Gratulálok! ... Ismét tönkrement egy házasság, kb 1 évvel a második gyerek születése után. 

Nem lehetne kezdeni valamit a sok hormonzavaros picsával, akik jó dolgokban már nem tudják mit kezdjenek magukkal? Félrekúrnak, nyafognak hogy magányosak, de azt nem veszik észre, hogy a pasi azért gürizik, hogy eltartsa őket, mert otthon meresztik a seggüket, és inkább tenyészállatként viselkednek, csak hogy ne kelljen visszamenniük dolgozni. A férfira is már csak úgy tekintenek, mint egy szükséges háztartási gépre. 

Dühít. Pedig semmi közöm hozzá. Nyilván mindennek megvan az oka. Mégis a férfiak pártján állok a konfliktusok tekintetében, mert a problémák 80%-át általában a nők generálják, állatszerű ösztöneiknek engedelmeskedve, és a fejüket sem tudják arra használni, amire való.
Másrészről viszont úgy kell annak a férfinak, aki nem látja ezt át, aki nem állítja fel a korlátokat, amik között a nő mozoghat, és teljes uralmat ad a kezükbe önmaguk felett.
Mert igenis kell korlát azoknál a nőnél, akikben egy csepp tudatosság sincs, mint ahogy a tipegő kölykeiket sem rakják le az úttest közepére, hogy azt csináljanak azok a szarosok, amit akarnak, nekik is kellene egy -tól-ig tartomány (főleg mentálisan de akár fizikálisan is) amik között mozoghatnak. És mivel a nők mindig próbálják a korlátokat kidönteni, kell egy férfi, aki azokat meg tudja tartani.
Ettől működhet jól egy kapcsolat - azoknál, akik az erősen átlag vagy átlag alatti kategóriába tartoznak, és akikben nincs elég önismeret, önfegyelem.
És minden elismerésem azok előtt, akikben van!

Szeretek beszélgetni olyan emberekkel, akik hasonló világokban élnek, mint én; akik úgy élnek meg és látnak dolgokat, ahogy én. Talán ez önző, vagy kicsinyes, hiszen mivel a véleményük egyezik az enyémmel, ezért valahol ez még talán önigazolásnak is tekinthető lenne.

De sok esetben nem is az számít, amit írnak vagy mondanak. Hanem csak hogy léteznek. Hogy kb. ugyanolyan szinten rezegnek, és még sokszor aranyos is az, ahogy magyarázzák a dolgokat, aminek végeredményben semmi jelentősége, hiszen tudom mire gondolnak. És még ha nincsenek is a közvetlen közelemben, ha X-száz km is a fizikai távolság, nem számít. Bár valószínű, hogy tanulni nem az ilyen emberektől fogom a legtöbbet, hiszen semmiféle próba elé nem állítanak, nem kell megváltoztatnom a gondolkodásomat ahhoz, hogy megértsem őket, nem kell toleranciát gyakorolnom a viselkedésükkel szemben, mégis jó érzés, hogy "egy anyagból valók vagyunk".

Ezúton köszönöm mindenkinek, akikkel együtt rezgek - téren és időn kívül. 

Nagyon sokszor feltettem magamnak már a kérdést, hogy mitől félek igazán.

Van aki a pókoktól, kígyóktól, egyéb állatoktól, van aki a magánytól, van aki a haláltól, családtagok elvesztésétől, stb. Ezek a dimenziók számomra nem voltak túl ismertek, mert bár nem szeretem a pókokat, de nem fog el félelem, ha látok egyet. A magányt már számtalanszor megéltem, és még ha nem is szeretem, itt sem érzek klasszikus értelemben vett félelmet. A halál.. na az meg vicc :) Szóval attól sem. Azok elvesztése, akiket szeretek... nos ez fájdalmas pont lenne, igen. De itt sem lelek félelmet. 

Egyetlen alkalom van, amikor a félelem belopózik a bőröm alá, rátekeredik minden idegszálamra, hogy aztán teljesen eluralkodjon rajtam. Álmomban. Álmomban tudom milyen érzés félni, rettegni, nyüszítve kiabálni és izzadni. Olyankor előjönnek azok az ősi, tudatalatti érzések, melyeket az ember éber állapotában kontrollálni tud, felülírni, vagy egyszerűen csak félrerakni. 

És most megtalált ébren is. Most tudatosult bennem, hogy van valami, amitől félek.

Ez pedig az emberi gonoszság.

Olyan példaértékű, színtiszta és értelmetlen gonoszságnak voltam a tanúja, ami egyszerűen felfoghatatlan. Valami bennem változhatott meg, hiszen ehhez az esethez hasonlókat már láttam, fül és szemtanúja is voltam. De most olyan mélységében érintett meg egy gyakorlatilag mások számára talán semmitmondó esemény, hogy a pánikrohamhoz hasonló tüneteket produkálok. Hozzátenném, hogy a történtekben nem voltam érintett, semmilyen szinten, sem én, sem más hozzám közelálló. Csak egy beszélgetést hallottam, és csak egy szokványos hozzáállásnak voltam a tanúja. És csak belenéztem 2 ember szemébe, akik azt tervezték, hogyan tehetnének keresztbe egy harmadiknak. És félni kezdtem. Nem azért, mert fizikailag bántalmaznák. Hanem mert teljesen értelmetlenül akartak rosszat, csak mert 3 évvel ezelőtt az illető csorbát ejtett a büszkeségén. És képes és megmagyarázza, hogy miért van neki igaza, amiért rosszat akar...

Ezt most nem tudom feldolgozni.

Annyira a mélyébe mentem, hogy úgy érzem széthasít.