Halacskák, halacskák.. merre felé úsztok?
Árral szemben,hívó szóra vagy dacból? Önként vagy megfelelésből?

Predesztinált lenne minden tett?
Mennyit ér a becsület?

.. "rájönnénk mi kell ahhoz, hogy boldog légy, és ettől én is az leszek" ..

Visszhangzanak bennem a szavak. Felejteni szeretnék. Túllépni dolgokon. Magam mögött hagyni és hátra sem nézni. Valaki azt mondta nem is annyira rég, hogy engedjem el magamtól a fájdalmat, ne őrizgessem, mint valami értéket, hisz nem az. Hogy kell elengedni a fájdalmat? Hogy kell ránézni valakire úgy, hogy ne a saját fájdalmam nézzen velem farkasszemet?
És miért fáj ennyire szeretni valakit?

Egyes kultúrákban úgy tartják, hogy egy-egy fog elvesztése egy barát/rokon elvesztését jelképezi. Lehet, hogy csak babona, de másoknál mintha látni véltem volna tényleges összefüggéseket a két dolog között.
Szerencsére eddig nem igazán voltak problémáim a fogaimmal, a legbonyolultabb művelet, amit a számban véghez vittek, az a tömés volt.

Ma vettem észre, hogy az egyik tömött fogam valahogy nem érzi magát... olyan, mintha nem élne. Nem fáj, de az érzést, amit kiad magából ehhez tudom csak hasonlítani: mintha halott lenne. Hétfőre kaptam időpontot egy magándokihoz. Valószínűleg fog még kicsit csinosítgatni a fogaimon. Valami fogszabályzás sem ártana, esetleg kis fehérítés.. de nem is ez a lényeg.
Furcsa, hogy pont most érzem halottnak az egyik fogamat...

Szerintem mi már rég halottak vagyunk...

.. és ez pedig a pokol ...

"Őrült vagy..." igaz...
Nehéz úgy élni, hogy nincsenek olyan célok, amiket meg lehetne valósítani.
Vannak elveim.
Talán nevetséges, de mindig arra gondoltam, hogy ha választásom lesz, akkor inkább leszek szerető, mint feleség. Jobb tudni, hogy valaki rám gondol, még akkor is, ha nincs mellettem, mint tudni, hogy aki mellettem él, annak másvalaki jár a fejében.
Most mégis a saját csapdámba estem. Képtelen vagyok elengedni őt.
Feladtam az utolsó elvemet azért, hogy az egyetlen "cél", ami életben tart megmaradjon. Hogy mellettem maradjon ... még azon az áron is, ha időnként másvalakire gondol, időnként másvalakinek ír olyan levelet, amilyeneket anno nekem is írt ... amikor még "elérhetetlennek" tűntem.
Tudom, mi lenne ésszerű viselkedés, tudom mit mondanának mások, és nagy bizonyossággal én is azt javasolnám, ha egy barátom ilyen helyzetbe kerülne. De nem megy ...
Talán ha lennének más céljaim, vagy lenne egy olyan családi hátterem, ami segít...
Persze vannak barátaim, akikre számíthatok ha baj van. De bizonyos helyzeteken ők sem tudnak segíteni.
Meghoztuk a döntést, vagyis inkább én hoztam meg. Egyáltalán nem biztos, hogy jól döntöttem.
És micsoda "véletlen", hogy pont most betegedtem meg ...

"Amit legjobban vágyni, annak árát végül fizetni kell..."

Elegem van a hazugságokból. Elegem van abból, hogy Tamás folyton hazudik nekem. Elegem van abból, hogy leveleket írogat a volt nőjének, csak hogy a saját egóját egyensúlyban tartsa. Elegem van abból, hogy már sokadszorra a szemembe hazudik. Elegem van abból, hogy mindig Nagy Nikoletta/Silvermoon miatt vannak a veszekedések. ...
Tessék te ribanc, remélem ezt akartad...

Szánalmas! Minden nő kurva, de az élükön ott van EZ. Képtelen tisztelettel lenni mások életére, képtelen elviselni mások nyugalmát, bele kell mindenbe rondítania csak mert jön neki egy-egy érzés, amit minden másnál előrébb helyez. Kívánom, hogy szenvedjen legalább annyit, amennyit én szenvedtem miatta! Legyen épp olyan pokol az élete, amilyenné az enyémet változtatta önös önző érdekei és érzelmei miatt. Mert mindig kell hogy legyen neki tartalékban valaki, aki megsimogatná a kis retardált lelkecskéjét, aki szinten tartja az egóját. Talán egyszer szembesíti valaki saját szerencsétlenségével. Megveti a nőket, holott díszpéldánya annak a csoportnak, akit oly annyira nem szeret.
Szánalmas, szerencsétlen lotyó. Legyen átkozott a lelked!

Nem is tudom... csak úgy...
írhatnékom van, de igazából nincs miről. Vagy nem publikus. Egy kicsit fel vagyok dobva a négy napos munkaszünet miatt. Várom már a délutánt.
Langyosvíz..
Kaotikus álmok... megint támadtak a földönkívüliek. :) De most legalább sikerült elérnem, hogy amitől álmomban annyira félek, felismerjem, hogy ez csak álom, és ráadásul még át is tudtam alakítani úgy, hogy a tudatalatti félelme átfordult a tudatalatti vágyaira, így az egészből egy elég bizarr, de érdekes történet született. :D

Találtam valamit .. ami más megvilágításba helyez dolgokat. Kicsit sikerült valamit megérteni, vagy inkább elfogadni, más szemszögből látni.
Ettől függetlenül van, amit nem tudok elfogadni. És nem is kell. Ne akarja senki rámkényszeríteni.

Azonkívül mi ez a hülyeség bennem, hogy nem vagyok elég, nem vagyok jó, nem vagyok szép, stb..? Én én vagyok, jó lenne, ha ezt már megérteném és ebbe a bolond fejembe belevésném. Ez vagyok, ilyen vagyok. Nem vagyok rossz, nem vagyok buta, szerencsére hisztis picsa sem. Bár ha az lennék valószínűleg nem rágódnék ilyeneken. És mint ahogy én tolerálok bizonyos dolgokat joggal várhatom el, hogy mások is toleránsan viselkedjenek velem szemben. És ha nem teszik jogom van szóvá tenni.
Persze mások nagy ívben szarnak arra mihez van jogom és mihez nincs :D

Néha jó, néha tisztán látom magamat kívülről, néha meg tudom magamnak adni azt a támogatást, amire szükségem van önmagamtól. Ilyenkor elbeszélgetek magammal, hogy miért is látok bizonyos dolgokat ennyire negatívan, és megértetem önmagammal, hogy minez csak rajtam múlik. Tiszta skizo :)
Sajnálotos módon az ilyen kellemes "megvilágosodások" után mindig történik valami, ami visszarángat abba az ingoványba, ahonnét nehezen tudok szabadulni.
Kicsit visszanyertem a hitem ... jó lenne, ha nem vennék el tőlem.

Szeretek játszani ...
Mintha visszahozna valamit a gyerekkorból, valami önfeledtséget, gondtalanságot, amikor nem kellett foglalkozni problémákkal és érdeketelen emberekkel, hanem belemerültünk abba, hogy az A4-en süllyed-e el a torpedó vagy a B5-ön, hogy az akasztófánál már csak 2 betű lehetőség maradt, vagy hogy a Tini nindzsa teknőcök ezúttal is győzedelmeskedtek a rossz felett. :)
Arra gondoltam ha kiírom magamból gyerekkorom fekete foltjait talán könnyebben túl tudom tenni magam rajta.
Alíg emlékszem valamire. Sokat utaztunk, mert jóapám külföldön sokat keresett. Sokat veszekedtünk, mert a természete olyan volt, amit nem igazán tudtam elviselni. Nem is veszekedés volt, mert az kétoldalú, én pedig csak hallgattam a szitkokat, hogy mennyire szerencsétlen és béna vagyok, stb .. Nem akarom őt szidni, utólag valószínűleg ő is belátta hol és mit rontott el, és mint az emberek többsége ő is úgy van talán vele, hogy mostmár máshogy csinálná.
Úgy emlékszem szinte mindent megkaptam, amit szerettem volna (kivéve matchboxot és olyan kisautót, amibe bele lehet ülni - és ezeket is csak azért nem, mert az fiúknak való), valahogy mégis fájó és rossz emlékeim vannak. Anyám a hajamat tépte, amikor valami volt, apám az önérzetemet tiporta amikor csak tehette .. de fizikailag nem voltam bántalmazva, volt mindig mit enni és felhúzni, és minden olyan megvolt, ami a "felnőttek" szemében fontos, hogy meglegyen. Az én értékrendem más volt. Szerettem a szobámban ülni egyedül, történeteket irogatni, olvasni ... ellenni csak úgy egymagam. De ennek legtöbbször piszkálódás lett a vége, hogy miért vagyok a szobámban, miért nem vagyok velük, stb ...
Panaszkodásból ennyi mostanra elég is lesz.

Nyugalom van idebent ... jó lenne, ha ez megmaradna. Néha ugyan nem tudom mit akarok, és viaskodnak a halacskák egymással, de ami most van az jó. (Pár dolgot leszámítva).

ELÉG! CSENDET!

- kiabálnék rá a világra, erre az elfuserált 21. századra. Hát nem veszitek észre mit csináltok? Helytakarékosság, mindent lekicsinyíteni, sok dolgot kis helyre bezsúfolni, mindent feláldozni a kényelemért, eldobni az elveket és becsületet a haszonért, hibáztatni az államot és a feleségeket, másokban hibát keresni, hogy elfedjük a sajátunkat, baszogatni azokat akik kiszolgáltatottak.
Hol van az a piros gomb, amit meg lehet nyomni?
Túl sok az információ, túl sok az az inger, ami egyetlen nap alatt ér, és ennek talán ha az 1%-a az, ami valóban érdekel, ami valóban úgy érzem, hogy a "fejlődésemet" szolgálja. Az az érzésem, hogy kezdek süllyedni a sok szemét információ alatt. Ami ráadásul cseppet sem érdekel, és mások azt mondják, kellene, hogy érdekeljen,
- mert én is ebben a társadalomban élek, és ha nem érdekel, akkor olyan, mintha homokba dugnám a fejem
- mert a munkámhoz kell, hogy érdekeljen minden szar alkatrész, amikről azt sem tudom eszik-e vagy isszák
- mert, mert, mert, mert ....

Mert meg kell felelni másoknak? Egyre nehezebben megy. Ki akarom mondani, hogy ha valamit hülyeségnek tartok; ki akarom mondani, hogy menjen a picsába az, aki olyan stílusban beszél, ami nem méltó egy intelligens állatfajra; bele akarok szólni a telefonba, ami 5 percenként csörög, hogy mi a francot akarnak már megint.
Egy hete kezdődött körülbelül. Hogy pontosan mi indította el, nem tudom. De már azt is nehezen tudom visszatartani, hogy ne húzzam el a számat, ne vonjam össze a szemöldökömet, vagy hogy ne kommentáljam azokat a baromságokat, amik nap mint nap történnek és érintenek.
Sok már nekem ez a 21. század ... képtelen vagyok ilyen mennyiségű adat befogadására. Kicsi hozzá a RAM-om, és nem is lehet bővíteni, mert az alaplap nem ismer fel többet. Ennyi, kész. A hűtés sem megfelelő, olykor-olykor huzamosabb igénybevétel esetén rendszerhiba is felmerül...

Minden kor és civilizáció letűnik egyszer, remélem a 22. század már emberiség nélkül találja ezt a szerencsétlen, agyongyötört bolygót.