A kapuk záródnak. A szájra lakat kerül. Nehezen jön ki szó. Belülről emészt, gyötör, és míg régen jó volt írni róla, mostanra elfogytak a szavak. Néha a könnyek is. Nem jön a felszínre. Régen üvöltöttem volna, vagy sírtam. Harag, indulat. Most csak ülök és nézek kifelé.

Már rég nem tudom mi a jó és mi a rossz. Hogy mi a viszonyítási pont. Nem tudok hinni az emberek szavaiban. A szemembe mondja.. másnak mást most, de vajon mi az igazság? Igazság sincs. Nincs semmi, csak egy kibaszott nagy kaotikus álom. Fel akarok ébredni, elég volt...

Az emberek beszélnek... nézem őket, kommentálom, mosolygok hozzá. Közben az agyam 100 különféle dolgon jár, helyzetek, megoldások, problémák, emberek ... szemek és tekintetek... vágyak, remények. Egy perccel később pedig fogalmam sincs, miről is beszéltek.

Jártam kineziológusnál, és 3-4 hét múlva ismét megyek majd. Érdekes dolgokat mondott. Talán ez ébresztett rá az időnként előtörő depressziómnak annak a sarkalatos pontjára, amikor is annyira bezuhanok, hogy leszűkül minden. És olyankor csak az kellene, hogy az, aki számomra a leginkább számít odajöjjön, átöleljen, csitítson, és elhitesse velem, hogy minden rendben lesz. Valahogy sosincs sehol az a személy, mindig egy másik szobában van és mást csinál... tőlem mindössze pár méterre.

Feszít belül... Ha félre teszem, letakarom a szemem, akkor jó, akkor olyan, mintha jól lennék, mintha minden a helyén lenne. De amikor alaposan körülnézek, látom hogy az általam felépített valóság csak illúzió. Szép, színes, de csak illúzió. Mint egy nyári tábor. Tart ameddig tart, lehetőség szerint érdemes kiélvezni minden pillanatát; és nem gondolni arra, hogy nemsokára véget ér.

Biztos csak én bonyolítom túl.

Annyi minden hiányzik... a törődés, a gondoskodás, a viszonzás... Miért nem kaptam meg ezeket életem során? Gyerekkorban, tinédzserként, fiatal felnőttként ...

És lesz valaha olyan, hogy akit szeretek, annak én kellek?

Hihetetlen mennyiségű impulzus ér, szinte alíg-alíg van időm feldolgozni. Olyan új dolgok, mely másoknak mindennaposak, megszokottak, "alap"; rám mégis úgy hat, mint egy kisgyerekre, aki megkapja az első gombóc fagyiját.

Múlt hét pénteken elköltöztem. Hétvégén berendezkedtem, már minden a helyén van. Nagyon fogom szeretni ezt a lakást, már most azt kívánom bárcsak a sajátom lenne. Minden ott van, ahol lennie kell, rengeteg szekrény, polc, tároló, akármi. Programozható mosógép, vasalódeszka, szalámi szeletelő, elektromos grill, gofri sütő. Eldöntöttem, hogy jól fogom magam érezni ott :)