Nincs bennem akkora hazaszeretet, mint amekkora "elvárható" lenne. Mégis úgy gondolom mint minden nemzetnek, a magyaroknak is megvan a maguk kultúrája és múltja, és bár baromira utálom a magyar történelmet, mégsem elhanyagolható a szerepe Európa történelmében.
Egy kicsit már számomra is vérlázító, ami ebben az országban megy, ennek hangotadva szeretnék közzétenni itt egy linket:

Elkerülhető-e a tudatosan szított polgárháború?

Egy kicsit hosszú, de 10 percet megéri rááldozni.

27 éves lettem.
Egyik halacskám olyan, mint egy 9 éves, a másik halacska pedig mint egy 70 éves.
Arra gondoltam milyen jó lenne, ha minden évben megemlékzetem volna a születésnapjaimról, hogy mivel és hogyan teltek (pl. úgy, hogy leírom)... aztán rájöttem, hogy jobb, hogy nem emlékszek mindre. Pár ilyen "nagy nap" eszembe jutott, ... nem kellett volna.
Nem panaszkodok, idén sokan felköszöntettek, és egy kis szokásos malőrtől eltekintve egész jól telt.
A "nagy célok" azt hiszem elérhetetlenek. A kisebbek viszont megvalósíthatóak, mint erre a tegnapi ajándékom példa is volt. Lehet, hogy nem lesz saját lakásom, lehet, hogy nem fogom tudni elvégezni az iskolát, de legalább vannak olyan "kis" cuccaink, amik a mindennapjainkat teszik jobbá. És az is valami, főleg, hogy nem hitelből vettük, és mi teremtettük meg hozzá az anyagi alapot. Erre büszke vagyok.
Ez van ...

Gyűlölöm a nőket.... Pont!

Olyan szintű csalódás és fájdalom van bennem, hogy lassan tényleg beleőrülök.
Szeretnék sétálni, azzal, akivel vagyok; szeretnék néha vacsorázni menni - legalább évforduló alkalmával-, szeretnék közös programokat, múzeumokba elnézni, kiállításokra, kirándulni, mindegy mit, csak néha menni valahova!!
Nem szeretem a tömeget, nem arra van szükségem, hogy emberek között legyek, hanem arra, hogy ne csak a négy fal között legyek - még ha el is tudom magam foglalni - hanem hogy akihez tartozom, azzal együtt kimozduljunk, és ne csak egy évben egyszer, ha esetleg nyaralni megyünk.

Kevés vagyok ... sosem leszek elég, sem elég jó. Hogyan változtassak a negatív önértékelésemen? Hogyan javítsak a "belém nevelt" pesszimizmuson?
Nagyon fáradt vagyok és reményvesztett.

A lehetőségről, mely ma adódott álmodni sem mertem volna.. elkiabálni nem akarom, kivárom a végét.
Nincs is annyira messze Szeged...

Lehet, hogy már volt post erről, de nem fogom végignézni mind az ötszáz valahány postot, ahhoz, hogy tudjam, írtam-e már ilyesmit. Úgyis arról írok, amiről akarok, aki ebben akadályozni próbál, annak jajj lesz ...

Szeretek hatásokat kiváltani másokból. Félreértések elkerülése végett itt nem a nemiségre vonatkozó hatásokra gondolok, azok nem jelentenek számomra semmit. Manapság úgyis az a divat, hogy ha már kidobnak valahol egy cicit, akkor a férfiak csorgó nyállal tapasztják a tekintetüket az említett testrészre. Azokról a nőkről pedig főleg megvan a véleményem, akik ezt ki is használják (a prostikat pl. sokkal többre értékelem náluk).
Azokra a hatásokra gondolok, amik a szellemet, az elmét .. a pszichét érintik - és persze a lelket. Ezekre a visszajelzésekre pedig nagy szükségem van.
(Talán ezért kapok -kaptam- dührohamot akkor, amikor vki hátat fordít nekem és nem válaszol a kérdéseimre - ez főleg egy valakit érint). Az ok nagyjából már körvonalazódott, bár nyilván egy "szakember" 2 mp alatt levágta volna azt, amire én hetek, hónapok alatt jöttem rá.
A kulcsszó: Feltétel nélküli pozitív értékelés. Úgy olvastam, hogy ha gyerekkorban ezt valaki megkapja, akkor egészséges önértékelési képet fog tudni magáról alkotni. Úgy hiszem nálam ez elmaradt ... sőt ... nem hibáztatok senkit (dehogynem, de odáig még nem jutottam el, hogy ezt magamnak is bevalljam), de egyik szülő részéről csak negatív értékeléseket kaptam. De abból aztán bőven. Igazából ilyen családi háttérrel magam mögött nem is kellene csodálkoznom, hogy olyan lettem amilyen.

Visszatérve a hatásokra, amiket más emberekből váltok ki: baromi jó érzés, hogy ha a célzott személy felfigyel rám. (A legelső ilyen "akcióm" kedvenc írómmal volt kb 6 éve, és azóta is tartjuk a kapcsolatot. ) Sikerélmény a javából. Jól esik, ha valakinek felkeltem az érdeklődését, úgy értem nem mint nő, hanem mint gondolkodó lény. És persze az is nagyon jól esik, ha valaki kíváncsi rám, a gondolataimra, a véleményemre. Nagyon tudom értékelni az ilyet.

Aztán egy kis nem is ide tartozó személyeskedés:
ma 5 éve ... egyetlen szó hogy meg tud változtatni életeket... de főleg az, ami a szó mögött van.

Nem értek a politikához és a gazdasági viszonyokhoz sem, de azt már én is látom mekkora szarkupacba vagyunk beágyazódva. Az az énem, aki eddig egyátalán nem foglalkozott ilyesmivel, nem érdekelte mi van a nagyvilágban, még az is elkezdett egy kicsit félni.
Nem akarok így ebben az országban élni. Miért cseszik el a világot? Miért kell az embereknek egy csomó fölösleges dolgot csinálni, amivel mindig csak rontanak a helyzeten? Húzzák az időt, tépik a szájukat, olyan dolgokkal foglalkoznak, aminek semmi haszna, semmi értelme nincs, ráadásul sosem érnek a téma végére, újra előveszik a régi sablonokat, újra és újra megrágják, és sosem jutnak előrébb. Miért nem képesek egy működő társadalmat létrehozni? Nem lehet mindenki boldog, de nem az lenne a cél, hogy ne félelemben és szorongásban éljünk?
Gyerekként azt mondták, addig örüljek, amíg tanulhatok, és nem kell dolgoznom. Nem értek ezzel egyet. Bár gyerekként nem kellett azzal foglalkoznom, hogy megint emelik a gáz árát, és 2000 fővel nőtt a munkanélküliek száma, de szabad sem lehettem. Akkor a szülők korlátoztak abban, hogy teljes életet élhessek, most pedig az állam teszi ugyanezt. Úgy kezelik a lakosságot, mintha 8 éves gyerekek lennének.
Gyűlölöm az embereket, gyűlölöm azokat, akik kívülről irányítják az én életemet is, gyűlölöm azokat, akik befolyással vannak a boldogulásomra, azokat, akik folyamatosan keresztbe tesznek, azokat, akik önző módon csak azzal foglalkoznak, ami éppen akkor nekik jól esik, és figyelembe sem veszik, hogy ezzel másnak mit okoznak.
Utálok másoktól függni, legyen ez szülő, barát, társadalom, munkahely, .. akármi.
Forradalmat akarok, kiélni a bosszúmat azokon, akik ilyenné tettek, elvágni pár torkot szépen lassan, miközben a szemükbe nézek, addig kínozni a képmutató és hazug, öntelt embereket, amíg már ők kívánják saját halálukat.
Káoszt akarok. Pusztulást. Világégést. ...
.. vagy csak egy szép csendes szobát, virágos rétre nyíló ablakokkal egy elmegyógyintézetben.

A macskák ...
Sokkal jobban szeretem a macskákat, mint a kutyákat. Talán mert a kutyákban szolgalelküséget látok, míg a macskák önkényesek. Vannak, akik nem szeretik a macskákat, elvégre belepisil a homokozókba, párzáskor elég ijesztően tudnak nyávogni, megkövetelik a figyelmet, nem ragaszkodnak hűségesen az emberhez stb,stb.
Nekem viszont egy macska simogatása végtelen nyugalmat ad. Nem úgy szeretem a macskákat, mint a azok a macska-fanatikusok, akik a telefonukra, monitorukra macskás háttereket raknak, és a lakásukban/házukban több generációnyi nyávogót tartanak.
Ezekhez az állatokhoz való kötődésem oka talán az, hogy gyerekként volt egy macskám. Már a születése is elég bizarr volt, ugyanis a nőstény cicus valamiért az ágyamat szemelte ki a legmegfelelőbb helynek arra, hogy világrahozza a kölykeit. Így született Guszti .. a névadás sosem volt az erősségem, ezért azt a nevet kapta, amilyen napon született. 11 évig élt. Mivel gyerekként eléggé magamba fordult, visszahúzó típus voltam, ráadásul olyan helyen laktunk, ahol semmiféle "közösségi élet" (értsd alatta:bandázás) nem volt, ez a macska jelentette a legkellemesebb társaságot.
Már lassan 9 éve, hogy elpusztult, de még mindig intenzíven érzem a hiányát. Nem tudom milyen lehet egy közeli hozzátartozó elvesztése, de úgy gondolom ennek a macskának a halála, felér egy rokon halálával. A nagyszüleim nagyon régen meghaltak, még gyerek voltam, nem voltak sajnos jelen "életem nagy pillanataiban", viszont a macska mindig ott volt, egyfajta pótlékként.
Megsimogatni egy macska bundáját, belenézni a szemébe ... nagyon hiányzik!