"Ma két hal vagyok,
és az iszapban
magam mellé bújok."

..hogy egy kedves ismeretlentől idézzek, akinek gondolatai olyanok, mint egy kapu egy másik világba. Jó átlépni azon a kapun.

Az utóbbi egy hétben valahogy furcsán érzem magam. Mintha "nőtt" volna még egy érzékszervem, amivel nem fizikai dolgokat érzékelek.

Gondolatokba szeretek bele, szavakba, amiket hallok, amiket olvasok. Beleszeretek a vízbe, ami a bőrömhöz ér, a puha takaróba, ami körülölel és meleget ad.
Sírok, amikor szembesülök azzal, mit tettem magammal. A vágások örökre megmaradnak..
Annyira mélyen érzek át dolgokat, hogy szinte kettéhasít, olyan fájdalommal tölt el mindaz, amit szépnek, értékesnek tartok.
És talán pont emiatt érzem úgy, hogy megőrülök attól, ha valaki faragatlanul viselkedik.
Annyi szépséget rejt magában a lélek, bárcsak ne fedné el őket az emberi viselkedés.

Egy érdekes blogra találtam :

Ivanhoe

Tudom, hogy azok, akik börtönbe kerülnek nem ártatlanok. Tudom, hogy sokuk nem is az a fajta, akit embernek neveznék ...
de azt nem tudom, miért gondolom úgy, hogy aki bűntényt követ el (pl megöl egy embert) attól még nem "rossz". Ez az egész börtön-világ, annyira megfoghatatlan számomra, olyan mélypszichológiai tartalmak vannak ott, amik piszkosul érdekelnek. Az emberi pszichét szélsőséges viszonyok között lehet a legjobban megismerni.
Tizenévesen nagyon szerettem volna bekerülni egy börtönbe, hogy lássam, az emberek hogyan viselkednek ott, milyenek a szociális körülmények, mik ott a normák. Egy izolált világban annyira máshogy működik minden, a "normális" ott teljesen más, mint itt.

1999 év végén -talán december volt, vagy november- az egyik, akkor gyakran látogatott kedvenc vendéglátó helységünkben (nevezzük Papucsnak ;) ), találkoztunk egy fickóval, aki elmondása szerint, szökött rab volt. Lehet, hogy erről már írtam a blogomban, az, hogy ismét előkerül nem véletlen. Monte Cristo-nak nevezte magát ...
Annyira szerettem volna megérinteni a lelkét...

Hajnali ködfoltok - az elmémben is. Az utcán járva, álmosságtól kába fejjel, felrémlenek az éjszaka meg nem történt, de valósnak átélt eseményei. Az álmok.
Pontosabban nem akar felrémleni. Mintha az elmém el akarná titkolni, tudván, ha szembesülnék a tudatalatti kivetített képeivel, elég nyomasztó érzés kerítene hatalmába ahhoz, hogy akár egy egész napra - vagy többre - teljesen lebénítson, érzelmileg labilissá tegyen, méginkább elveszve érezzem magam a tények és a tévhitek világában.
Mintha egy asztalon egy éles, sokszögű tárgy lenne, amit vékony, puha terítővel takarnék le. Azonban hiába van letakarva, kidudorodik alóla, kezemet - végigsimítva rajta - még akár fel is karcolhatja. Ez az, amikor az álmokra nem emlékszünk, de érezzük, hogy ott van, a felszín alatt, valami történt, valami olyasmi, amivel talán nehéz lenne szembesülni. Érzem, hogy bennem van még egy halvány emlék, egy apró szál, amit ha el tudnék kapni, talán az egész gombolyagot fel tudnám göngyölni. De kicsúszik a kezeim közül.

Továbblépek, .. tovább az úton. Eszembe jutnak a mai nap nehézségei, azok az akadályok, amelyekkel meg kell küzdeni, amivel ismét harcolni kell. Győzni vagy elbukni ... sok esetben a végkifejletre nincs semmi ráhatásunk. És ma is lesz ilyen ... egy kis dolog, amiről nem mi határozunk, mégis félelmetes mértékben felboríthatná az egész életünket.
Nyugalomra vágyom, de amíg nap nap után emberek döntései határozzák meg a sorsomat, addig biztosan nem lelem meg ezt a nyugalmat. Felismerem, hogy másoktól függök, mind érzelmileg, mind anyagilag. Elég egy olyan döntés, hogy elveszítem a munkahelyemet, és máris borul minden. És az is elég, ha ez nem velem történik meg, hanem azzal, akit szeretek ...

Tovább lépek ismét ... viharként dúlnak bennem az érzések, a közelmúlt (1-2 nap) eseményei, emlékei, ... álmai. És mintha ez még nem lenne elég, a sors elém hoz egy arcot. Egy rég nem látott, kedves arcot. Lavinaként zúdulnak rám annak 3,5 évnek az emlékképei, amit együtt éltem le Kopattal. Annyi mindent mondanék neki ...

EZ a káosz, ami most bennem van. Szétágazó, színes, kiszámíthatatlan, és tűhegyekkel bökdösi azokat a kis pontokat a lényemben, amik érzékenyek.

Eltűnt az idő, amit a gondolataimra fordítanék. Napközben mintha gép lennék, nincs idő a személyes igényekre, ostoba emberek ostoba kérdéseire kell válaszolni, idióta igényeknek megfelelni, amihez egyre kevésbé fűlik a fogam. Szeretem a számok világát, mert logikusak. Nem szeretem az embereket, nem szeretem a természetüket, de rájöttem valamire. Szeretem azt a lényt, ami bennük lakozik. Azt a lényt, amit sokan fel sem fedeznek, azt az aprócska darabot, ami bárkit képes "istenné" tenni. És ha valakiben megtalálom, akkor már máshogy nézek rá. Vagy szeretni kezdem, vagy rettenetesen gyűlölni. Ha az illető nőből van, akkor nagyobb eséllyel kerül a "gyűlölöm" kategóriába - főleg akkor ha olyan területre merészkedik, ami számomra igen kényes. Persze ez nem jelenti, hogy minden nőt utálok. De közelebb áll hozzám az a fajta gondolkodás mód, ami inkább a férfiak sajátja, és nagyon nehezen tolerálom a tipikus női "hit-,és gondolatvilágot".

Elkanyarodtam a főútról. Előttem az ajtó, melyen minden reggel belépek. Mindig ugyanaz az ajtó, és mindig ugyanaz van mögötte. A harcok, a tűrés, a színjátszás, a képmutatás ... egy maszk, amit kötelezően viselni kell.
Felhúzom a maszkot, ... legalább nem látjátok az alatta megbújó, összemosódó, halványuló cinikus vigyort.

Fogok írni egy kis "tanulmányt" arról, hogy miért utálom a nőket. És mielőtt bárki személyesen magára venné: nem konrét személyre/személyekre gondolok. Nem is olyanokra, akikre valamiért haragszom. Csak egy eszmefuttatás lesz arról, hogy miért húzom el a számat akkor, ha a "nő/nők" szó előtérbe kerül. Mivel a honlapom amúgy is régen volt frissítve, és mivel ott amúgy is van egy külön fülecske az ilyen eszement eszmefuttatásaimra, ezért oda fogom tenni. És amint kész lesz, teszek ide egy linket - olyat, hogy az esetleges szőke nő is megtalálhassa és elolvashassa a véleményemet róla :)
Amúgy pedig szerintem ha valaki nőnek születik, az már eléggé elbacott valamit az előző életében. És ha ezt még élvezi is, akkor aztán végképp reménytelen eset :D
Ha inkarnálódni kényszerülök, akkor tuti hogy meleg pasi leszek inkább :)

Furcsa szembesülni azzal, hogy a bálványaink épp olyan hús-vér emberek, mint mi magunk. Vagy még inkább olyanok :)

A lentebb belinkelt videónak nincs köze ehhez a posthoz :) Az csak azért mert szeretem...
- - - - - - - - -

Within Temptation - Hand of Sorrow

-

Tombol bennem a vihar, magával húz az örvény. Villámok cikáznak a háborgó tenger felett. A hajó sodródik, a halak vezetik. Mind egy irányba ... talán a vesztükbe. A végső utazás elkezdődött, az uticél maga a kárhozat.

Az álmaim kaotikusak, már-már betegesek, ráadásul nem látom át a jelképeket sem.
Egy panel lakásban voltunk kb 5-6-an. Az egyik szobában egy fickó és egy kisgyerek volt (10 év körüli), a gyerek egy székhez volt kötözve. A pasi szikével megskalpolta a gyereket (akik végig üvöltött)lenyúzta a bőrt a feje tetejéről. Élvezte, hogy fájdalmat okozhat neki, felnyitotta a koponyáját és kivágott az agyából egy kis szeletet és meg is mutatta neki. Csodálkoztam, hogy a gyerek hogyhogy nem ájul el a fájdalomtól. A fickó tudta hogy figyelem őt, én pedig tudtam, hogy én leszek a következő, akivel végezni akar.
A többi ember (köztük egy ismerős srác is) a konyhában kártyázgattak. Menekülni akartunk, de az ablakokon rács volt. Végül mégis kijutottunk valahogy. A köztes eseményekre nem emlékszem, de a végén feláldoztam magam azért, hogy az az ismerős srác életben maradhasson (ő valamiféle kiválaszotott volt az álmomban).

Az rendben van hogy nem igazán szeretem a gyerekeket, de ez kicsit erős volt. No persze nem annyira, hogy lelki traumát okozott volna, inkább csak csodálkozást váltott ki belőlem.

A másik bizarr álom: egy közutálatnak örvendő politikus (akihez semmiféle emocionális érzet, vagy érdeklődés nem fűz) ki akart velem kezdeni, a hódítást pedig úgy kezdte hogy pizzát rendelt nekem és a volt kollégáimnak a klinikán ...

Na ehhez jöhetnek a kommentek! :)

Pánik rohamom van...
a szívem majd kiugrik, ..ver a víz és remegnek a végtagjaim.. a gyomrom görcsben áll... félek... nem tudom mitől, az értelmem felfogja, hogy nincs mitől és nincs miért, de a szervezetem úgy reagál, mintha bármelyik pillanatban sikítva menekülnöm kellene olyasmi elől, amitől csak a tudatalattim vallja be hogy fél. Nem tudok gondolkodni és koncentrálni, csak a pánikot érzem... Egyes szavak ostorként csattannak a lelkemen, a világ beszűkült, nem látok tovább annál, mint ami a közvetlen környezetemben van, a jelen pillanatban. Béna vagyok, még a menekülés gondolata sem változtat semmit a dolgokon. Alig tudok mozdulni ... istenem.. most mi van?

Félelmetes, hogy az emberek mennyire faragotlanok! Lehet hogy csak én vagyok maradi, de úgy gondolom, hogy ha két ember kommunikál egymással, illetlenség előkapni a telefont és felhívni valakit, anélkül, hogy legalább elnézést kérne attól a féltől, akivel beszél.
Nap, mint nap járnak be hozzánk az üzletbe emberek. Szinte minden 4. emberre jellemző, hogy miközben kiszolgálják, vagy érdeklődik előveszi a telefont és dumálni kezd. Utálom ezt a szokást! Parasztság! Arról nem beszélve, hogy a parasztok között is vannak még nagyobb parasztok, akik ráadásul rendelkeznek egyfajta "isten-vagyok" komplexussal, vagyis ha ott azonnal nincs az, amit ő akar, akkor már szar az egész bolt. Annyira szívesen képen köpném az ilyeneket.
Remek példa erre az a tag, aki ezen a héten látogatott el hozzánk. Öltöny, nyakkendő (megjegyzem, ezek az "entellektüel-parasztok" rosszabbak a hagyományosaknál), előáll azzal, mit szeretne, mire kolléga közli, hogy ezzel az ügyvezetőnk foglalkozik, aki ma vidéken tartózkodik, holnap lesz bent. Reakció: jó, akkor hagyjuk az egészet, ő nem ér rá holnap foglalkozni ezzel,.. mindezt olyan stílusban, mintha vérig sértettük és a sárga földig aláztuk volna ... Amúgy kiderült róla, hogy valami képviselő az SZDSZ-nél...
A politikusoknál kötelező felvenni a "tahóság" skillt? :)

Rabby ajánlására elkezdtem olvasni dr. Csernus Imre: A Nő című könyvét. Nem vagyok benne biztos, hogy végig fogom olvasni, bár nagy megelégedésemre szolgál az, ahogy a mondandóját és a gondolatait papírra veti. A legtöbb dolgot, amiről a könyv szól, hasonlóképpen látom én is, helyenként felfedeztem magamban új "játszmákat" is az olvasottak hatására. Mindazonáltal olyan többlet információt nem kaptam, aminek a végiggondolása változtatna rajtam, vagy aminek hatására másként kezdenék el dolgokat látni. Jónak érzem, hogy egy ilyen könyv megjelent, dicséretre méltó, ahogy a nők szemébe köpi, hogy egy rakás szart sem érnek :)
Szegény férfiak! Hogy vagytok képesek együtt élni nőkkel? Nekem nem menne..még magammal is alig-alig bírom ki :)

Biztonsági másolat! -> http://crisyta.fw.hu/001/no.pdf

A LEGFONTOSABB

Történt egyszer, hogy a nagy erdei tisztáson összegyűltek az állatok, és
azon kezdtek tanakodni, hogy mi a legfontosabb az életben.
- Szerintem a legfontosabb dolog az életben a barátság. - mondta az egér,
és a lajhárhoz fordult - És szerinted ?
- A nyugalom ! - mondta az, és ásított egyet.
- Á, annál sokkal fontosabb az ész ! - legyintett a róka.
- Szerintem ... - kezdte volna a kaméleon, de a többiek rögtön letorkollták.
- Ugyan, mit tudsz te erről !
- Te kis köpönyegforgató ! - tette hozzá a róka.
- A legfontosabb dolog az életben a muzikalitás ! - trillázta a fülemüle.
- Hát nem mondom, az is lényeges, de a legfontosabb mégiscsak a szerelem. -
brekegte a béka, mert éppen tavasz volt.
- Szerintem ... - kezdte volna megint a kaméleon, de a többiek újra csak
lehurrogták.
- Majd pont te mondod meg, aki nem tudsz semmi mást, csak a színedet
változtatni !
- A legfontosabb dolog az életben a szépség ! - folytatta a beszélgetést az
őz - És a kecsesség.
- Akkor már inkább a gyorsaság ! - rikkantotta közbe a nyúl.
- Ez ostobaság ! - vetette ellen a pocok - A legfontosabb az, hogy legyen
mindig mit enned.
- Szer ... - a kaméleon már csak eddig jutott, mert a többiek megint
beléfojtották a szót.
- Ha még egyszer meg mersz szólalni, még meg is verünk ! - mondta a róka,
aki valami okból még külön is haragudott rá - Na hol is tartottunk ?
- Ott - ismételte meg a pocok - , hogy a legfontosabb a tele has.
- Ez mindig csak zabálna ! - sziszegte a kígyó - Még egy ilyen haspókot !
- Miért, akkor szerinted mi a legfontosabb ? - kérdezte sértődötten a pocok.
- A hajlékonyság és a rugalmasság. - válaszolta a kígyó.
- Márpedig én mégis azt mondom ... - kezdte volna az őz, de ebben a
pillanatban megzörrent a bozót, és kilépett belőle az oroszlán és a medve.
- Na te mit gondolsz, medve komám ? - kérdezte az oroszlán társától - Mi a
legfontosabb ?
- Nem tudom eldönteni. De talán te meg tudod mondani. - fordult a medve a
sashoz, aki csak most csatlakozott hozzájuk.
- Ó, hogyne. - válaszolta a sas - Szerintem a barátság.
Azzal bekapta az egeret.
- Szerintem az ész. - mondta az oroszlán, és széttépte a rókát.
- Szerintem a nyugalom. - mondta a medve, és megölte a lajhárt.
- Szerintem a muzikalitás. - mondta a sas, és megfojtotta a fülemülét.
- Szerintem a szerelem. - mondta az oroszlán, és eltaposta a békát.
- Szerintem a szépség. - mondta a medve, és agyonsújtotta az őzt.
- Szerintem a hajlékonyság. - mondta a sas, miközben felragadta a kígyót,
és elrepült vele.
- Szerintem a gyorsaság. - mondta az oroszlán, és felfalta a nyulat.
- Szerintem az, hogy mindig legyen mit enned. - mondta a medve, és elnyelte
a pockot.
Csend támadt. Aztán a medve megtörölte a száját, és azt mondta :
- Na, azt hiszem mehetünk.
Azzal az oroszlánnal együtt szép komótosan elballagtak a bozótoshoz, majd
eltűntek benne.
- De most tényleg, medve ! - hallatszott az oroszlán hangja valahonnan
messziről - Szerinted mi a legfontosabb ?
- Szerintem ... - motyogta a tisztáson a kaméleon egy barna földrög képében
- Túlélni ...

Fogorvosi kezelés alatt állok... állítólag sok a szuvas fogam. Inkább nem következtetek ebből a kapcsolataim minőségére :)
Sok pénzembe fog kerülni. Vajon megéri? Ha fájna és problémáim lennének vele, akkor biztos gondolkodás nélkül rávágnám, hogy igen, megéri. De nem fáj, csak épp nem a legjobbak. Persze jó megelőzni a problémákat, ... de azért sajnálom rá egy kicsit a pénzt.

Apró morzsák szanaszét ... ha egyben lennének én lennék. Így is én vagyok, csak szétszortan. Keresem az elhullott darabokat. Olykor-olykor találok egyet összegyúrom a többivel, ilyenkor elcsodálkozok, miért hagytam el, hiszen hozzám tartozik. Ettől vagyok én.
Keresem magam. Érzem a kis változásokat. Jó lenne olyannak lenni, mint régen ...
abban a mesében élni, amiről Spiro beszélt.
Nem kell már sok.
De mi az ára?
A feltétel nélküli szeretetnek nincs ára! Nem szabad, hogy legyen!