Enyhe hullámok verik a partokat, kíváncsi vagyok mit dob a felszínre a tengermélyből.
Még azt sem tudom, jó ötlet-e a víz alá nézni

Kedves Kismamák!

Ha telefonáltok, és a hívott személy nem a hasonlóan anyatejtől elborult agyú, hormonzavaros barátnőtök, akkor tegyétek már le a kölyköt legalább 2 m-re a telefontól, hogy a vonal másik végén lévő személy halljon valamit abból amit nyökögni akartok és ne csak a gyerek ordítását vagy gagyogását. 

Nem, nem aranyos a gyerek amikor visít/artikulálatlanul dumál, hanem idegesítő annak, akinek reggel 6-kor kell felkelnie, és dolgoznia azért, hogy a kényelmes seggetek ki legyen nyalva.

Rájöttem, hogy túl magas az érzelmi intelligenciám is, a hagyományos mellett :D

Na de viccet félretéve.

Tegnap anyámmal bementem meglátogatni egy régi szomszédunkat, 55 év körüli tanárnő, epehólyag daganattal (epekő nélkül, ami állítólag baromi ritka, évente talán ha 1 ilyen beteg van). Szombaton műtötték, mivel a mája vagy az epéje (képtelen vagyok megjegyezni dolgokat) elnyomta a vékonybélt, és csináltak valami áthidalást. Brr..

Ugye van egyfajta klinikai etikett, amihez minden jóérzésű, értelmes ember tartja magát. Pl nem kellene kérdés nélkül a beteg ágyára rápakolni a válltáskát, nem kellene a betegről múlt időben beszélni a füle hallatára, vagy úgy beszélni róla és a műtétéről az ott lévő rokonával, mintha az érintett ott sem lenne. A hangszínt illik ilyenkor kicsit visszább venni, elvégre rajta kívül más beteg is van a kórteremben. 

Éreztem, ahogy megyek egyre össze és süllyedek el a szégyentől, amiért anyám ezeket mind elkövette...

Hátat szeretnék fordítani mindannak, ami nem érdekel. Rácsapni az ajtót az idiótákra. Megteremteni, hogy senkitől és semmitől se függjek. Nem akarok foglalkozni azzal, amire semmi ráhatásom, csak tehetetenül állok és látom, ahogy a szemem előtt süllyednek bele a mocsokba, magukkal rántva másokat is. Vajon hány év telik el, mire beigazolódik az, amit mondhatnék? 2-3? Vagy 5 hónap?

Soha ennyi haragot, szánalmat, lenézést és szégyent nem éreztem még.

Vészesen közeledek ahhoz a ponthoz, ahol a biztosíték végleg el fog szállni, kiég a relé, és tényleg mindenkit elküldök a kurvaannyába' mielőtt felszállok arra a kibaszott vonatra, ami leszarom hol áll meg, vagy száguld a végtelenbe.

Egyre gyakrabban érzem tehernek a fizikai létezést, és itt most nem olyan felszínes hülyeségekre gondolok, hogy jaj de szar az élet, vagy nincs ez, vagy van az, de nem kellene... 

Azt, hogy korlátoz, mindig is éreztem; mintha a bőrömbe lenne betuszkolva valami olyasmi, aminek sokkal nagyobb a kiterjedése, sokkal szélesebb tér kellene neki - és nem, nem a nadrág méretre gondolok.

Mindhiába próbálom összevetni hogy minden Egy, és sok okosság jut eszembe, amik mind elvi vagy metafizikai alapokon nyugszanak és igaz voltukra talán egyszer fényderül, ha egyáltalán igazak. De igazából nem is számít. 

Korlátoznak a hitrendszerek, korlátoznak a törvények, a szabályok. Korlátoznak azok az elvárások, amiknek MUSZÁJ megfelelni, ha szeretnék megszerezni valamit (most konkrétan a jogosítványra gondolok, de állhatna itt akármi más is). Nyitottan állok a dolgokhoz, és mégis azt látom, hogy a rendszerek, amiket igénybe kell vennem, zártak, szigorúak, legtöbbször értelmetlenek bürokratikusak és régimódiak. Nehézkesek és sokszor inkompetens embereken múlnak olyan döntések, amik az előrehaladást segítenék elő. 

Értetlenül állok a követelmények előtt, még akkor is, ha meg tudok felelni ( ha meg nem, akkor még inkább, csak akkor még az agyam is füstöl tőle). Nem tudom eldönteni, hogy ez most vicc, csak szar a humorérzéke annak, aki bedobta, vagy a "véres valóság". Taszítanak mindazok az elméleti faszságok, amiknek a gyakorlati életben való értékük nemcsak hogy a nullával egyenlő, de még hátra is tol. 

Túl nagy hangsúlyt fektetek a logikára és a józan észre. A gyakorlatiasságra és az egyensúlyra. A következetességre és az értelemre.