Sokszor nézlek titeket, szemem mélyén hasadt tükörről verődik vissza a fény, felcsavarodik önmaga köré gombostűfejnél kisebbre, hogy aztán másik térbe átlépve láthassa önnön illúzióságát. 

Bitek vagyunk mind, apró fogaskerekek egy egységnyi gépben, engedélyezett scriptek egy bináris számrendszerben, törlés előtt álló bugos programok, kiömlött kávétól beragadt gombok a billentyűzeten. Rutinszerűen futnak a rendszerben a parancsok, gondolkodás nélküli azonnali teljesítést követelve. Vajon mi történne ha eltérnénk a rendszerkódtól?

Néha behívlak az univerzumomba, engedem, hogy körbenézz, hogy vezess. Hagynám, hogy meggyőzz és tőlem távoli, természetem és akaratom ellen való tájakra hívj. De te csak állsz, saját falaiddal körülvéve, a beléd nevelt, megrögzött képeket szorongatva, melyek széle már megfakult, foszlik, és nem tudsz vezetni. 

Egyedül vagyok a gondolataimmal, mert mit megosztanék, senkit nem érdekel. Vagy nem értik. 

Már rég tudom, és elfogadom, hogy bennem van a hiba, mégis jó lenne, ha valaki a nyelvemen szólna hozzám, elmondaná az ellenérveket és utat mutatna ebben a végtelen világban ami a fejemben van. Túl kusza a labirintus, túl sok a zsákutca, megunják, feladják, kilépnek. Vagy el sem indulnak, és talán még ők járnak a legjobban. 

Aztán persze van aki szól, szavai masnikkal körbekötött döglött bogár.

Felkúszik a tarkómon, zsigereimben érzem forrni, a fejbőröm alatt izzik, füstöl.
Majd, mint egy pocsolyába dobott cigarettacsikk, magára maradva várja saját lebomlását.

Ó, TI! Ti balga, tompa agyú libamadarak!

Mennyire irigyellek titeket! Mennyire irigylem az észjárásotokat, mely szerint mindig másoknak kell megváltozniuk ahhoz, hogy nektek megfelelő legyen, de tulajdonképpen sosem lehet elég jó semmi; hogy a nap/heti/havi horoszkóp ha azt mondja, hogy jó lesz, akkor tuti jó lesz és az úgy van; hogy nyálcsorgatva csacsogtok naponta a tökéletes apukátokról, melynek köszönhetően észre sem veszitek mennyire elbaszott értékrendetek van a férfiak tekintetében. Észre sem veszitek, hogy a férfiakban nem a férfit látjátok, hanem az apát vagy a megmentőt keresitek, ebből adódóan pedig sosem lehet elég jó egy FÉRFI nektek! Irigylem, hogy nem vagytok képesek a logika útjára lépni, és a gondolkodás lépcsőfokait használni, mert amin gondolkodni kell, az már nem személyreszabott, az már tőletek idegen, és persze nem is elég hiteles. Mennyire irigylem tőletek azt, hogy a gyerek után sóvárgásotoknak, és a biológiai ösztönöknek engedelmeskedve tenyészállatokká kívántok válni saját akaratotokból, megfosztva az utolsó lehetőséget is magatoktól, hogy a racionalitás gyökeret eresszen bennetek. Bárcsak naphosszat tudnék én is sopánkodni a problémáimon, kisírni magam a barátnőim vállán, belesüppedni az önsajnálat bársonyos fosfolyamába, lubickolni a buborékként felszínre kerülő szardarabok közt - melyek természetesen a férfiak az okozói, hiszen ők a szemetek, ők a gazemberek, ők azok, akiket mindig lehet okolni, amiért szegény nőkkel ilyen kegyetlenül viselkednek. 

Míly dicső a ti szűklátókörűségetek, amely nem engedi elfogadni az ellenkező véleményt, és nem engedi az értelem csöppnyi fényét bejutni a műszempillákkal árnyékolt retinátokba. Bámulatba ejt,  hogy tudattalanul harcoltok a logika ellen, hogy életben tartsátok magatokban annak a tündérmesének a mítoszát, melyet ti magatok tapostatok péppé, mikor felállítottátok magatokról azt a képet, amit a nagyközönség elé tártok. A belső tükröt már rég széttörtétek, és kidobtátok; nincs is rá szükség, hiszen ha szembesülnétek valódi értékeitekkel, a szilánkdarabokkal hosszában vágnátok fel az ereiteket. Csodálatra méltó módon tudjátok a hisztériás rohamaitokat lerendezni azzal, hogy ez a menstruáció miatt/ a forgalom miatt/ az idióta főnök miatt/ a tömeg miatt / stb. miatt van, ahelyett, hogy némi kontrollt, vagy önuralmat gyakorolnátok magatokon. Elképedve látom csodás színjátékaitokat, mely természetesen ismét a nagyközönségnek szól, és melyben váltakozva játszik főszerepet az áldozat, a kemény nő, a tudatos(nak eljátszott) anya, a barátnő, a jó kolléga, a kegyes főnökasszony, hogy aztán az így szerzett információkat később lándzsaként használva karóra tűzzétek vele az áldozataitokat. 

És persze ti, ti kis okoskodó irányított droidok. Észre sem veszitek hogy ki rángatja a madzagjaitokat, azt gondoljátok, hogy a saját akaratotokból cselekedtek, közben már húsotokba vájnak a bábozó damiljai.

Mennyire irigyellek titeket, hogy nincsenek önálló gondolataitok, hogy elhárítjátok magatokról a felelősségvállalást, hogy büszkén hirdetitek az ostobaságotokat és azt, hogy teljesen mindegy mennyire próbálnak a kedvetekben járni, nektek így sem, úgy sem jó. Bámulattal figyelem az "én-fertőzéseteket", teljesen mindegy ki mit mond nektek, azonnal magatokat és a veletek történteket állítjátok a középpontba témaként, elfojtva a másik mondandóját.

És ha már az elfojtás szóba került ... szavaim sincsenek rá, mekkora tökéllyel kezelitek az összes olyan helyzetet, amely szembesítene benneteket a valósággal, amely egy-egy pillanatra felvillantja a tükröt az álcázatlan önvalótokkal a középpontban. Zseniálisan kitenyésztett egótok egy percre sem hagyja hogy csorba essen azon a képen, amelyet szilánkosra tört kézzel, csatornavízzel festettetek önmagatokról a sárba.

Mennyire szánlak titeket... amiért nem vagytok képesek felismerni a hibáitokat és változtatni, hogy az életet tényleg magatok tudjátok irányítani, úgy, hogy tudjátok nektek mi a jó, és a lehetőségekhez képest a folyam abban a mederben csordogáljon, ahol ideális. Undorodom tőletek, amiért röghöz kötöttek vagytok és kifogásokat hoztok fel arra, miért utasítjátok el a változást, amiért folyton csak a múltat bámuljátok és siránkoztok, amiért nem vagytok képesek a jövő felé építkezni, amiért másoktól várjátok a megoldásokat és a tetteket, ahelyett, hogy magatok vennétek kézbe az irányítást, de legfőképp az önkontrollt!

Ó, TI! Ti balga, tompa agyú libamadarak!

De legfőképp én ... amiért képtelen vagyok beállni közétek a sorba és magaménak tudni azokat a korcs eszméket, melyet morális értékként magatokra aggattok, hamis fénnyel elvakítva másokat, hogy ne lássák szellemetek rothadását. 

Nem másokkal van a baj - már rég tudom. A "normálisak" elfogadás mégsem megy. Valami belső igazságérzet, valami mélyben lapuló erkölcsi értékrend őrjöngve vergődik bennem, szenvedve tőletek, kik meggyaláztátok azt a fényt, mely az ember és a nő sajátja lehetne; savanyodó penészes hússá váltatok díszcsomagolásban a hentespulton. 

Konklúzió nincs. Patt helyzet van.

Szeretném, hogy ne legyen igazam!

Úgy hiszem nem a jelenlegi környezetem fogja megcáfolni ezeket a téves (sic!) nézeteimet. 

Let it all burn
I will burn first
God I've tried, am I lost in your eyes?
Just let me burn, it's what I deserve.
God I've lied, am I lost in your eyes?

Ha ez most egy film lenne, akkor a legutóbbi és a mostani bejegyzésem között pár másodpercre elhalványulna a kép, az alsó részen pedig megjelenne "4 hónappal később..."

Merthogy pontosan, filmszerűen történtek az események.

Legutóbbi bejegyzésem után pár nappal felhívtak és állást ajánlottak. 2x voltam interjún, és elfogadtam az állást. 

Legutóbbi bejegyzésem után kicsit több, mint egy hónappal, egy nagy állami cégnél kerültem alkalmazásba, annál a cégnél, amit a küldemények, levelek kézbesítése, a sorban állás, a hozzá nem értés tükröződése miatt mindig is gyűlöltem, azon belül pedig arra az osztályra, ahol a dolgozók (a már nyugdíjba vonultak is) kedvezményesen mehetnek üdülni.

A R.D/N-től való búcsú nem érintett meg egy cseppet sem, ami viszont meglepett, hogy amikor bejelentettem, hogy elmegyek, a főnökasszony első kérdése az volt, hogy ha emelnék a béremet, maradnék-e. Nem. Mint utólag kiderült, még annak a lehetőségét is felvetették már maguk között, hogy fizetésemelés mellett valamiféle lakhatási/albérlet támogatást is adnának. Jól hangzik, valóban. De azt tudom, hogy ha elfogadtam volna, akkor olyan szintű behódolást és szolgalelkűséget kértek volna rajtam számon, ami teljesíthetetlen lett volna. Mert akkor aztán ha egyetlen levél lehullik arról a nyomorult virágról, amit az erkélyen rakott teherbe a nyári zápor, rajtam kérték volna számon, hogy ez miért történt meg. Vannak helyzetek, amikor az ember szeretné tudni hogy vajon a választásai mit eredményeznek, hogyan befolyásolják a jövőjét. Ez az a helyzet, ami jósgömb nélkül is kristály tisztán kirajzolódott. Despotikus hatalommal ruházták volna fel magukat, adott helyzetben pedig az arcomba is vágták volna azt, amit kegyként osztottak korábban. Zsákutca. Mézesmadzag, horoggal a végén. Öreg vagyok már ahhoz, hogy "házirabszolga" legyek.

Ehelyett elszegődtem biorobotnak. Határozottan megvannak az előnyei, és sok tekintetben még élvezem is. Fél év a próbaidőm, aminek kifejezetten örülök, ugyanis meg vagyok győződve arról, hogy 3 hónap alatt még épp hogy csak kezd kilátszani  szar a gazból, viszont így 5 hónap 2 hét után is mondhatom azt, hogy kapjátok be gyíkok, én leléptem.
Természetesen problémák itt is vannak, azonban én élek a demokrácia adta szólásszabadságommal, szem előtt tartva az aláírt titoktartási szerződést, utat engedve a benne megbúvó anarchistának.
Aztán ki tudja, lehet hogy majd megint eltelik 4 hónap, fekete képernyő, vágás, és már egy új munkahelyről fogok írni.
Alapvetően gazdasági ügyintéző vagyok. Nem kell a főnökasszony kurva kocsijának a kötelező biztosításait intéznem és a picsafónjába kicseréltetnem a SIM kártyáját micro SIM-re. Egy fogaskerék vagyok a gépezetben, részfeladatokkal, és sokkal kevesebb felelősséggel, mint amiket eddig rám pakolta. És csak most érzem igazán, hogy mennyire túltolták a legtöbb helyen.
Ez nem azt jelenti, hogy egész nap henyélek, sőt, talán az elmúlt években most van először az, hogy a nettó munkaidőm 90%-át tényleges munkával végzem, ami egyébként sokszor még élvezetes is számomra.

Ha mindent felvázolnék, akkor Ádámtól és Évától kellene kezdenem, hogy az Édenből való kiűzetés tragikuma megfelelően legyen szemléltetve.

Gondolkoznom kell, mivel kezdjem. Talán magammal.

ELSŐ FEJEZET - Szép remények vs. törpe majom

Október közepén vettek fel a céghez, a főnökasszony remek beszélgetőpartner volt az interjú alatt, humánus, kedves, nyitott, hasonló nézetekkel. Csodálatos álarc! A főnök hozzáértőnek, analitikusnak, jó üzletembernek tűnt. Naivan félretettem a sztereotípiákat, (50 körüli/fölötti, kövérkés, kopaszodó) bízva abban, hogy ő más, mint a bálna, vagy a Bayer, vagy a többi magyar cégvezető többsége.

A munka, amibe bele kellett tanulnom, fél év távlatából nézve, nem bonyolult, csupán azt kellett megjegyezni, hogy mi a séma, és azt rutinosan tudni kellett. Volna. Nem kaptam időt a rutin megszerzésére. Sőt, ami 2 hétig jó volt és még meg is dicsértek érte, az a harmadik héten hirtelen teljesen rossz volt, noha mindent ugyanúgy csináltam. Egyszerűen máshogy kezdett el gondolkozni a főnök - akinek még nem találtam ki gúnynevet, jelen pillanatban a törpe majom tűnik a legideálisabbnak - , és elfelejtett róla tájékoztatni, hogy ezentúl máshogy csináljam, amit kér.

A legszebb az egészben az volt, amikor 3 nap kellett ahhoz a munkához, amit előtte még sosem csináltam önállóan, amit gyakorlatilag nem kellett volna semmiféle határidőre elvégezni, mégis nehezményezték, hogy miért kell nekem ennyi idő erre. Semmiféle toleranciát nem mutattak, nem vették figyelembe, hogy nincs meg a rutinom, a betanulásba semmi segítséget nem kaptam tőlük (csak a távozni készülő kolléganőtől, aki a törpemajom következetlensége miatt pár dologban szintén nem látott tisztán, ezért volt amit nem is tudott pontosan átadni)

A hónap első munkanapján az alábbi feladatokat kellett teljesen egyedül elvégeznem:

- előző heti teljes forgalom kimutatás számlák alapján + cash flow kimutatás, egyéni táblázatba foglalva

- előző havi teljes forgalomkimutatás számla + cash flow, egyéni táblázatba foglalva

- havi profit táblázat frissítése 

- munkaügyi papírok leadása könyvelésre - bérjegyzék, bérek, 

- előző havi számlák összesítése, előzetes ÁFA kalkuláció stb

- utalások rögzítése

- egyéb ad hoc feladatok

3 nap alatt végeztem mindezzel, elsőként nyilván a kollégák béreivel kezdtem. Nem azzal kellett volna - mint ahogy ez kiderült. Részletesen felírtam mindent magamnak egy papírra, hogy a kimutatásokhoz az adatokat honnét tudom begyűjteni, melyik oszlopok kellenek, hogyan kell kinéznie, minek kell benne lennie, könyvelő felé miket kell továbbítani stb. Mivel még nem volt rutinom, időbe telt, amíg mindent össze egyeztettem, összeraktam, de megvoltam vele, és érzésem szerint egész jól csináltam ahhoz képest, hogy csak magamra voltam utalva.

Aztán a 4. napon behívtak elbeszélgetésre. Aminek kb. az volt a lényege, hogy ne sajnáltassam magam, hanem csináljam meg gyorsabban ezeket a dolgokat, és miért tartott ez ennyi ideig, de teljesen fölösleges kifogásokat mondanom, mert minden érv, amit önmagam védelmére felhozok, csak kifogás.

És itt valami végérvényesen eltört bennem. Azt hiszem a bizalom, a beléjük vetett hit, sőt, az alapvető emberi értékekbe vetett hit darabjaira hullott. A maximumot hoztam magamból, ennél többet képtelen lettem volna tenni az ügy érdekében, még túlóráztam is (persze a túlóra nincs fizetve). Nem tudom megérteni miért nem lehetett ezt legalább az első alkalommal tolerálni. Vagy ez talán valami hatalmi játszma volt a részükről, hogy már az elején meghúzzák az elvárást, a mihez tartás végett. Vagy egyszerűen csak unatkoztak, mostmár azt is simán kinézem belőlük.

Sosem fogom nekik ezt elfelejteni, sem megbocsájtani.

MÁSODIK FEJEZET - Egysejtű ostoros

Egyik kolléga említést tett még a kezdetek kezdetén arról, hogy a kilépett kolléganő az egysejtű ostorostól mászott a falra (a törpemajom felesége), amit akkoriban nem értettem, hiszen velem kedves, előzékeny volt, érdeklődő, csacsogó... aztán rájöttem, hogy ez mind csak álca, és az információszerzés a célja. A gúnynév sem véletlen. Ez a nő összességében kb annyira okos mint amiről a nevet adtam neki, leszámítva azt a fajta női manipulációt, amiben viszont meg kell hagyni, hogy nagyon profi. 

Az első furcsa dolog az volt, amikor ebéd közben bejött a konyhába megkérdezte mit eszek, én főztem-e. Igen. "És a köretet is?" (talán petrezselymes krumpli volt, már nem tudom) Nehezen tudtam értelmezni a kérdést. Amikor pedig kb 55 évesen kijelenti valaki, hogy még sosem csinált palacsintát, mert az azért nem olyan egyszerű, mert túl vastag vagy túl vékony lehet a tésztája, na ott már minden kétséget kizáróan idiótának néztem. 

Ezen tézisemet tovább erősítették az elmúlt hónapokban történtek, amikor többszörösen tanúbizonyságát adta annak hogy tulajdonképpen totál nem ért azokhoz a dolgokhoz, amiket "irányít", mert bár lehetne, hogy nem lát át bizonyos dolgokat, de nagyon erős alapvető logikai hiányosságai vannak. Kb mint a palacsinta sütés. Azt hiszem az a fajta, akinek egy képessége van, hogy irányítani tudjon egy férfit, aki kiszolgálja őt. Végülis ez is egy adottság, de a helyében inkább meghúznám magam a háttérben, ő viszont az extrovertált személyiségével az ember arcába tolja a hozzá nem értését. Hiteltelenné és szánalmassá válik ezáltal, és nem utolsó szempontban idegesítővé is. Utánozza a törpemajmot, mert hallotta milyen kérdéseket kell feltenni, de azt sem tudja merre hány óra. Fogalma sincs a világnak azon részéről, amiben az alkalmazottai élnek, és minden egyes kérdésével csak a képmutatás és a manipuláció színjátékát adja elő, villogó neonfény kíséretében arról, mennyire el van tévedve.

HARMADIK FEJEZET - Dől a szar, és a féknyom

Magyar tulajdonban lévő cégcsoport. 50 körüli, pocakos, kopaszodó férfi tulajdonossal (meg egy egysejtű utánfutóval). Az egyik a falba keni a fülzsírt, miközben egy év alatt megkeres annyit, amennyit én 8 év alatt sem, csak mert a rendszerváltáskor jól helyezkedett. A másik .. nem tudom az ő történetét, és szívből remélem, hogy soha nem is fogom megtudni, az, hogy a férfi mosdóban állandóan húgy szag van, mert valaki rendszeresen mellé csöpögtet és ott hagyja a féknyomot a kagylóban, bőven elég ahhoz, hogy elegánsan a mentőcsónakot kezdjem keresni a süllyedő hajóról.

Tudnék sorolni még hasonló korosztályba tartozó, hasonló jellemvonásokkal bíró magyar cégvezetőket (Bayer, CFA), gyakorlatilag egy anyagból gyúrták őket.

Mindegyik kicsinyes, szarrágó, és irracionális világnézete van önmagáról és a világban be (nem) töltött szerepéről, tipikusan az a fajta, aki szörnyethalna, ha leesne arról a szintről, ahol hiszi magát, arra a szintre, mint amennyit valójában ér. 

Egy közös van bennük. Milliomosok. Mert Magyarországon úgy látszik ez a jellem szükséges ahhoz, hogy valakinek sok pénze legyen. 

Mindegyiknek van ügyvédje, mert érdekes módon mindegyiknek vannak olyan vitatható peres ügyei, amiben természetesen "ártatlanok".

Aztán előbb utóbb mindegyiknél eljön egy pont, amikor bedől a mutatvány, hiába támasztották ki, és fizették meg minden oldalról, az egyik fal úgyis elengedi magát.

Nagyon remélem, hogy a bálnánál én voltam az egyik fal, aminek a kidőlése ha nem is okozott teljes összeomlást, de legalább egy kisebb agyi érgörcs előidézőjévé vált. Kár, hogy az embereket csak utólag tudják értékelni. 

NEGYEDIK FEJEZET - A szolgalelkűek és a zsarnokok

Úgy döntöttem, hogy kiírom magamból a felhalmozódott munkahelyi szemetet, mert egyszerűen nem tudom hova dobni. Persze ügyelnem kell arra is, hogy véletlenül se sértsem meg a titoktartási szerződést.

Pár hete az egysejtű kiadta utasításba, hogy a cégnek az egyik weboldalára bizonyos termékeket fel kell rakniuk a kollégáimnak. Részletekbe menően nem értem ugyan a weboldal fejlesztés lépéseit, annyit értettem meg belőle, hogy drupal rendszer van, ami teljesen más, mint amit a másik weboldalnál, webshopnál használnak. Kolléga nem tudta hogy működik, elkezdte tanulmányozni, egy fél napot elszöszölt vele, de nem jutott előrébb, és ezt megmondta az egysejtűnek is, aki ezt követően a másik kollégát hívta a telefonhoz, és neki is elmondta a kívánalmait. Második kolléga aki a higgadtságáról, és bár kissé sztereotip, de jellegzetesen informatikus vérmérsékletéről híres, megemelt hangon közölte vele, hogy lehetetlent kér (X idő alatt csinálják meg ezt és ezt úgy, hogy előtte sosem csináltak hasonlót és nem is foglalkoztak ilyennel)

Ami az undorító az egészben, és ahol a kollégák is hibáztak meglátásom szerint, hogy itt kellett volna a határt meghúzni, nem pedig meghunyászkodni és eröltetni addig, amíg eredményre jutnak. Mert bár minden elismerésem, hogy saját kútfőből képesek voltak egy számukra teljesen ismeretlen rendszert kezelni, tudniuk kellett volna, hogy ennek mi lesz a folyománya. És összegezve több hátrányuk lett belőle, mint előnyük (legalábbis az én meglátásom szerint)

Én kötöttem volna az ebet a karóhoz, mivel erre a munkára korábban nem véletlenül alkalmaztak külsős embert, aki ténylegesen ért is hozzá, és akinek kb 10 perc az, ami kettőjüknek 1 nap. Azt kellett volna, hogy meghúzzák a határt, hogy azt mondják, hogy nem tudják megcsinálni. És akkor kész, onnéttól nem az ő gondjuk, nem az ő felelősségük, a vezetőség feladata megoldani azokat a helyzeteket, amiket a munkavállaló nem tud megoldani. De a szolgalelkűség első jele, hogy nem mernek nemet mondani, és bele sem gondolnak abba, hogy bár tény, hogy kell a fizetés, de a realitás az, hogy a cégnek nagyobb szüksége van az ő munkájukra és tudásukra, mint nekik erre az állásra. Merthogy ilyen tapasztalattal és tudással máshol is simán megkeresnék ezt az összeget. Mindenki pótolható alapon, nyilván az ő helyükre is sikerülne közel alkalmas embert felvenni, aztán nagyjából fél év múlva már érteni fogja mi a dörgés... ja, de addig vagy 4x felmond, mert egy jó érzésű ember nem tűri el azt a fajta zsarnokoskodást és következetlenséget, ami itt megy (kivéve ha konkrét céljai vannak, amiben ez a cég csak egy szaros lépcsőfok, ideiglenes "szükségállapot")

Ami a lényeg, hogy megcsinálták a "ma délutánra legyen feltöltve az oldalra a blekmedzsik" -et nem fél nap alatt, hanem kb 2-3 nap alatt.

Aztán jött egy pályázat, ami mindkét kolléga részéről teljes emberes munka volt, tényleges határidős, nem pedig az asztalra csapunk és legyen kész ekkorra, mert nekem ilyen kedvem van és ezt akarom határidős. A pályázat lement, jött a következő szintén határidős pályázat, a kettő között talán ha egy olyan nap volt, amikor nem kellett feszített tempóban dolgozniuk.

Aztán ma jött az etikátlan (bár szívem szerint valami orbitálisan trágár jelzőt használnék ehelyett ) kérdés, hogy miért hagyták abba a blekmedzsik feltöltését, ki mondta nekik hogy abba hagyhatják, miért nem folytatták. Ja és természetesen a válasz nem jó, azt inkább tartsa meg magának. Én biztos hogy már rég megmondtam volna, hogy több alkalmazott kellene, és akkor nem lenne ilyen probléma. De egy új ember sokba kerül. 

ÖTÖDIK FEJEZET - Átb*sszuk az NFA-t is

2 éve a cég nyert egy munkahely teremtő pályázatot, amelyben tárgyi eszközök beszerzésére kb 3 milla támogatást kaptak, és amiről természetesen a cimbi állított ki euros számlát, hogy a pénz jobb helyre menjen, mint ahova eredetileg a pályázat szerint lett volna tervezve, és aminek a feltételeit nem sikerült sajnos teljesíteni , (hogy az alap létszámon felül +2 embert foglalkoztassanak 2017 február végéig), mert annyira szomorú hogy a munkaerőpiacon nagyon nagyon nehéz megfelelő kompetenciákkal rendelkező álláskeresőt találni, aki alkalmas arra, hogy itt dolgozzon...

A támogatást felvették. A pénzt papíron "beruházták" Embereket is vettek fel több kevesebb sikerrel. Amikor a céghez kerültem 1,5 hónap alatt 3 ember kiléptető papírjait csináltam meg. Ez elég sokat elárul a cégről és a vezetésről (meg a munkahelyi kollektíváról, morálról is, de az már egy másik fejezet).

A statisztika szerint 7 alkalmazottnak kellene lennie. 4-en vagyunk ... és ami elképesztő ebben az egészben, hogy papíron, kihasználva a kiskapukat, igenis lehet csinálni a 4 emberből 7-et, 98%-ban.

Mivel össze-vissza jöttek-mentek az alkalmazottak, így tény, hogy sok ember megfordult itt. 

Meghatározták, hogy mennyi foglalkoztatott, ledolgozott munkaórának kell lennie a vállalási időszak alatt. Pl. 2 év alatt egy embernek 730 munkaórát kellett eltölteni a cégnél. Aztán vették az előírt 7 személyt, 7-tel beszorozták a 730-at, így kijött a 5110 munkaóra. És mivel rövid idő alatt sokan dolgoztak itt rövid távon (de kb 80%-ban nem volt meg soha egyszerre az előírt 7 alkalmazott), ezért összeadogatták a próbaidős alkalmazottak munkaóráit is, és kijött valami 5000 körüli óraszám, és így 98%-ban mégiscsak teljesítette a cég a követelményeket. 

Hát ez a különbség a statisztika és a valóság között. A számokat ki lehet tekerni, trükközni is lehet, de attól még nem ártana reálisan felmérni, hogy miért van minden szájbarakott magyar cégnél az, hogy egy ember  kb 2 ember helyett dolgozik 1 bérért, hogy nem tud elmenni normálisan szabadságra, sőt, még ő érzi magát szarul amiért el kell mennie szabadságra (természetesen csak miután alaposan megindokolta ennek szükségességét)

Mindeközben a  törpemajom és az egysejtű abból a pénzből fizetik a 3000 dolláros hotel számlájukat valamelyik spanyol szigeten,  amit az alkalmazottak a munkájukkal teremtettek.

A bálna is ugyanilyen volt. Havonta min. 1 millát tett zsebre tisztán (plusz a kenőpénzek) és mindezért csak netezni járt be az irodába, a székbe fingani és a fülzsírt a falra kenni, de minden tényeges munkát én csináltam. 

HATODIK FEJEZET - Szarom le (felkiáltójel nélkül, könnyed mosollyal)

Nincs konklúzió ezeken felül. 

De legalább tudom mit akarok. Megvárom a 13. havi fizetésemet (mivel emiatt kapok havonta 10ezerrel kevesebbet) és januárban beadom a felmondásomat. Ha esetleg előbb rúgnak ki, akkor meg előbb kezdek állást keresni. Ennyi.

"Öreg" vagyok már ahhoz, hogy azt gondoljam, hogy én vagyok a cégért. vagy hogy egy pillanatig is beetessék velem azt, hogy kiszolgáltatott helyzetben vagyok és mindent meg kell tennem, hogy megtartsam az állásomat. A világ kifordult önmagából. Az emberek kifordultak önmagukból, az 50 fölötti, erkölcsileg korcs, kövérségüket a pénzzel kompenzálni próbáló főnökök realitása olyan mint egy színes hányás az út szélén, és annyit is ér. Szánalmasan próbálják elhitetni a függőségi viszont, és szánalmas az is, aki ezt beveszi. 

Mindenki pótolhatatlannak akarja magát érezni. Mert "mindenhez érteni kell" - ahogy az egyik kolléga megfogalmazta, teljességgel hibásan, totális képzavarban. Azért ne küldjünk már el egy hentest, hogy végezzen szívátültetést. 

Nem értem miért nehéz elfogadni azt, hogy mindenkit lehet pótolni. Lehet hogy a pótlási folyamat tovább tart, több energiát, esetleg pénzt igényel, közben meg olyan nehézségek is jöhetnek, amit ugye az új munkaerő még nem tud megfelelően kezelni, esetleg kellően átlátja a helyzetet és röhögve otthagyja az ilyen és ehhez hasonló szar alakokat főni a saját levükben. Miért kellene "egyedinek" lenni egy olyan helyen, ahol biorobotként tekintenek ránk?

HETEDIK FEJEZET - Csalódás

Ezzel a szóval tudnám leírni az érzéseimet a mostani munkahellyel kapcsolatban. 

Tényleg azt hittem, hogy ők "jó" emberek. Hogy a vallásosságuknak köszönhetően bírnak azokkal az emberi értékekkel, amelyeket nagyra becsülök. De ehelyett csak azzal találkoztam, hogy nyúzzunk le még több bőrt másokról, hogy alkudozzunk pofátlan módon, hogy jópofizzunk hogy másokról megtudjuk a szükséges információkat. 

Szerettem volna hinni benne, hogy értéket képviselnek. Olyan értéket, amit én is nagyra tartok, ami felette áll a nyers matériának, és emelkedettebb szinten van. Hogy építőleg hatnak az alkalmazottaikra. De itt csak rombolást látok. 

A legszörnyűbb pedig az egészben, hogy képtelenek lennének megérteni ezt az álláspontot, mert már annyira a "másik" oldalon állnak. Az én realitásom nem egyezik az övékével. Ezért vagyok én nincstelen, és ő pedig ezért milliomosok. 

Talán a kialvatlanság, fáradtság okoz depressziót. Talán nem is depresszió az a csalódás, ami most a sarokban ül és vasfogait meresztve tágra meredt szemekkel prédára lesve kúszott be a küszöb alatt. Engem figyel, belőlem figyel. Tápláléka az elhaló emberség morzsái, amik nap nap után hullanak a padlóra a gépezet fogaskerekei közül, amely feldarálja létünk alapköveit. Fémszilánkokat köp a földre, majd felnyalja vérző ínnyel önmaga képmását. A sarok árnyékából kifordult belsők közt terjed előre, űzve a fényt, amit sosem érhet el. Homlokába tetoválva: "Értékrend". Olajos massza csöpög ujjai között, hogy alkalmazkodhasson a torz formákhoz melyekbe belenyúl. Hátából acélcsövekre húzva lengenek a jelszavas zászlók, hirdetve letűnt idők fogalmait.  Termeszek fészkelnek ráncokkal barázdált bőrében, mindig több a dolgozó, mint a katona, a királynőt és a királyt szolgálni mindhalálig - az utolsó vacsoráig.

Sodródás? Élvezem. 

Nem langyos víz, ami ide oda-lötyögtet, inkább célirányos áramlás, bár nem tudom mi a cél. Apró kavicsokat dobok föntről a homokba, random, átláthatatlan rendszerben. A káosz csak a rendszer ismeretének hiánya, amint megvan a szükséges ismeretünk, a véletlenekben megtaláljuk a rendet. 

A kavicsok kis darabjai kiraknak egy képet. De csak ha fentről nézed, hunyorgó szemmel, szubdimenzionális szemüvegen keresztül. Addig pedig csak dobálózok. Célzok, de mellé megy. Nem baj, ott is jó lesz.

Sétálok az utcán, sötét van, a lámpák fénye áttöri a feketeséget. A téridő kontinuum gumilepedőjén most én vagyok a süllyedés. Érzem ahogy húzom magammal a teret, a keresztszálas szövet megnyúlik, a húrok megfeszülnek, megnyúlnak majd egymásba olvadnak. A gravitációm magához vonzza a környezetből az elemeket. Forognak, sodródnak, nincs ellenállás. Pont ott vagyok ahol lennem kell, egy kis tömegenergia a végtelenben, a pillangószárny tövében az a kis folt.

Játszok a szavakkal. Egy síkon. Mert nem tudom a többin hogyan kell. Bár gondoltam rá hogy színeket adok az érzéseknek és felszámozom a végtelent. Minden szegletébe letennék egy labdát, és csak nézném ahogy önmagukba fordulva pattogni kezdenek. 

Nem mintha nem történnének bejegyzésre méltó események, csak valahogy a lejegyzésük prioritása megváltozott.

Címszavakban az elmúlt közel fél év:

-megszereztem a jogosítványt, bár azóta sajnos keveset vezetek, ráadásul azt is idegen környezetben és kicsit parázva

-felmondtam a munkahelyemen, ahol 5 éve dolgoztam, és ahol már az első év után elkezdtem másik helyet keresni a főnököm tramplisága és modortalansága miatt

-elköltöztünk Pestre - na ez brutális változás volt, komfort zóna totális elhagyása, alkalmazkodóképesség kimaxolása

-új munkahelyem lett, ahol szembesültem azzal, hogy az emberek (főleg a főnökök) mindenhol ugyanolyanok, függetlenül attól milyen városban élnek, és tovább romlott a véleményem a nőkről (köszönhetően a kolléganőmnek)

-elvesztetettem egy számomra értékes lényt, ami ráébresztett arra, hogy jobban kötődtem hozzá, mint az emberekhez általában. Ebből még nem tudok végkövetkeztetést levonni, de tény, hogy  pár ember élete tized annyit nem ér, mint azé a hisztis macskáé

- 35. születésnapom előtt nem sokkal átéltem életem első foggyökér kezelését, ami köszönhetően annak, hogy korán elmentem fogorvoshoz, és nem volt a fog gyulladásban, mindeddig nem volt annyira rémes tapasztalás, mint amiket általában hallani erről. Bár a tavaly nyári lumbálást követően elgondolkoztam azon is, hogy talán máshogy élem meg, máshogy fogom fel a dolgokat - bár kételkedek abban, hogy a fájdalmat máshogy meg lehet élni, főleg ha valakinek annyira alacsony a fájdalomküszöbe, mint nekem. A kezelés még folytatódni fog, ráadásul a töméseimet is cserélni kellene, mert kezdenek alászuvasodni. De inkább időben elkezdem ezt, tanulva mások hibáiból, és alapozva a "fájdalom szükségszerű, de a szenvedés opcionális" nézetre.

Biztos sok mindent kihagytam, de ezek voltak azok a pillérek, amik meghatározóak voltak az elmúlt időszakban.