Volt itt megint franciázás (sajnos nem erotikus fogalmi vonatkozásban), meg iszlámozás, meg halál, meg terror, meg faszbuk kirohanások, kékfehérpiroszászlós-profilkép, miazanyaádnakrakszkiilyet megnyilvánulás, mértnemraktálkioroszzászlósat...

Untat. Ahogy mostanában szinte minden. 

Anno amikor a Charlie Hebdo-s történet ment, bennem is felháborodást, együttérzést keltett, még meg is nyilvánultam a saját kis szemétdombomon.

Most nincs ez. Nincs felháborodás, csak sajnálat, együttérzés. Leszarom az iszlámot és leszarom a gyászolókat. (Empátia : -5) Nem leszek fotelharcos, hogy majd jól megmondjam mindenkinek mit hogy kellene. Csináljon mindenki azt, amit akar. Hogy ki mit csinál, az az ő dolguk. Az enyém csak annyi, hogy mindezt hogy reagálom le.

Nem tudom mi választja el az apátiát a zen-től. 

Az utóbbi napokban mindenbe beleunok nagyon rövid idő alatt. Elkezdem, aztán 5-10 perccel később már inkább abbahagyom, mert annyira untat. Mindegy, hogy munkáról, játékról vagy beszélgetésről van szó, sőt! Mások beszélgetése, amellett hogy untat, még sokszor idegesít is. Eszembe jut, amikor gyerekként anyám mellett állva kellett hallgatnom, ahogy a felnőttek beszélgetnek. Borzasztóan untatott. Ugyanez az érzés van most is. Olyanról dumálnak, aminek az esetek többségében semmi értelme nincs. Helyzeteket beszélnek ki, amin változtatni nem tudnak, csak gerjesztik egymásban a feszültséget. És a hangjuk... sokszor mintha fúróval fúrnák a dobhártyámat, visítónak, élesnek, kellemetlennek hallom. Túl mély, túl magas, nem "tiszta"

Bárcsak akkor beszélnének az emberek, amikor értelme is van a mondandójuknak..

Olykor mintha beszélne hozzám a régmúlt. Hívogató érzés, valami ilyesmi lehet a honvágy. Évszázadok távlatából egy-egy hely szelleme telepszik a vállamra, érzem hogy mesélne, de nincs fülem hallani. Csak a hangulat marad meg, mintha egy festő színpalettájára néznék.

Elhaladok egy épület előtt, az ablakából fény szűrődik ki, egy sziluett, bútor, lámpa, képkeret felső széle. Ez is hangulat, néhol nagymama meleg kalácsára emlékeztet, néhol a félelemben ázó orvosi rendelőt betöltő szúrós szag keltette érzés nyomja tőle a gyomromat.  Mindig szerettem az ablakokat, távolról nézni mit vetít kifelé. Emberi történetek, amik emlékeztetnek arra, hogy becsüljem azt, amim van, és értékeljem át a dolgaimat. De minél inkább becsülöm és értékelem, annál nagyobb a kontraszt köztem és sok más "idegen" között.
Valahol hálás vagyok, hogy a tapasztalás gumilepedőjén ők süllyednek bele ott, ahol én egyenesen vagyok, és nem nekem kell a teret görbítenem ahhoz, hogy az önmagam által létrehozott groteszt történet szereplőjévé váljak.