A "kísérlet" lényege az, hogy mindazt amit eddig elfogadtam (ami különbözik az általam tapasztaltaktól, vagy másmilyen, mint ahogy szerintem jó) elutasítom, és konokul amellett állok ki, ahogy azt én jónak gondolom. 

Kb az, mint amit a környezetemben sok helyen látok.

Mivel eddig nem vált be az, hogy elfogadom a hülyéket (még ha bosszankodom is miattuk - bár ha bosszankodok rajta, az nem teljes elfogadás, de mindenesetre erős tolerancia), gondoltam kipróbálom, milyen az, ha teljesen ignorálom az általam helytelennek ítélt viselkedést, függetlenül attól, hogy az milyen irányból, kitől érkezik. 

Még csak részeredményeim vannak, azonban ezek is elég elgondolkodtatóak ahhoz, hogy mélyen magamba nézzek és kérdéseket tegyek fel. A részeredmények alapján eddig megállapítottam, hogy

1. Az ember teljesen egyedül van, mindig, minden körülmények között.
   Erre van is mondás: "Egyedül születünk, egyedül élünk, egyedül halunk meg. Csak a barátság és a szerelem keltheti azt a röpke illúziót, hogy nem vagyunk egyedül (Orson Welles).
   És tényleg. Mindenféle társas, szociális kapcsolódás az egó szükséglete, és érdek. Az igazi lényeget tekintve (bár ezt elég zord bevallani, és leírni) szükségszerűtlen. (Megj: az "igazi lényeg" jelen esetben az a dolog, ami állandó)
2. Nem vagyok olyan státuszban, hogy "megengedhessem" magamnak, a kizárólagosságot a véleményem kapcsán.
   Ez adódhat abból, hogy nem megfelelően választottam, de abból is, hogy az eddigi elfogadó hozzáállásommal túlságosan kitoltam a határaimat, igazodva mások komfort zónájához.
3. Az elfogadás és az elutasítás is (fölösleges) emberi játszma. A kinek van igaza, és a melyikünk igaza élvez nagyobb prioritást szintén értelmetlen, és nem eredményre vezető.
   Elutasításkor mindent meg lehet magyarázni és ideologizálni, de teljesen fölösleges, mivel nem vezet el a megoldáshoz. Elfogadáskor a saját határok (igények) kitolásával egyfajta alárendeltséget lehet létrehozni, ami bár látszólagos eredményhez vezet, azonban utána a határok visszaállítása és az önérvényesítés sokkal nehezebb.
4. Nincs jó és rossz.
   Ha szarkasztikus akarnék lenni azzal folytatnám, hogy csak rossz és még rosszabb van.
   Minden helyzet megítélése, hogy mi jó és mi rossz csak az eddig tanult mintákon és megszokásokon alapszik. Mit szoktunk meg másoktól, és ha ezzel ellentétesen viselkednek, akkor az milyen érzést kelt bennünk, és miért olyan érzést? Mit eredményez ha az események nem úgy alakulnak, ahogy azt elvárnánk? Tehetetlenség vagy düh? Mi az eredő, miért ezek jönnek elő? Miért akarjuk annyira magunknál tartani a kontrollt?

Értelmet csak ott keress, ahol találsz is. 

Ha egyszer végleg befejezném a blog írást, azt hiszem ezt írnám ide utoljára. 

Tisztában vagyok azzal, hogy a jelenlegi körülményeimért én vagyok a felelős, hogy a felelősség az enyém, és nem hibáztathatok senki azért ami vagyok, ami van. Nem is ezzel van a probléma.

Inkább azzal, hogy amikor még "vigyázó szárnyak" alatt voltam, mennyire elbaszták azt, amire alapozni kellett volna. 

A szülői hátteret inkább hagyjuk. Az is csoda, hogy nullán vagyok, ha azt nézzük mivel indultam, és hogyan.

A középiskolás évekből szinte alig van emlékem, az mégis tisztán rémlik, amikor az osztályfőnök folyamatosan alázott. Amikor órán becsmérlően rákérdezett, hogy szoktam-e egyáltalán könyvet olvasni, és amikor válaszoltam, hogy igen, a Patkányembert (Freud pszichológiai esettanulmányát) akkor persze az egész osztály röhögött, mert nem tudták mi az. 

Vagy amikor közölte, hogy ha a helyemben lenne szembeköpné magát a tükörben... Ennek a hátterére alig emlékszem, valami olyasmi volt, hogy osztálykirándulásra gyűjtöttek pénzt, és úgy volt, hogy én nem tudok menni, mert anyámék nem tudták beadni azt az összeget. Azt hiszem az o.fő megelőlegezte, vagy kölcsönadott, vagy ilyesmi, anyámék meg csak baromi sokára adták neki vissza. Aztán persze a tanár engem utált emiatt. Vagy azt hitte, hogy anyámék már odaadták nekem a pénzt, és én nem adom neki oda, mert elköltöm valamire.

Most így utólag, 1,5 évtized távlatából kicsit bánom, hogy nem így tettem, mert akkor legalább okkal utálhatott volna. Visszagondolva nem egy olyan eset volt, amikor engem hibáztattak olyasmi miatt, amit csak elszenvedtem, de nem én okoztam. Csak mert valaki valamit máshogy állított, mint ahogy az valóban volt. Remek bűnbak voltam mindig is az "anyósok" szemében. Azt hiszem most is az vagyok.
Tény, hogy nem tudok megfelelni a társadalmi normáknak. Nem szarom magamból sorban a kölyköket és nem sopánkodok állandóan arról, hogy mennyire nincs pénz; nem lehet velem jól kibeszélni másokat, nem igazodok a régi trendhez és értelmetlen hagyományokhoz csak azért, mert így szokás, nem jópofizok olyan idegeneknek, akik képmutatók, ostobák és rosszindulatúak. Nem lehet rám számítani ha lehúzásról és kihasználásról van szó.

Nem akarok része lenni ennek a társadalomnak. Nem akarok olyan emberek között lenni akik nem érnek el egy bizonyos "szintet", és nem érdekel, hogy ki minek bélyegzi azt a szintet. Meggyőződésem hogy épp annyira szükség van az intelligenciára, mint az érzelmi intelligenciára, a logikus józan gondolkodásra, mint a szeretetre, de legfőképp az elfogadásra.
És igen, itt tépem a számat az elfogadásról, amikor én meg képtelen vagyok elfogadni azokat, akik nem képesek emberhez méltó módon élni és viselkedni, akik nem képesek gondolkozni, és kellően nyitottan állni másokhoz.  Akik zombi módjára lődörögnek a tömegben, akadályozva a céljuk felé haladókat.

Elvesztettem a hitemet az ezoterikus baromságban is, főleg mivel számtalan példáját látom annak, hogy ez is csak egy eszköz a sok köcsög kezében arra, hogy saját maguknak hajtsanak hasznot belőle. Az az egy kivétel, akit ismerek, még tartja magát, őt nem sorolom ide és minden tiszteletem az övé - és itt nyilván most nem is róla van szó. A sok fényre áhítozónak meg szaros a segge, és szakadt az inge. Csótány módjára túlélnek azok, akik emberileg egy vödör szar háztartási értékével érnek fel.

"Miért nem tud olyan lenni, mint a  ##?!"

Most mondjam azt megint, hogy ugye megmondtam?! Nem szeretem, ha igazam van, fárasztó és kiábrándító. Arra szeretnék visszaigazolásokat kapni, hogy tévedek, ami az embereket illeti. Hogy tévedek abban, hogy nem elfogadóak, rosszindulatúak és szűk látókörűek. 

Miért van az, hogy egy bizonyos szint alatti/kor fölötti réteg ugyanúgy viselkedik? Ugyanúgy a keserű irigység, a rosszindulat, az "akarás" mozgatja őket. Szembesülve elcseszett életükkel, elnyomva fel nem ismert tévedéseiket másokon akarják kiélni nem létező uralmukat. 

Még elemzem milyen érzést kelt bennem. Keresem rá a szavakat, de hasonlatosan Lovecrafthoz, mint aki a képzeletbeli szörnyeit annyira borzalmasnak ítéli, hogy még leírni sem tudja, én sem tudom megfogalmazni. Kicsit üresség. Kicsit csalódás, és tényszerű megállapítása annak, hogy kimondatlanul is ott volt már a levegőben. 

Egyrészről jön a dac, hogy miért nem fogadnak el olyannak, amilyen vagyok. Másrészről éles önvizsgálat. Egyedüli problémám, hogy bizonyos emberekkel szembeni viselkedésem kizárólag érdekeken alapul. Erre nem vagyok büszke, nem is szeretem magamban ezt a tulajdonságot. Ez a fajta alkalmazkodás egyszerre szükséges és szükségtelen. Szeretném megteremteni azokat az alapokat, hogy ne legyen szükségem érdek kapcsolatokra, ismeretségekre. Nem tudom, hogy ez ebben a társadalomban lehetséges-e. Remeteként biztosan. Ez utóbbi egyre többet foglalkoztat, de erről majd talán máskor. 

Egy cinikus fújtatás, és egy féloldalas keserű mosoly - ennyire futja. Az önvizsgálat része marad. A többit meg leszarom, mindenki azt kezd a véleményével, amit akar.

Szomorúság van bennem. Szorítja a szívem és facsarja a gyomrom.

A tudatosság apró lángja néha felpislákol. Arra kellene figyelnem, amit szeretnék, és nem arra, amit nem. Mintha besüppedtem volna egy nyálkás, ragacsos mocsárba. Szomorú vagyok, mert mást szeretnék. Mégsem teszek érte semmit. Nem tudom mit tehetnék. Se tehetségem, se tudásom, se semmi. 

Unom már ezt a "játékot" és egyre gyakrabban érzem, hogy ki akarom kapcsolni.

Ugyanott vagyok, ahol voltam, mi értelme volt akkor az egésznek?! Érdekes volt, izgalmas, átmeneti reménysugár. Aztán persze jött a meghiúsult realitás. Másoknál látom megvalósulni mindazt, aminél nekem az élet/emberek/helyzetek keresztbe tettek és még a lehetőség gondolatát is igyekeztek kiíratni belőlem. 

Nincs gyökerem.

Nincs semmim.

Ami van, azt bár becsülöm, de lehúz, és lassan, de rendszeresen csepegteti a mérgét. 

Haladni szeretnék, egyről a kettőre lépni.

De mintha egy kibaszottul a sárba ragadt teherautó lenne rám csatolva.