Egy beszélgetés kapcsán került szóba a májusfa. Aztán tovább gondoltam az egészet, a végére pedig jól fel is hergelte magam a gondolatmeneteimen.

Hagyományok, mint olyanok ...

Valahol olvastam, hogy azok az emberek, akik gyakran költöznek, kevésbé tisztelik a hagyományokat. Nem tudom mennyi ennek a valóságtartalma, de tény, hogy rám vonatkoztatva tökéletesen igaz. Ugyanis ki nem állhatom a hagyományokat, legfőképp a köztudatban elterjedt, egy-egy alkalomhoz kapcsolódó, magyar népszokásokat. Már eleve az a szó, hogy "népszokás" tömény viszolygást vált ki belőlem. Ez tovább fokozható a néptánccal, de inkább nem is megyek tovább.

Mi értelme van olyan szokásokat és hagyományokat életben tartani, amelyek 50-100 évvel ezelőtt még csak-csak elmentek, de a mai társadalomban teljesen életképtelenek? 

Gondolok itt a húsvéti locsolásra, vagy a májusfa állításra. Mindkettőnek ugyanaz a mondanivalója, nevezetesen, hogy az érintett nőnemű egyedet az érintett hímnemű tag gerincre akarja vágni.  De egy olyan világban, ahogy gyakorlatilag orrba-szájba mindenhonnét folyik a pornó, mi a fene értelme van az ilyen kétértelmű célzásoknak? Nem tudom, a mostani fiatalabb generáció tagjai hogyan intézik a dolgaikat, gondolom okostelefonon, fészbukon bökdösik egymást, vagy egyéb közösségi oldalakon gyűjtik a lájkokat, miután kiraktak magukról egy gizda-izomtibis, vagy éppen csöcskidobós, csücsörgős képet. Persze ezzel sem értek egyet, mert ez a másik véglet, de most nem is ez a lényeg.

Ez az egész hagyományosdi egy rakás szar. Legalább akkora kupac kaki, mint a nagy nacionalista "adják vissza a régi magyarországot" szlogenek. Volt. Elmúlt. Kész, ennyi, el kellene már végre fogadni, tovább lépni, előre nézni, alkalmazkodni és helyzetfelismerni. De ebben a nagy magyar nemzetszocialistanacionalista pöcegödörben az emberek nagy többsége képtelen erre. És nem csak nemzeti szinten, hanem egyénileg is. 

Ha valamire egy kicsit büszke vagyok, akkor az az, hogy mindamellett, hogy nem felejtem el, mik történtek, képes vagyok változni, alkalmazkodni, és mindig a jelen helyzetnek megfelelően cselekedni, nem pedig a megszokott, mások által kitalált  mintákat gépszerűen követni. Persze nekem is vannak téves mintáim, mint mindenkinek. De megvan bennem a törekvés arra, hogy ezeket felismerjem és változtassak rajta. Nem ragadok bele abba, hogy mi volt ekkor vagy akkor, mert jaj de jó volt anno, amikor...

Jó volt, igen. Vagy éppen rossz. Olyan volt, amilyen. De elmúlt. Levontam belőle a tanulságot, több oldalról megvilágítva elemeztem akkor, amikor már érzelmileg nem voltam annyira érintett, és oda raktam, ahova való. Ott hagytam a múltban, mert normálisan élni csak a jelenben lehet.

Az van, hogy kétkedve fogadok szinte mindent, ami ezoterikus/spirituális/mágikus, vagy ami egyéb jelzőkkel van illetve. Van pár ember, akitől elfogadom, mert ők nem csak mondják, hanem meg is élik, és az életük minősége teszi hitelessé mindazt, amiről beszélnek.

De mindaddig, amíg egy magára büszke reiki 2-t végzett nő diabeteszes, vagy a 7-es szintű prananadis magánélete full kudarc, addig nem tudom se befogadni, de még csak tolerálni sem azt, ha az ilyen emberek okoskodnak és megmondják a tutit. Mint a Maunika, ő a tökéletes példa arra, hogy lehet valaki annyira balfasz, hogy nemcsak azon a településen nézik ketyósnak, ahol lakik, de még két várossal arrébb is a fejüket fogják tőle, és csak annyit mondanak rá, hogy faszhiányos idióta.

Aztán persze bármelyik okos leveszi akárkiről a rontást és feltölti a kliens számára megfelelő megújult energiákkal, ... miután bevette a gyógyszereit és az inzulinját is megkapta. 

No és itt van ez a sámán dobolás és kíváncsi lennék, hogy a full kreténnek kinéző nő vajon hogy bánik a hozzátartozóival és milyen minőségben éli az életét. Mert bár hadonászni tök jól tud, azok a begyakorolt csuklómozdulatok a kölykei pofozásából is eredhetnek - nem mintha elítélném ezt a fajta nevelési stratégiát, amennyiben a hatékonyság csak ezen a szinten működik. 

Az egész köznapi szinten tálalt spiritualitás egy megrágott, többször megemésztett és kihányt nyúlós geci, amit jól el lehet adni az erre éhes közönségnek, ráadásul újra és újra mindig ugyanazt a maszlagot. Értem én, hogy szükség van az "ébresztésre", a probléma csak az, hogy a legtöbb "ébresztő" nem tud mutatni semmit annak, aki már felébredt. Az is lehet hogy inkább elaltatja őket, hogy újra ébreszthessen, mert csak ahhoz ért. Se szeri, se száma már azoknak a csoportoknak és táboroknak, amiket hirdetnek, hogy majd milyen jó lesz neked, hogy de mennyire megismered önmagad, stb., stb. Csak épp azt nem mutatják meg, hogyan oldj meg egy-egy váratlan helyzetet, vagy hogyan engedd el azt a káoszt, amihez hozzászoktál, vagy hogyan ne misztifikáld túl a dolgokat, vagy hogyan viselkedj emberhez méltó módon.

Kevés az olyan "tanító", akik képesek "emelt szintet" átadni.

Örülök, hogy ismerek egyet!

A konyha ajtóban álltam, beszélgettünk. Semmi extra, de mégis az aktuális témában a részvállalásom nem igazán tetszett. Macera, intézés, egyeztetés, a francnak van kedve hozzá, még ha az anyagi része nem is érint engem. De persze az én érdekem is, úgyhogy elintézem. Beszélgetünk tovább, az orromat valami furcsa rothadás szag csapta meg. Szennyvíz, ürülék, füst, az a klasszikus öreg, dohos szag... pontosabban nem tudtam (nem is akartam) meghatározni. Arra gondoltam, hogy az ablakon keresztül, kintről jön be, mert a beszélgető társamból biztos nem árad ilyen, azt már korábban is éreztem volna. 

Először jött a légszomj, mintha kevés lett volna a levegő. Tartottam magam, de határozottan éreztem az egyre erősödő elgyengülést. Elnézést kérve leültem, hátha attól jobb lesz. Intéztük tovább az intézni valót, számlák, miegymás. Továbbra is nehézlégzés, majd jött az ásítás. 2-3 után éreztem, hogy itt valami nagyon nincs rendben. Szóltam J-nek, hogy váltson fel, betámolyogtam a szobába, épp hogy odaértem az ágyhoz és rázuhantam. 

Csak pár másodperc lehetett, amíg eszméletlenül feküdtem. Mintha nyomtak volna rajtam egy "reset" gombot. Az eszmélést követő 1-2 másodperc fantasztikus érzés, mint amikor az ember egy nagy alvásból felébred, és rácsodálkozik arra, hogy mi ez, hol vagyok, kik ezek, mi történt, mennyi idő telt el?! Persze pillanatok alatt helyreáll minden emlék.

Nem első alkalommal ájultam el, így szerencsére pontosan felismerem a tüneteit és kezelni is elég jól tudom. De mindeddig az ájulást általában fájdalom váltotta ki. (Kivéve, amikor 18 évesen éhgyomorra pezsgőztünk kora reggel a suliban, de az más tészta :D ) Mindig volt teljesen logikus magyarázat rá, görcs, vagy egy  hirtelen fellépő fájdalom. 

Most nem. Bár napközben nem szoktam "normális" mennyiséget inni-enni, a szokásos minimál adag megvolt. Nem fájt semmim, nem vagyok náthás, gyakorlatilag minden látszólagos ok nélkül kikapcsoltam magam aztán vissza. 

Utána vettük észre, hogy az akváriumban az egyik hal elpusztult...