Lassan vége ennek a nyárnak is. Nem volt könnyű időszak, de persze bizonyos tekintetben egyik sem az.

Hiányozni fog a meleg, a napsütés, az orfűi csobbanások, minden ami a nyarat jelenti számomra. Reggelente már egyre sötétebb van, és hűvösebb is. 

Nem akarok arra gondolni, mi lesz... Csírájában fojtom el azon gondolatokat, melyek a télre vonatkoznak. Majd... ráérek aggódni majd akkor. De annyi könyvem van, hogy ha jól csinálom, akkor még aggódni sem lesz időm. Talán tényleg mániákus lettem. 

Vannak időszakok, amikor pozitívan látok dolgokat, amikor eltölt az az érzés, hogy bármit meg lehet valósítani, amikor ösztönös reakciók helyett tudatosan viselkedek, amikor a fenntartó erőket építő erők is kísérik. Ezeknek az időszakoknak köszönhetem, hogy ott vagyok, ahol, még ha az közel sem a csúcsa annak, amit igazán el szeretnék érni. Mondanám, hogy ez most más, mint ami eddig volt, olyan anyag került a kezembe, amely stabil alapot ad, és nagyon sok kicsi korlát és mankó van arra az esetre, ha botladoznék. 

Idővel kiderül.

Tartani akarom.

Ha ez álom... akkor az idők végezetéig hagyjatok aludni!

30 felett a férfiak vagy:
- kopaszok
- kövérek
- foglaltak
- nagyon defektesek

És tényleg :)

Néha megérintenek események. Olyanok, melyeknek a szereplőit csak hallomásból ismerem. Néha átérzem idegenek fájdalmát, hiába "csak" válásról, vagy félrelépésről vagy flörtölésről van szó, és nem pedig világrengető tragédiákról. Ez utóbbiak nem is érdekelnek. 1-2 extrémebb eset feldobja a hétköznapokat.

Sokkalta kínzóbb az, ami általános, ami mindenütt jelen van, ami minden harmadik-vagy ötödik emberrel megtörténik. Sokkal gyomorforgatóbb, hogy az emberi természet nem hazudtolja meg önmagát, hogy az emberek képtelenek vállalni a döntéseik következményeit, hogy a holtomiglan-holtodiglan jobb esetben talán 10 év, hogy egy friss pina, vagy egy keményebb fasz miatt éveket, évtizedeket tesznek semmissé, nyomorba döntve ezzel azt, akinek esküdtek és bélyeget nyomva a gyereke(ik) lelkére. Nesze, tessék, útlevél ahhoz, hogy te is tudd, hogyan kell szenvedni, hogy kövesd a mintát, hogy azt hidd normálisnak, hogy tudattalanul is az ő példáját kövesd, és generációról generációra öröklődjön a fertő és korcsosuljon el minden, ami az emberi életet magasztossá, becsületessé tenné...

Csak egy eszme... ami életképtelen. Bárcsak mentes lennék ezektől. De nem vagyok, és még ha nem is ugyanabban az értelemben, de én is elkövettem...Talán ezért érint meg annyira. Talán ezért fáj. Talán ezért ítélem el önnön kivetülésemet az emberiségben.

Kellene egy hely, ami csak az enyém. Kellene egy hely, ahova nem lát be más. Ami befogad, biztonságot ad, távol tartja a szilánkokat.
Üresen kattognak a kódok. Túl közel mentem, túl közelről nézem, pedig nem szokásom.
Úgyhogy most hátrébb lépek két lépést, hátha onnét más színűnek tűnik.
Kiszakad az a darab, nem próbálom ismét visszavarrni. Egyszer biztos muszáj lesz felnőni és a játékmacit odaadni annak, aki még beszélgetni tud vele.
Mert az én hangom már elnémult.