Nem tudom mi végre születünk le embernek. Azt mondják az okosok, hogy a tapasztalások miatt. Nem értem. Ahogy látom, a tapasztalások azok, amik elsőként nyomorítják meg az ember személyiségét és lelkét, teszik tönkre az életét, az énképét, a jövőbe vetett hitét, és veszik el a reményeket. Nem csak önmagamban, hanem magam körül is látom azokat az embereket, akik belerokkantak egy-egy történésbe, látom mik lehetnének, ha nem történik velük az, ami, vagy éppen nem nyomorítja meg őket más érzelmileg.

Azt is látom mi lehetnék én, ha elhagynám a kishitűséget és a ragaszkodást.

"Mivel szegény vagyok

Álmom van csupán,

Álmaim lábad elé terítem.

Finoman lépj,

Mert álmaimon gázolsz."

Feladás..

Néha el kell fogadni olyan tényeket, amin nem lehet változtatni. Olyan történéseket, amik közvetve érintik az életünket, amiket nem mi váltottunk ki, hanem rajtunk csapódik az eredmény. Nem lehet kivédeni, talán csak akkor lehetne, ha az ember visszahúzódna egy barlangba, és senkivel nem érintkezne. Bár akkor is számba kellene venni időjárási és egyéb természeti tényezőket.

Sokat harcoltam olyan dolgok ellen, amik törvényszerűek, próbáltam kivédeni, kikerülni, makacsul az ellenkezőjét csinálni. De amikor a barlang fala egyszerre 3 helyen kezd omlani, a leglogikusabb kimenekülni, nem pedig faágakkal kitámasztani. És keresni egy új barlangot. Mindent hátrahagyni.

Amikor elfogy minden erő, minden küzdeni akarás, és a reménytelenség győzedelmeskedik, akkor feladom, beletörődök abba, hogy nem tudok rajta változtatni. Sokszor baljósabbnak látok helyzeteket, mint amilyenek azok valójában, előre eldöntöm, hogy csak rosszul alakulhat, beletörődök a bukásba, megszűnik a görcsös ragaszkodás ahhoz, hogy sikerüljön és hagyom szétfolyni a dolgokat. És mégis... visszagondolva, az ilyen alkalmakkor dőlt el igazán, hogy a helyzet valójában mégsincs veszve, és csak a komor jövőképemet vetítettem ki magam elé, és éltem bele magamat.

Sosem voltam optimista. Azt mondják az a szegények drogja. Jobb pillanataimban reálisan látom az életemet, reálisan látom mások jövőképét - még akkor is ha hallgatások, vagy éppen hazugságok szennyezik.

Biztonságot szeretnék. Gondolom mindenki erre vágyik. Jó lenne tervezni, de nem látok előre. Minden homályba burkolózik, ingoványos. Szeretnék egy biztos pontot, amihez lehet igazodni, amihez lehet viszonyítani, amiben lehet hinni. Hiányzik a hit. Tudom hogy nem másban kellene keresnem, hanem önmagamban. Vége lehetne már ennek az évnek. Lehetne már tavasz. Addigra úgyis eldől oly sok minden...

Üresség.... de legalább jobb, mint a fájdalom. Azt hiszem esetleg sírnék, hátha attól valami jobb lenne, bár nem hiszem.

Keserédes "győzelem". Kimondott és ki nem mondott dolgok, kétségek, makacs ragaszkodás az elvekhez, a jelképekhez. Jó lenne tényleg mindent leírni ide, feszít belül, kényelmetlen.

Van amit nem akarok megtenni, mégis célszerű, praktikus. Van ami számomra többet jelent, mint másnak, és igen, csak egy fém tárgy ... de akkor is!

Keresem mi okozza azt a kényelmetlenséget odabent. Nem találom. Helyette van egy csomó kép, egy csomó érzés.. de semmi olyan, ami állandó lenne. Pillanatnyi boldogságok, vagy éppen mélyre vágó sérelmek.

Állandóság. Azt hiszem erre vágyom, csak nem tudom merre induljak a keresésben. Ráadásul a félelmeim is visszafognak.

Nem tudok ma írni. A halacskák megint (még mindig) két ellenkező irányba úsznak.

Újra és újra visszatér: megbocsájtás.

Arra már régen rájöttem, hogy bizonyos régi sérelmeket képtelen vagyok megbocsájtani másoknak. Akkor jött a felismerés, hogy nem is kell. Van az emberben egyfajta kötelességtudat - főleg szülők irányába - hogy meg KELL bocsájtani, szeretni KELL őket, mert mégiscsak ők adtak életet, ők neveltek fel, bla-bla, stb-stb..

Nincs KELL! Amióta önálló életem van, próbáltam úgy felépíteni, hogy soha ne legyen benne az, hogy KELL. Persze vannak olyan dolgok, amik elengedhetetlenek a teljes élethez, de próbálom úgy megközelíteni, hogy az én választásom, hogy megteszem-e ezeket, vagy sem. Igen, elmegyek dolgozni, és nem azért mert kell, hanem azért, hogy pénzt kapjak érte. Kitakarítom a lakást, nem azért mert ki kell, hanem azért, mert jobban érzem magam, ha rend és tisztaság van. Így egy kicsit más színűek a dolgok.

De a megbocsájtás más. Volt egy nagy áttörés, amikor elfogadtam azt, hogy a szüleimnek nem tudok megbocsájtani. Megkönnyebbültem ettől a felismeréstől.

De úgy érzem magamnak sem tudok.

... mint egy hullámvasút, amikor éppen zuhanni kezd. Lehúz, beszippant. Megszűnik a külvilág, elveszik a kapcsolat a valósággal. Az örvény áramlása az ingovány közepén felgyorsul, az alján lévő sár felkavarodik, a felszínre kerül. Fuldoklok. Lehúz. A tudatosság rámcsapja az ajtót és hátat fordít. Csak egy pont vagyok, egyetlen pont akarok lenni, észrevétlen. Nyújtanám a kezem, hogy kihúzzanak, de félek kiemelkedni. Azt mondják 5 érzékszerve van az embernek. Bárcsak így lenne, akkor nem érezném azt a fájdalmat ami a szívem és a szegycsontom között jelentkezik, kisugárzik a végtagjaimba, végigömlik a gerincemen.

Tudom mit kellene tenni. Tudom, hogy teljesen értelmetlenek azok az érzések, amik a felszínre törnek. Tudom, hogy nincs rá okom, ráadásul még másokat is megijesztek ezzel. Tudom, tudom.. eldobhatom a tudatosságot a francba ilyenkor, semmit nem ér.

Beszélj hozzám.. ölelj.. érezni akarok valamit azon az elhagyatottságon, magányon kívül, ami alattomosan a bőröm alá rágja magát, beivódik a csontjaimba.

Csak egy pont vagyok, egy nukleáris hulladék. Érezni akarom hogy számítok és érezni hogy nem kellek senkinek. Tudni hogy vigyáznak rám, és tudni, hogy csak magamra számíthatok. Kell a kéz, ami kirángat, megragadnám, aztán ellökném mert nem hiszem el, hogy tényleg ki akar húzni. Szégyellem az érzéseimet, elrejteném mindenki elől, nem akarom, hogy lássák, ki vagyok, és mi van bennem, de mégis.. valami ott mélyen arra vágyik, hogy ledobja az álarcot, hogy legyen valaki, aki ezt az énemet is elfogadja és tudja kezelni, tudja mikor kell rám szólni, vagy éppen csak szó nélkül átölelni.

Ostorozom magam, vért fakasztok a lelkemben, darabokra tépem, hogy aztán rájöjjek, egyedül kell összeraknom. És mikor sikerül egésszé válni, újra kezdem. Mert mindig kell valami, hogy kínozzon, hogy gyötörjön. Minden egyes boldog pillanatért meg akarok bűnhődni.

Gyerek vagyok.. egy pont.. sírok.. senki nem hallja.. nem jön oda senki megölelni.. sötét van, és egyedül vagyok a szobában.. nyílik az ajtó.. talán meghallották a segélykérést.. talán kapok egy vigasztaló szót. De nem.. durva kéz ráz meg.. "Hallgass már el, az isten áldjon meg".. rémület.. nem szabad sírni.. elhallgatok.. csuklok.. lenyelem a könnyemet. Ismét a magány.. de legalább nem zavar senkit megsemmisülésemnek elfolyó nyomai.

Megbocsájtás... biztos írtam már róla korábban , talán nem is egyszer.

Nagyon sok időnek kell eltelnie, hogy képes legyek felülkerekedni a sérelmeimen. És azt hiszem az élet hiába vesz revansot azon a személyen, akire haragszom, nem tudok megbocsájtani.

Viccesen azt szoktam mondani, hogy ez egy isteni erény, én pedig nem vagyok isten. De tényleg nem megy. És ami dühítő az egészben, hogy ha én teszek valamit, amivel úm. "visszavágok", akkor meg még nekem van lelkiismeret furdalásom. Jó, persze vannak olyan személyek, akiknél egy kicsit sem fájna, ha szépen lassan keresztül vágnám a torkát és végignézném ahogy hörögve az utolsó csepp vére is elfolyik, de azoknál, akiket szeretek, ez máshogy megy.

Nem értem miért bántják egymást azok az emberek, akik szeretik egymást. Miért kell, hogy a másiknak fájjon olyasmi, ami az egyiknek jó? Miért nem lehet ego nélkül lenni? És miért nem vagyok képes felülemelkedni a sérelmeimen? Bumeráng szerűen visszacsapnak a legváratlanabb pillanatokba, emlékképek nyilalnak belém, intenzív érzésekkel, újra és újra megélek egy-egy olyan pillanatot, amit legszívesebben kitörölnék az agyamból, vagy elásnám jó mélyre. Nem lehet meg nem történtté tenni. De vajon jóvátenni lehet-e? Vagy annyira szigorú lennék, hogy a sok jóvátétel mit sem számít, ha már megtörtént az, amin nem lépek túl? Vagy az egész hangulatfüggő? Legtöbbször tudatos vagyok, legtöbbször képes vagyok kontrollálni az önző egoista énemet, ami csámcsog a már megtörtént eseményeken. Ostoroz, igazol, önmagam képébe vágom, hogy mivel megtörtént semmit nem érek, mivel ezt tették ez a bizonyosság arra, mennyire kevés vagyok, mennyire semmit nem érnek azok a tulajdonságok, amik bennem vannak, mennyire értelmetlen és fölösleges a létem. Ha más mondaná megvédeném magam, vagy nem foglalkoznék vele. De képtelen vagyok arra, hogy önmagam ellen megvédjem magamat. Folyamatos visszaigazolásra lenne szükségem, de tudom, hogy ez mennyire fárasztó és értelmetlen egy normális ember számára, így lassan már erről az igényemről is lemondok, ami persze tovább erősíti a negatív önképet.

Aztán persze néha ki tudom dugni a fejem a vízből, olyankor tisztán látom magamat. Tudom mi mennyit ér, tudom hogy az önképem egy olyan törött, torz tükör, amivel bár együtt kell élnem, nem kell nézegetnem. Olyankor látom mit értem el, még ha nehéz küzdelmek árán is. Néha még kicsit büszke is vagyok magamra. Néha érzem a boldogságot.

/ .. egy régi délután.. nem írhatom el .. csak néztelek .. amint elmélyedsz abban amit éppen csinálsz.. azt az érzést sosem fogom elfelejteni. olyan tökéletes volt.. bárcsak elmondhatnám /

Kattognak a kerekek, megy tovább a reflex-szerű "élet". Ha nem gondolkozom boldog tudok lenni. Ha nem vagyok önmagam, ha nem nézek a dolgok mögé, ha megelégszem a felszínnel, boldog tudok lenni. Hát tessék itt a választási lehetőség... de nem, semmi sem jó. És igen, valóban nem jó semmi, ha a felszín alatti tények gyötörnek, fájnak.

Aztán mintha késsel kettévágnának. Süt a nap. Mennék. Mindegy hova, mindegy kivel, csak menni. Zötykölődni kocsiban, vonaton, buszon, suhanni cangával, vagy érezni a lábamban az izmok táncát a gyaloglástól. És olyankor nincs más, nincsenek háttérben húzódó hazugságok, sem másik élet, sem rejtett igazságok, semmi. Csak én, csak az érzés, hogy igen, élek, és rengeteg olyan dolog van, amiben kegyet élvezek. Egészséges vagyok - még ha meg is vagyok fázva - tudok járni, látok, levegőt lélegzek és ha kell dugig tömöm magam csokoládéval minden durvább következmény nélkül.

Az egyik hal ragadozó és szabad, nem korlátozza semmi, nem foglalkozik a mélyvizi élettel. A másik hal magányos, gyenge és folyton azt nézni mi fog a mélyből felbukkanni és rátámadni. Kellene egy halász ...

" Ó förtelem! Káosz a neved!

Te ki jó vagy, tagadd meg őt

s küzd le végzeted.

Nincs reménye sorsnak

ha a gonosz markába kap

Te ki jónak mondod magad

védd meg igazad

s győzd le önmagad.

Mert elveszik minden

mi élő és holt

S csak a Káosz az,

mi van, s már eleve volt."