Felperzselek mindent. A lángot a hazugságok táplálják, abból pedig bőven van. A tűz szétterjed az ereimben, feketére kormozza a lelkem. A testem lebénul, csak egy üres váz. Már rég halott vagyok, a végtagjaim jéghidegek, semmi nem tud felmelegíteni. A kín maró cseppjei végigfolynak az arcomon, felhorzsolt bőrömből sisteregve szivárog a lét.

Miért kellett ezt? Miért kellett így?

Mi vagy, amitől az őrület árama ennyire magával ragad és áttaszít egy kaotikus dimenzióba? Ahol a rémálmaim életre kelnek, és nincs hatásom a tetteim felett. Itt már minden mindegy. Veszítettem. Elbuktam. Bántottalak és bántottál. Küzdelem, remény mindhiába. Csak azok a percek maradtak, amiket becsomagoltam és rejtett kincsként őrzök. Itt élsz bennem. Darabjaimra morzsolsz. Tálcán nyújtottam a legnagyobb értéket, melyet ember hordozhat önmagában, felhabzsoltál mindent, nem figyelve, hogy egyre kevesebb marad. Mostanra elfogyott a lelkem utolsó szelete is. A könnyeimmel együtt elfolyt minden értékem, minden vágyam és reményem. Az utolsó virág is elhervadt, száraz kóróként növi körbe a csontjaimat.

Az oroszlán széttépte a neki vetett húst. Mivel nem kapott többet, önmagát kezdte marcangolni.

Hogy milyen érzés?

Egyik irányból gyönyörű, tele van tisztasággal, önzetlenséggel, önfeláldozással. Érzem, hogy ki tudnám fordítani a világot a négy sarkából, érzem mekkora erővel ruházna fel, hogy milyen tökéletességet és teljességet adhatna.

Másik irányból összefacsar, kiszippant belőlem mindent, megnyomorít és tehetetlenné tesz.

A határmezsgyén ingadozok, egyik irányba sem billenek. Az egyikbe azért nem, mert nem akarok, a másikba azért, mert egymagam nem vagyok elég hozzá.

Röpke pillanatokat ragadok meg és próbálom feledhetetlenné tenni. Számomra azok is.

Szeretném úgy érezni a boldogságot, hogy nem fáj közben. Szeretnék kitörni abból a mélységből, ami megvakít; a csápok körém tekerednek, keresztüldöfik a bordáimat.

Álmatlanok az éjszakák, rettegem a pillanatot...

Mindenkinek a maga szintjén... olyan kusza minden. Próbálok megállni az örvényben, de a sodrás erősebb nálam.

Hálát adok a Sorsnak, amiért nekem fáj, és nem én okozok még több fájdalmat. Egyik sem jó. És én is bántok másokat, akaratom ellenére. Nem tudom megbocsájtani a tetteim okozta sérüléseket. Ahogy magamnak követelném a jóvátételt fordított esetben, úgy érzek kényszert arra, hogy betapasszam azokat a sebeket, amiket én okoztam. De nem lehet, tudom, hogy nem lehet meg nem történtté tenni dolgokat. Ha varázsló lennék mindent tisztára mosnék, érzelemmentesre.

Nem tudom ki vagyok, melyik én vagyok Én? Senki sem lát egészben? Aki lát... ő elfogad, ő különleges. "Víztestvér". De mások csak darabokat látnak. És akinek szeretném, nem mutathatok meg minden darabot. Így is sok olyat látott, amit nem kellett volna. Talán ha nem látja azokat... talán lenne reményem...talán elég lennék.

Rettegem a percet...mikor szóra nyílnak az ajkak. Megállítanám az időt, vagy elpusztítanék mindent, csak hogy ne kelljen megélnem...felégetném a világot azzal a tűzzel, ami bennem lobog. A lángok mindent megtisztítanának. És talán új sárkányok születnének.

Annyira fáj...

Az élet egy kurva nagy háború, ami kisebb-nagyobb csaták sorozatából áll. Vannak szövetségeseink és ellenségeink. Néha valakiről kiderül, hogy a másik oldalon áll, mint hittük, vagy éppen semleges. És néha rátalálunk egy ellenséges csapatra, akiről azt gondoltuk, hogy semmi hadereje nincs. Nem értek a hadvezetéshez. Csak azt látom, hogy a csapatok felsorakoznak, van aki mellém áll, és olyan valaki van ellenem, aki nem is ismer mégis ítélkezik. Árad belőle az a fajta érzés, hogy ha már neki nem jó, másnak még rosszabb legyen. Ismerem ezt az érzést... felismerem ha valakiben ott lakozik. Egyetlen egyszer sem látott még. Sosem nézett a szemembe. Szánalmas, ahogy kielégíti az, ha nekem valami rossz, alattomosan takarózik azzal, hogy az viszont másnak jó. Lüktet benne a gyűlölet. Nem értem őt. Nem ártottam neki. Csak annyit tud rólam, amit másoktól hallott. És az egy útról jövő információ mindig szubjektív. Főleg ebben a csatában.

Nem várom - nem is várhatom - el senkitől az empátiát, sem azt, hogy a történéseket több szempontból megvizsgálja. De az igazságérzetem lázad, amikor tudomást szerzek arról, hogy olyan emberek ítélkeznek fölöttem, akiket kicsinyes életükben az tesz boldoggá, ha valakit mások ellen hangolhatnak.

És vannak a befolyásolható emberek. Talán ők a legrosszabbak. Ma még mellettem áll holnap ellenem van. Az határozza meg kinek a pártját fogja, hogy éppen melyik oldalról kapja az impulzusokat. És hogy milyen kedve van.

Kicsit kezdek bízni valakiben. Talán mellettem áll, ha mégsem, akkor legalább remélem semleges. Vagy én lennék annyira elveszett, hogy minden szalmaszálban keresem az értéket?

Aztán ott van a másik dolog ... egy "ígéret", egy utópia. Talán érdemesebb lenne azt választani. Bár azt hiszem halott lélekkel élném meg.

Szavak...

Boldog télapót!

Pár szem gumicukor és 3 pohár száraz vörösbor. És máris szép a világ :)

Ébredezik a város...

Bárcsak felébrednék végre én is!

"People are asleep. When they die, they wake up."-- Imam Ali ibn Abi Talib