Telik az idő. Magamon csak néha-néha érzem, de megdöbbentő látni másokon az idő múlását. A minap eszembe jutott egy régi ismerősöm. 18-19 éves lehettem, amikor megismertem, természetesen szerelmes voltam belé, természetesen neki meg volt valakije - ami ugyan nem akadályozta meg őt abban, hogy velem olyan viszonyt folytasson, ami elég meghatározó volt számomra akkoriban, már ami a szenvedélyességét és a temperamentumát illeti.
Mára családos ember (legalábbis a fb-s képek alapján úgy tűnik, sőt, akivel együtt van, még mindig az a nő, akivel akkoriban is együtt volt), 40 fölött jár, a korosztály 1-2 jellegzetes vonásaival. A tekintete megfáradt, homlokán elmélyült ráncok jelzik az évek alatt megszerzett tapasztalatokat és küzdelmeket. Nehéz elhinni, hogy a fényképen akit látok, ugyanaz az ember, mint akinek a nevét szivecskébe rajzoltam a gazdaságtan tankönyvembe.
Persze én is megöregedtem, nem vagyok már az a husis tinédzser, aki egyetlen kedves szóra szerelembe esik és bármit megtenne, csak hogy megfeleljen másoknak, és némi pozitív visszaigazolást kapjon.
A szex tökéletes eszköz volt ahhoz, hogy egy kicsit szeressenek. Vagy legalábbis hogy azt higgyem, hogy szeretnek. Végülis szerettek, és viszont kaptam tőlük átmeneti érzelmeket, amik segítettek túlélni, amik kapaszkodót adtak, bár célt nem. Sem kilátásokat. Csak időleges kábulatot, megtépett rózsaszín felhőket, ismétlődő egyéjszakás románcokat, és az érzést, hogy élek, annak minden kínjával, szenvedésével, és azon mélységével, amit egy önbecsülésében erősen sérült kamasz átél egy-egy viszonzatlan, plátói szerelem után.
"Nem lehet csak a szerelemnek élni" - mondta 14-16 évesen akkori barátnőm, aki példaértékű magatartásával és jó tanulmányi eredményével lediplomázott, másoddiplomát szerzett, idilli párkapcsolatba lépett egy stabil anyagi hátterű pasival, majd a 2. gyerek születése után épp olyan példaértékkel lépett le a pasi, ahogy a csaj az egyetemen tanult.
De talán mégis az a normális, ahogy ő csinálta. Hiszen majdnem mindenki úgy csinálja. Befejezi a tanulmányait, családot alapít, aztán vagy elvált lesz, vagy szeretője lesz ... persze a sorrend szabadon cserélődik.
Itt ülök és nézem a fényképet arról a férfiről, aki 19 évesen megcsavarta a fejemet. Itt ülök és olyan, mintha beragadtam volna egy buborékba, ami mellett (majdnem)mindenki elrohan az életével és elrontja és megöregszik sablonszerűen. Tudom, hogy én csinálom rosszul, csak azt nem értem miért az a "jó" és az "elfogadott", ami rombol, ami tönkretesz, és amitől a ráncok csak mélyülnek, és az emberek szeméből csak fáradt fény csorog.
"Nézed a múló idő nyomát az arcokon és ez talál szíven,
Ugye kimondanád, hogy mennyire bánt, ugye kimondanád,
Tudom Milyen..."
Persze én is megöregedtem, nem vagyok már az a husis tinédzser, aki egyetlen kedves szóra szerelembe esik és bármit megtenne, csak hogy megfeleljen másoknak, és némi pozitív visszaigazolást kapjon.
A szex tökéletes eszköz volt ahhoz, hogy egy kicsit szeressenek. Vagy legalábbis hogy azt higgyem, hogy szeretnek. Végülis szerettek, és viszont kaptam tőlük átmeneti érzelmeket, amik segítettek túlélni, amik kapaszkodót adtak, bár célt nem. Sem kilátásokat. Csak időleges kábulatot, megtépett rózsaszín felhőket, ismétlődő egyéjszakás románcokat, és az érzést, hogy élek, annak minden kínjával, szenvedésével, és azon mélységével, amit egy önbecsülésében erősen sérült kamasz átél egy-egy viszonzatlan, plátói szerelem után.
"Nem lehet csak a szerelemnek élni" - mondta 14-16 évesen akkori barátnőm, aki példaértékű magatartásával és jó tanulmányi eredményével lediplomázott, másoddiplomát szerzett, idilli párkapcsolatba lépett egy stabil anyagi hátterű pasival, majd a 2. gyerek születése után épp olyan példaértékkel lépett le a pasi, ahogy a csaj az egyetemen tanult.
De talán mégis az a normális, ahogy ő csinálta. Hiszen majdnem mindenki úgy csinálja. Befejezi a tanulmányait, családot alapít, aztán vagy elvált lesz, vagy szeretője lesz ... persze a sorrend szabadon cserélődik.
Itt ülök és nézem a fényképet arról a férfiről, aki 19 évesen megcsavarta a fejemet. Itt ülök és olyan, mintha beragadtam volna egy buborékba, ami mellett (majdnem)mindenki elrohan az életével és elrontja és megöregszik sablonszerűen. Tudom, hogy én csinálom rosszul, csak azt nem értem miért az a "jó" és az "elfogadott", ami rombol, ami tönkretesz, és amitől a ráncok csak mélyülnek, és az emberek szeméből csak fáradt fény csorog.
"Nézed a múló idő nyomát az arcokon és ez talál szíven,
Ugye kimondanád, hogy mennyire bánt, ugye kimondanád,
Tudom Milyen..."
"Szemedből csak fáradt fény csorog
Elhasználódtál, mint a mondatok.
Nem számít már, hogy miben hiszel.
Nem múlik el, nem múlik el"
2 megjegyzés:
" Befejezi a tanulmányait, családot alapít, aztán vagy elvált lesz, vagy szeretője lesz ... persze a sorrend szabadon cserélődik."
Azért elég sokan nem így csinálják. Inkább az a reális, hogy sokak nem járnak messzire ettől, de - ha sok esetben megtörténik is - majdnem mindig van ez.
Őszintén örülök, ha te a környezetedben (vagy esetleg a saját életedben) mást látsz, mást tapasztalsz. Bárcsak én is több ellenpéldát látnék.. akkor nem irkálnék ennyi hülyeséget össze-vissza :)
Megjegyzés küldése