Újabb tanulságot vontam le arról a korosztályról - generációról - melynek mostmár én is tagja vagyok. 

Nem kíváncsiak a tényekre, egyszerűen csak visszaigazolást várnak a saját elméleteikre, csak azt fogadják be, ami szinkronban van az elképzeléseikkel, a cáfolatokat és az ellenérveket pedig támadásnak veszik. Nem kíváncsiak az igazságra, arra a nézőpontra, ami a hátoldalát mutatja az éppen aktuális témának. 

Rosszabb esetben az ellenvéleményre korábbi információjukat felhasználva személyes támadást indítanak. 

Meg kell tanulnom kezelni ezeket az eseteket és embereket, tovább kell erősítenem magamban azokat a pontokat, melyekről tudom, hogy érzékenyen érintenek. És még valami. Talán a legfontosabb; soha, senkinek nem szabad kiadni semmi személyes információt magadról, vagy a környezetedről, amellyel visszaélhet. Persze eddig is csínján bántam ezekkel a dolgokkal, de úgy tűnik régi arcok is visszacsaphatnak. 

Olyan gyerekes és nevetséges az egész. Van X, aki - az én megfogalmazásomban - elvakult ezoterikus, egy történést - mely az én nézőpontomban csupán pszichológia és személyiség ismeret - csodának állít be. Mikor megpróbáltam rámutatni, hogy ez valahol természetes, ha figyelembe vesszük a körülményeket, akkor jött elő a személyeskedéssel. 

Ó, igen, a korosztály másik jellegzetessége: nem bírják elviselni a középszerűséget. Fenti esetben is egyszerű, emberi tényezők voltak jelen, mely az ő csodáját lealacsonyította volna egyszerű, megmagyarázható jelenséggé. Valószínűleg szerepet játszik ebben egy rakat elfojtás, az, hogy kevesebbnek érzi magát másoknál, megfelelni akarás, melynek nem tud eleget tenni. //Meg az, hogy büdös a lába :D // Az, hogy rámutattam arra, hogy semmi természetfeletti nincs abban, amit megfigyelt, sőt, a megfigyelése gyakorlatilag még kezdetleges is, támadást váltott ki belőle. 

A legtöbb ember könnyen olvasható számomra. Talán túl durván, vagy hirtelen mutatok rá bizonyos összefüggésekre, és a reakciójuk valószínűleg egyszerű védekezés, hogy önmaguk elől is elfedjék a valót, és olyan illúziókban ringathassák magukat, mely a sekélyes életüket pompázatossá varázsolja. 

Igen, bennem is itt van az egó, remek játéknak tartom mások kifilézését, kielemzését, megmutatva ezzel számukra, hogy épp olyan középszerűek, mint amilyenek nem akarnak lenni. De mi a baj a középszerűséggel? Főleg olyan embereknél, akik tényleg azok. Mi számít középszerűnek és miért irtóznak ettől annyian?

Volt időszak, amikor én is benne voltam ebben. Emlékszem, hogy akkor a középszerűség kivédésének mozgatórugója bennem a megfelelni akarás volt. Mindennél jobban akartam, hogy tökéletes legyek valaki számára, ráadásul olyasvalaki számára, aki az embereket, mint olyanok, alacsonyabb rendűnek tartotta a  léleknél. Na persze ez is nagyon szép filozófiai eszmefuttatás témája lenne, de most nem célom végig galoppozni rajta. Akiket nem a megfelelni akarás hajt, miért lázadnak ez ellen? Tovább megyek, miért lázadnak az ellen, hogy ők is beletartoznak egy "kategóriába". 

Mélyebbre nyúlok; az egó miért követeli magának a megkülönböztethetőséget, a kiemelkedést, az egyediséget? 

Kardot rántok; mit akar kiemelkedni az, aki semmi olyat nem tett le az asztalra, mely előrébb vitt volna bármit vagy bárkit?

Azt hiszem csak mosolyogni érdemes az ilyenen, és ráhagyni az illetőre. Egy csigának egy szúnyog nem tudja megmagyarázni, hogy miért jó repülni. 

Azon merengtem, van-e az embernek olyan tulajdonsága, ami egyedi, ami pótolhatatlan. Persze nyilván önmagában véve mindenki "egyedi". De senki sem pótolhatatlan. Legfeljebb hosszabb-rövidebb időbe telik találni egy "pótlékot". Ha valakinek szerencséje (vagy kis igénye) van, akkor a kihullott személy helyére gyorsan talál mást. Az igények mértékétől függ minden. Mind a magánéletben, mint a hivatásban. 

Tulajdonképpen tucat termékek vagyunk, és szánalmat ébreszt bennem az a fajta emberi érzés, mely arra irányul, hogy az egyén kitűnjön, kimagasodjon a többi közül. Jobb legyen, többet jelentsen, ne adj' Isten hírnév, miegymás. Versenyszellem? Hát az bennem nincs. Ha valaki jobb, hát jobb. Én elvagyok a magam kis dogaival, amiket szeretek, amiket megszoktam, amik működnek. Olykor-olykor valami elromlik, vagy eltűnik. Nagy arccal megrántom a vállamat, úgy teszek, mintha nem számítana. 

A végkifejletet nézve talán nem is számít. Odabent viszont tovább nő az űr, tovább haldoklik az a kis valami, amit emberségnek hívnak. 

Szépen meg volt fogalmazva... megnyertem azt a harcot, de nem éltem túl...

"-tudja hogy halott vagy? -nem hiszem." Nem látszik, a maszk mögé meg csak kevesen látnak be. 

Kevés dolog számít igazán. Most meg már főleg. Ami fontos, nekem az megmarad, bennem tovább él. Van ott egy kis sarok; ott, a lángok között, ahol a kiszáradt virágok tüskéibe akadva elhullott állattetemek bűzlenek. Ahol a rothadás emelt oltárt, és gyalázza mindazt, ami vagyok. Amiért nőből vagyok...

Ezek szerint mégsem úgy működik, ahogy gondoltam, hogy van. Ez valamelyest megnyugtat, és felkorbácsolja a kíváncsiságomat. Egyszer már kezdődött így... Persze nem értek hozzá. De attól még lehetek kísérletező kedvű és kíváncsi. 

Felhúzom a maszkot és a legyezőt az arcom elé tartom. Fátylat borítok tekintetem elé. 

Egy láthatatlan kar kinyúl, mintha keresne. Egyszer megérintett véletlenül. Persze véletlenek nincsenek. Apró csápokkal tapogattam körbe, keresve azt a megfoghatatlan, megfogalmazhatatlan valamit, ami itt szunnyad bennem is. Mintha színek lennének. A színek is frekvenciákból állnak. Ott volt. Azt hittem csak sima fekete. Szeretem a fekete színt. Aztán később bekopogott, ismeretlen jövevényként. Szép árnyalatnak tűnt az is, tele volt ívekkel és mélységgel. Félretettem. Még egyszer rám kacsintott, a Sors nevetett egyet, feltéve a nagy kérdést, elém állítva talán egy újabb próbát. Megkérdezte, hogy most ki vagyok, merre tartok. Az egyik halacska csapkodni kezdett, partra akarta magát vetni, mert azt hiszi odakint több a fény, több a sodrás. Talán így van. Még mindig mocorog, de mintha hallgatna a másikra. Nem tudom, hogy ez lemondás-e, vagy egyszerű elhatározás, belátás.
Felteszik a kérdést, ami marasztal. Lappang a buborékok közt és csiklandoz. Persze nem igazi, csak olyan "mintha". Mosolyra fakasztana, azt hiszem örülnék. Lángok tekergőznek körülötte, visszakérdeznék. Sokakat megégetett. Egyik oldalról láthatatlan pajzsként oltalmazna, másikról kényelmes tespedtség mocsaraként terülne szét.
Kileng a metronom, a Z tengelyen kezdi verni a ritmust, hajlított burokká görbül a tér, önmagába forduló csiga.

Ign

Nem is az én ismerőseim, csak párszor találkoztam velük. Szimpatikusak voltak - annak ellenére, hogy 3 gyerekük van - tetszett a csajnak a hozzáállása az élethez, a gondolatai nem voltak egysíkúak. Üdítő volt a társaságuk. Összeillettek, régóta együtt voltak.

Aztán most válnak.

Mellbe csapott a hír, noha tényleg nem ismerem őket annyira, egyszer voltunk velük fallabdázni, meg egyszer szalonnát sütni Malomvölgyben. 

Rossz érzés. Persze, van az úgy, hogy két embernek elege lesz egymásból. 

Utálom amikor az élet visszaigazolja az elméleteimet, amik ráadásul nem éppen pozitívak. Jönne a hülye kérdés, hogy miért kell elválni, de ezt persze ők nyilván jobban tudják, és mikor a döntés meghozták, mérlegeltek előtte. Akkor is kiábrándító és igazságtalannak tartom. Nem tőlük... hanem úgy általában az élettől.

Ebben a elkorcsosult, elkurvult 21. században minden házasság és kapcsolat tönkre megy, ha van egy 3-6 év közötti gyerek?

Ha véletlenül egyszer férjhez megyek ... amire túl sok esélyt nem látok ... nem akarok elválni. És ha valami rossz, hiszek abban, hogy meg lehet változtatni. Számomra a házasság egy életre szól(na) ...és ezt elvárnám attól is, aki társamul szegődne az útra. Ott akkor nincs harmadik, nincs fiatalabb, vagy jobb, vagy akármi. Idealista elképzelés, tudom. Gondolom nem életképes. Mert mindig van egy fiatalabb nő, mindig van aki szebb, mindig van, aki kívánatosabb ... valószínűleg ezért sem fogok férjhez menni. Na meg aztán nem gondolom, hogy el lehetne viselni engem hosszú időn keresztül, ezt legalábbis alaposan belém nevelték.
Biztos öregszem és azért foglalkoztat a gondolat.
Összetartozás, de kötelezettség és korlátoltság nélkül. Képes erre vajon az egyén? Vagy az egész házasságosdi a kisajátításról és a birtoklásról szól? Mert akkor nem kell. Éreztem egyszer ilyet, és megértettem, hogy a legtöbb házasság miért jön létre. Ál-biztosíték. És a legtöbben talán úgy gondolják, hogy ha nem megy, akkor meg ki kell lépni belőle. De akkor minek megházasodni? Miért nem lehet a házasság egy olyan döntés, melynek felelősségét egy életre viselik az emberek? Túl sok az emberekben a "megbántam", a "máshogy csinálnám". Miért nem lehet tudatosan úgy döntést hozni, hogy soha ne kelljen megbánni? Én 10 éves voltam, amikor ezt megértettem, és azóta úgy élek, hogy ne bánjam meg a tetteimet. Bár a tavalyi évben volt egy döntésem, amiről sokáig azt gondoltam, hogy téves volt, most, egy év elmúltával úgy látom, hogy tulajdonképpen semmi jelentősége, és súlya nem volt annak a döntésnek hosszútávon, bár az akkori körülményeimet kissé befolyásolta. Meg úgyis csak pár nap lett volna..

Semmi értelme ennek az elméleti eszmefuttatásnak..inkább a valóságos talajon maradok.
Szeretem a pizzát :)

Puffognék, durrognék és csattognék. Szitkozodnék, aláznék, elemeznék, magyaráznék... ááh, már én is unom. Nagy viszonylatokban úgysem változik semmi. A kis környezet az, ami számít, arra befolyásom van, megpróbálom azt rendben tartani - szerencsére segítséggel. Mégis kiábrándító az emberi természet és a viselkedés. Biztos beképzelt vagyok. Próbálom megérteni, vagy legalább elfogadni, ha már változtatni nem tudok rajta, de nem megy. Az undor beissza magát egészen mélyre, már szinte a sejtjeim is okádnának az emberiségtől. Egyetlen támasz, azok, akiket ismerek és akiket becsülök. A kettő számértéke jelentősen különböző :) Vannak emberek, akiket rendkívül értékesnek és fontosnak tartok. Ilyenkor rájuk gondolok, és jóérzéssel tölt el, hogy léteznek. Úgy hiszem a világ javul attól, hogy ők vannak, még akkor is, ha nem tudnak semmi olyasmit hozzátenni a társadalomhoz, amitől globálisan lenne jó. 

Aztán persze jön az ellenpofon, mert eszembe jutnak azok, akiknek lehetőségük lenne jobb embernek lenni, csak lusták, vagy annyira konok, öntörvényű, belátásra képtelen emberek, hogy nem vágom, miért van létjogosultságuk. 

Igen, te is ...  nem, nem te, hanem az a másik... cseszd meg :) Néha magadra veszel olyat, ami nem neked szól, ez most akár neked is szólhatna. Ha lenne füled, hogy meghalld, ha lenne értelmed, hogy megértsd, hogy belásd a hibáidat és változtass azokon. Másokért, vagy akár önmagadért. Azért, aki fontos, vagy azért, aki nincs. Néha hiányzol... furcsa, nem? Néha utállak. 

KisIsten azt mondta ez a veszteségek időszaka lesz. Bárcsak azt mondhatnám nincs semmim, amit elveszíthetnék. De van. Sok minden. Szeptember van. Nemsokára megint tél. Nemsokára megint meghalok. Jó lenne azt hinni hogy az emberi lélek főnix madár, amely minden tavasszal új életre kel. 

Nem akarom a telet.

Nem akarom a hideget.