Folytatván reggeli megnyilatkoztatásomat, és lassan-lassan magamhoz térve a kábultból, e pillanatban tudatosult bennem, hogy csak a mai napon két hívást is kaptam állással kapcsolatosan. Figyelembe véve, hogy kb 2 héttel ezelőtt  szanaszét küldtem össz-vissz 4 önéletrajzot, ez az arány egész jó. Egy interjún már voltam, brrr.... ott valamit nagyon benéztem, amikor beadtam a jelentkezésemet, oda csak 7 számjegyű fizetés esetén mennék.  A mai első, az spontán jött hívás volt, valami régi önéletrajz alapján, biztosítós, üzletkötős.. na menjafrancbanemcsinálokilyenszart meló kapcsán.

A másodikról még nem tudtam eldönteni, hogy kamu-e, vagy valamibe véletlenül durván beletenyereltem-e. Behívtak egy AC nevezetű egynapos cuccra. Ilyenen még nem volt, de szerintem csak nagyobb cégek vállalnak be egy ilyen interjúztatást, és remélem nem valami "veddmegaddelfűzdbefizesdbehozzmégembert" meló ez is.

Hümm.. jó poén lesz..

Kikívánkozna belőlem valami megnyilatkoztatás, de ma reggel nem sikerült felébredni. Biorobotosat játszok, mechanikusan csinálom a dolgomat, de mintha otthon hagytam volna magamból egy darabot, ami még mindig alszik. Ilyenkor érdekes módon sokkal könnyebb elkezdeni dolgozni, mint egyéb szociális tevékenységet végezni.

Hogy egy kicsit földhöz ragadtabb legyek, ne pedig mindig csak elvont dolgokról írjak; a 21. században hogy lehet, hogy egy lakást úgy próbálnak kiadni, hogy nincs benne fürdőszoba? Van egy zuhanykabin az előszobában, és egy wc külön helységben. Én ezt nem értem. Anno találkoztam olyannal is, hogy ugyan volt fürdőszoba, csak éppen mosdókagyló nem volt benne.

Nehéz dolog megtalálni az ideális albérletet, ami minden szempontból megfelel. Ráadásul már sokadjára...

... post fesztivális bipoláris transzcendentális  depresszió ...


szerintem jól hangzik :)

Lüktet az erekben, feszíti az izmokat, kitörni készül és felgyújt mindent. Apró hullámokkal kezdődik, majd átalakul egy magába szippantó örvénnyé, melyet felhőkarcoló méretű hullámok vesznek körbe. 

Az egész olyan, mint egy őrület, átlépés egy másik síkra, ahol a tér-idő fogalmak értelmüket veszítik, ahol az emberi minősítések lényegtelenek, ahol a kétdimenziós pont egy teljes univerzumot foglal magába.

Az elme megroggyan, szétcsúszik, a levegő töményebbé válik, magában hordozza a lehetőségek illatát. Az egó tombol, dörömböl, a jussát, a kielégülését követeli.

Ilyenkor lehet a legjobban varázsolni, szivárványcsíkokat húzni mások lelkébe, meglepetés dobozokat rejteni az agyuk hátsó zúgába, hogy mikor elvonulnak önmaguk elől megtalálják az ajándékot.

Fehérbe öltözött halak násza.

Van az a zene, ami talán örökké megfoghatatlan lesz. Bebújt a legkisebb odúba, és nem jön elő. 

Van az a káosz, ami kellemesen ringat és átölel. Van az örvény, melynek a sodrása kéjjel tölt el.

Nem végletes, nincs benne szélsőség. Nem viharos, de dinamikus.

Megsimogatom a szárnyad, repülj csak, de hopp, várj, ezt itt kössük össze, nehogy leess.

Aztán Szent Iván éjjelére visszagyere ám!

Egyszer igazán jó lenne úgy rendesen szétcsapni az agyam. Amikor tudom, hogy nem számít az idő, nem akarok hazaérni, nem kell másnap melóba mennem, hanem pl van pár napom azt csinálni, amit csak akarok. 

Valami mély depresszió-féle motoszkál bennem. Nem találom az eredetét, mintha mindig is ott lett volna. Nagymama régi olvasólámpája a sarokban. Nem társulnak hozzá arcok, csak érzések.

Kisimítanám a terítőt, miután leráztam róla a morzsákat, melyeket mások hagytak maguk után. Tiszta asztal kell. 

Előbb-utóbb úgyis minden kiderül... felgördül a függöny és tisztán láthatóvá válnak a szándékok, hiába próbálják fényjátékkal eltakarni. Ami lélekből jön, az a lélekhez szól, a gondolatok értelme nem az ajkak mozgásán múlik.

Elgondolkoztam az én szándékaimon is. Az állandó vágy, ha beteljesülne, nem lehet, hogy félelemmel járna? Talán lett volna lehetőség. Pisztolyt szegezve a halántékomhoz, elmerengtem, valóban ezt akarom? Egy apró csáp kapaszkodik az életbe, valamiért mindig küzd és valamiért nagyon akar élni. De ez csak egy gyenge karom, tulajdonképpen a szándékát sem értem.

El akarok engedni mindent, meg akarom szüntetni a ragaszkodásomat tárgyakhoz, érzésekhez, emberekhez.

Megszólalt tegnap az ego, kicsit beszélgettem is vele. Azt mondta, hiányoznék pár embernek. Lehurrogtam, mondván, persze, hogy ezt gondolja, hiszen ez a szerepe. Aljas módon a képembe tolta az érzéseimet. Gonosz húzás volt tőle. Sikerült elhitetnie, hogy ártanék azzal, amivel azt gondolom könnyebb lenne. Márpedig aki fontos, annak nem akarok ártani.

Aztán itt ez a másik, aki a fülembe suttog. Ott van a kezedben... megteheted. Segítek hozzá, az erő meg jelen van. Árthatsz ha akarsz. De ebből évekkel ezelőtt már tanultam. Inkább a kiegyenlítődés. 

Nem... inkább a nyugalom.

De azért jó érzés tudni, érezni, hogy megtehetem...

Egy évtized után ...Megvagy! De vajon ki vagy?!

A lélek akkor a legszebb, mikor gyötrődik. Akkor születnek a legszebb gondolatok, akkor teremnek a legváltozatosabb hasonlatok. Akkor fáj a legjobban. Feljön minden, ami elmúlt, talán még az is, ami meg sem történt. Jó lenne ilyenkor mindent szépen dobozba csomagolni és a tűzre vetni. Hátat fordítani és hányni egy nagyot.

Sok-sok évvel ezelőtt rettegtem a péntekektől. Tudtam, hogy munkaidő után, amikor hazaérek, valami baj lesz. Mindig volt valami olyan probléma, ami idegbeteggé tett. Mintha azóta 2 másik életet éltem volna le, mégis a nyomai bennem maradtak, sosem fognak eltűnni. 

Nem akarok ismét félni a péntekektől...

Sok embertől hallottam, hallom mostanság is, hogy olyan szívesen visszamenne az időben 1-5-10-X évvel. 

Én nem... nem bírnám ki, ha mégegyszer át kellene élnem mindazokat, amik történtek. A felelevenítés is ösztönös menekülhetnéket és életundort vált ki belőlem. 

Ki tudja merre tartok, mi lesz belőlem. Jó lenne látni a végét, erőt adna olyankor, amikor úgy érzem elvesztem.

Elég csak egy kicsi...

Azt hiszem öregszem. Olyasmi után vágyakozom, ami jelen körülmények között nem valószínű, hogy megadatik.