Néha jó, néha felejtek, vagy legalábbis képes vagyok arra, hogy a gondolataimat eltereljem. Képes vagyok arra, hogy órákon keresztül jól érezzem magam, anélkül, hogy eszembe jutna egy-egy fájó pont.

Jó volt a péntek.. és nagyon-nagyon jó volt a szombat. Azt hiszem ez hiányzott igazán. Régen is.. most is..

És a vasárnap... társamul szegődött egy új jövevény. Egy brit rövidszőrű, 7 hetes kiskandúr. Még szoknia kell, engem is, a környezetet is. Sokat nyávog, és nagyon figyel. Igazi kis fürkész matka. Figyeli mit csinálok, hova megyek. Mindig a szememet nézi. Olyan édes... és szegényem most olyan magányos lehet otthon egyedül...

Köszönet azoknak, akik utálnak... ők tesznek erősebbé...

Köszönet azoknak, akik szeretnek... miattuk oly nagy a szívem...

Köszönet azoknak, akik elhagytak... megmutatták, hogy semmi sem tart örökké...

Köszönet azoknak, akik maradtak... megmutatták az igaz barátság jelentőségét...

Köszönet azoknak, akik újak az életemben... velük kerek az én világom.

Minden kezd darabjaira hullani. Az utóbbi időben a munkahelyemen sem tudtam úgy teljesíteni, mint ahogy kellett volna. Ennek ma éreztem az eredményét is. A főnökasszony beközölte, hogy vagy összeszedem magam, vagy mondjam, hogy nem vagyok képes arra, hogy ellássam a feladatomat.

Nem vagyok rá képes. Most igazából alkalmatlan vagyok mindenre. Menekülnék. Nem akarok holnapot. Nem akarok semmit. Amire vágyom, az úgysem lehetséges, más dolog pedig nem érdekel.

Hol van ilyenkor az a fene nagy tudatosságom? Nem tudok meglenni egyedül, egyszerűen nem bírom. Kell egy társ. Akihez hazamehetek, aki vár, vagy akit én várok munka után. Akihez hozzábújhatok, akin érzem, hogy szeret annyira, mint amennyire én őt.

Csak egy nő vagyok...túl gyenge ahhoz, hogy azt az életet éljem, amit elképzeltem magamnak. Bárcsak ne lennének érzéseim, szeretnék mindent kiölni magamból.

Vagy legalább bátorságom lenne...

Az első hibás döntésemet 29 évesen hoztam. Először érzem azt életemben, hogy bárcsak visszacsinálhatnám...

Át- és túléltem a székesfehérvári fesztivált. Jó volt. Leszámítva az utolsó napot, amikor veszettül bezuhantam, ráadásul ez az állapot még mindig tart. Nem találom a helyem, és magány vesz körül. Mintha mindenhol egyedül lennék. Elvesztem ismét, és nem tudom merre van a kiút. Kellene valaki, aki fogja a kezem, aki mellettem van, akkor is, amikor épp magam alatt vagyok, és nem csak akkor, amikor tele vagyok erővel.

Megint változni fog valami, érzem. Fáradt vagyok a változásokhoz, nem akarom őket. Jó lenne a nyugalom, a biztonság, hogy ne kelljen paráznom azon, hogy vajon délután, vagy holnap, vagy jövő héten mi lesz. Akárhányszor kezd kicsit jobb lenni, történik valami, ami visszamutat a kezdeti pontokra.

Mehettem volna Szigetre. Nem mentem. Meg volt rá az okom, és nem bántam meg.

Valami nagyon rossz odabent, feszít és nyomaszt. Sírnék. Vágyok egy ölelésre, vigaszra, egy szeretetteljes mosolyra, ami őszinte, és nincs a hátterében fájdalom.

Ismét egy nehéz pálya következik. Mikor lesz már végre vége ennek a játéknak? A tapasztalati pontokat begyűjtöttem, szintet mégsem léptem.

"Két világ közt én haldoklom és élek,

Két világ közt ha szemedbe nézek érzem,

Minden könnyem elsírtam már

Ne nézz rám, én mindent, én mindent kimondtam már."