült rájönnöm, hogy az, ha valaki kisebb mértékben kapja, akkor az most egy szinttel lejjebb, vagy feljebb van-e attól, aki nagyobb adagban kapja a kakit a nyakába. Egységesen mindenesetre elmondható, hogy kurva nagy szarban vagyunk. Persze ez nem az a blog, ami erről szólna. De életemben talán most először érzem azt, hogy gáz van. Hogy félek. Hogy nem vagyok biztonságban.

Gyerekkoromban volt egy hang, amitől mindig paráztam, ami rémálmaimban jött mindig elő. Valamiféle távoli menetelő hang, pontosan nem tudom, nem emlékszem. Talán gépek távoli zaja, amik közelednek, vagy nagyobb embertömeg lépteinek zaja. Kiváltott belőlem egy olyan érzést, hogy el kell bújni, el kell menekülni, mert baj lesz. Most is ilyesmit érzek. Csak nem tudom hova lehetne menekülni. Meg persze ez nem álom.

Tényleg félek.

Minden dobbanás visszahangzik a fejemben, hatalmasan, súlyosan. Szürke fényben úszó terem, a falat egy ponton beszűrődő fény világítja meg. Előtte egy hatalmas gong, vaskos támasszal.

Visszaöklendezem az érzéseket, melyek a forgástól felkavarodnak. Mozgások, képek. Mi az ott bent, ami szunnyad, és nem tudom hogy nevezik? Erő van benne, mint egy láthatatlan csáp, csapkod a felszín felé. Nem tudom megfogni, kifolyik az ujjaim közül, párolog minden lélegzetvétellel. Mint egy álom. Egymásba csúsznak a síkok, lenyomatokat hagynak maguk után, melyek nem értelmezhetőek máshol, csak ha saját színeik előtt táncolnak. Amikor belélegzed sűrű páraként csapódik beléd, agyad apró zugaiba látatlanul befészkeli magát, kibérel egy kis sarkot és ágyat bont.

Szeretném számokkal leírni, de ezeket a számokat nem ismerem. Szeretném betűkkel kifejezni, de az írásjel, mely alkalmas lenne rá ismeretlen az emberiség előtt. Emelkedett, vagy olyan mély, hogy beláthatatlan. Itt él bennem, mint egy parazita. Görcsös rángatózása felkarcolja a lelkem.

Ébressz fel ha álmodom. Vagy ölelő karjaiddal védj meg a démonjaimtól.

Hadd maradjon meg az a pillanat. Egyetlen másodpercbe zárt örökkévalóság. Miért kell múlnia?

Szürke szörnyek a hétköznapok, vasfogakkal. Valami más kell. Kell hogy kitörhessek, kell hogy legyen mit várni, tervezni, pörögni. Ha nem pörgök, bezuhanok. Ha csak csöndesen ülök otthon az agyam kattogni kezd. Üresjárat. Füstöl. Nem ez az élet való nekem. Valami másra vágyom. Vajon annak mi lenne az ára?