Eszembe jutott egy középkorú nő…

Közgyűlés volt, az a nő pedig rendesen be volt állva, úgy jelent meg, hogy tántorgott az alkoholtól. Mindezek ellenére vele semmi gond nem volt, leszámítva, hogy a kb 1,5 órás okoskodás alatt egyszer rendesen megborult, mint egy büdös bogár.

Vékony volt. Alkoholista. Sápadt.

Nem tudok azonosulni azzal a lelkiállapottal, amely valakit alkoholistává tesz. De lehet hogy nem ez a legjobb megfogalmazás. Át tudom élni azokat az érzéseket, amitől valaki a pohárhoz nyúl, de azt, hogy a keze tartósan rajta maradjon, na azt nem.

Ha óvatosan visszatekintek, látom magam mögött azokat a megélt helyzeteket, amikor egy más beállítottságú ember kemény alkoholistává, vagy drogfüggővé vált volna.

Jó lenne ezekről a történésekről beszélni, azt hiszem egyfajta feldolgozási folyamathoz érkeztem el.

Olyan ez, mint egy régi, instabil függőhídon átmenni. Csak remélem, hogy nem szakad be alattam, és átérek a másik oldalra, hogy tovább mehessek.

Sokat gondolkozok háborúról. Valószínűleg Merle: Két nap az élet c. könyv hatására. Körbenézek a látható világban és sápítozok másokon – na meg persze magamon is.

Keresek valamit. Értékeket és állandóságot. A legtöbb esetben azonban rendkívül torz értékrenddel szembesülök. Sallanggá vált már az a szöveg, hogy az emberek nem tisztelik egymást, sem önmagukat. Hiányolom azt a világot, amiben a legnagyobb érték az élet, és nem csak az ember sajátja, hanem a másik emberé is. Tényleg ennyire szélsőséges állapot kell ahhoz, hogy ne ellenségként nézzünk egymásra? Lehet hogy csak bennem dúlnak megint mizantróp indulatok és abból vetítem ki ezt az egészet. Sajnálom, hogy az embereknek nem egységes normákhoz igazított értékrendjük van. Mert egy ponton jó lenne, ha mindenkinek ugyanazok a dolgok lennének a legfontosabbak.

Ha egyetlen egy tulajdonságot kellene kitörölni az emberekből ahhoz, hogy minden tökéletesebbé váljon, akkor az a birtoklási vágy lenne. 

Nem tetszik ez a korosztály, amihez tartozok. Viszont semmit nem tudok tenni ellene, így marad a beletörődés, hogy ez van. 

Nem tetszik az emberek - persze, főleg a nők - központi gondolatmenete, amely leredukálódik a szaporodásra és az utódgondosára. Természetesen értem én, hogy ez a normális, és el is fogadom, hogy az én hozzáállásom az, ami "nem jó", de tényleg annyira gáz már, amikor egyesek naponta töltenek fel közösségi oldalakra fényképeket, amelyen a labda van és a gyerek, vagy amin a kocsi van és a gyerek, vagy amin a gyerek van és a gyerek, és a gyerek és a gyerek ... 

Valahol szánalmasnak tartom, hogy büszkék arra, hogy létrehoztak valamit, amiből azt sem tudják, hogy mi lesz. És a mai szociológiai helyzetet tekintve az esetek nagy részéből csak egy újabb szánalmas emberi roncs lesz, amely egyre inkább alkalmatlanabb lesz az önálló gondolkodásra, az intellektuális fejlődésre és méltatlan az "ember" jelzőre. 

Érdekes megfigyelést tettem önmagammal kapcsolatban is. Van ugye ez a nagyszerű faszbuk, amely egyfajta egó-simogató, jó kis eszköz a hamis elismerések begyűjtésére. Tulajdonképpen csak azért nem törlöm az ismerőseimet (cc. 20 ember kivételével), mert igen, kurva jó érzés, amikor megnyomják, hogy "tetszik". Szükségem van erre? Nincs. Ezen okból kifolyólag napról napra egyre több embert "törlök", mert minek legyen fent ismerősként, ha az utcán úgy megyünk el egymás mellett, hogy meg sem ismerjük a másikat?! Vagy miért legyen fent ismerősök között, amikor ki nem állhatom, és csak udvariasságból jelöltem vissza. 

Hol van az egészséges egyensúly aközött, hogy ne legyek képmutató, de udvarias maradjak? Van egyáltalán középút?

És mit csináljak, amikor illemből udvariasnak kellene lenni, de egyszerűen irtózom egy-két embertől, akikből  árad az ostobaság mellett a képmutatás, kétszínűség. De persze én vagyok a bunkó, ha egy-egy hozzászólásom nyersre sikerül.

Nem megy ez nekem.

Emberiség: bekaphatod az összes faszomat!

Néha felgyújtanék mindent. Harag, indulat, érzelem nélkül  gyújtanám meg a szikrát és engedném útjára. Először vékony csíkban szaladna előre, követve a benzincsík nyomait, bátortalanul suhanva a kijelölt célja felé, majd látva, hogy jó gazdája gondoskodott táplálásáról, erőre kapva, kirobbanóan habzsolná magába mindazt, aminek pusztulására vágyom.

Ropogva járná táncát a fényképeken, magába fojtaná a régi ruhákba ivódott illatokat, perzselve szaggatná szét az emberi bőrt, folyékony masszává változtatva a húst, és őrült tombolással nyelne el mindent, ami emberi.

Bőséges lakomázása közben virgonc ugrálással ünnepelné születését és életét, mintha időtlenné válna léte. 

Aztán fordul egyet; diadalmas vitustánca csillapodni kezd, forró szeretőből ölelő baráttá változik. Simogat, érzi erejének hanyatlását. Megalázott kedvesként ereje egyre lejjebb hagy, mintha szembesülve saját pusztításával elszégyellné magát. Végül fohászkodva kapaszkodik a maradék szálakba, csitulva omlik önmagába, reménykedve tartja még parazsában az izzást, végül megtörten, csalódottan kihuny.

Csendben, lassan így hal el a lélek.

Szét akarom tépni.
Érezni akarom, ahogy a fogaim mélyen belevájnak a húsba, ahogy vér serken a bőr alól, ami fémes ízzel csiklandozza az ajkaimat. Az állkapcsom megfeszül, majd egy erős rántással kitépem a húst. Nem akarom megrágni, csak tépni, érezni, ahogy az egészből kiveszem azt a részt.

Megint ott mászik a bőröm alatt. Valamit alkotna, vagy létrehozna, ami láttatja magát. A steampunk és a fraktálok között motoszkál. Nemsokára forr a víz, a buborékok lassan gyöngyöznek felfelé.

Ha az 1-et végtelennel osztjuk, akkor 0-t kapunk. Nincs kanál.

Szavak, fogalmak nélküli gondolkozás.

Keresem a gyökerét, de csak mély iszapban tapogatózok.

Valamit értenem kellene, megfogalmazni, rávilágítani. De csak érzem, és nem találom azokat a fogalmakat, amelyeket ráhúzhatnék. Szépen rezegnek, a ruhájuk fájdalom színű.
Apró cseppek tarkítják, a vénákból szökik ki a szín. Megszáradt hegek repednek fel újra és újra, és ami már nem látszik az is felszakad.
Jó lenne elengedni az épelméjűség fonalát, és hagyni, hogy az őrület sodrása magával ragadjon és végleg lehúzzon. De sosem húz le végleg, van egy szint, ahol megakad, ahonnét nincs olyan, hogy nem lehet visszajönni, mégis minden lépés fájdalmas és nehéz.
Talán azért gyűlölöm őket annyira, mert inkább vállalnám az ő szerepüket, mint a sajátomat.

Azt vettem észre, hogy már nem hiányoznak azok a dolgok, amik régen olyan nélkülözhetetlenek voltak az élethez. Amik a mindennapokban oly természetességgel és melegséggel voltak jelen, hogy az elvesztésük egy időben szinte kibírhatatlan volt. Megszoktam hogy nincs. Megszoktam, hogy nem nézek vissza, hisz a hátratekintés csak fájdalommal jár. Minden egyes emlék, ami valaha talán tisztán boldog volt, fájdalmassá vált, szimbiózisban élnek. Nem létezik egyik a másik nélkül.
Nincs boldog emlékem.
Tudom, hogy voltak boldog időszakok, napok, hetek, pillanatok.
De mindennek a végén ott van az a maró keserűség. Minden fontos dolog végkimenetele gyötrő emléket hagy csak maga után.
Meddig lehet menekülni előlük? Attól, hogy nem nézek hátra, még követik a lépteimet, és meghatározzák az utam irányát is. 

Gyűlölöm azt az érzést, amikor megaláznak.

Mikor fog felkelni a Nap?
A Mi Napunk...