Azt hiszem a nők egy bizonyos korban eljutnak arra a pontra, amikor úgy érzik, gondoskodni szeretnének másokról. Ezért (is) vállalnak gyereket. Hogy mennyi az a kor, az egyénenként változó.

Amire én tegnap rájöttem - és ami az egész napomat a búval ba*ottság jegyével láttal el - hogy bennem egyátalán nincs meg az a vágy, hogy másokról gondoskodjak, sőt, olykor még az is teher, hogy önmagamat "ellássam". Arra vágyom, hogy valaki más gondoskodjon rólam. Félreértés ne essék; nem azt akarom, hogy v.ki eltartson! Hanem hogy gondoskodjon rólam. (aláhúzva, döltbetűsen, félkövéren, kiemelve, stb..). És ezt bizony elég nehéz "elvárni" attól, aki igazából a maga útját szeretné járni. Megértem... Az tény, hogy nagy élmény önmagunk urává válni, úgy élni mindennapjainkat, ahogy nekünk tetszik, nem igazodva semmi máshogy, csak önös érdekeinkhez, vágyainkhoz. Én ezen már túl vagyok.

Olykor előjön belőlem egy nagy adag önsajnálnálat, mintha soha nem is gondoskodott volna rólam igazán senki. Sosem hittem volna, hogy ez az egyetlen szó ilyen mélységeket képes bennem megmozgatni, vagyis jobban szólva, ilyen élesen hasít belém a fájdalom tőle.
A baj csak az, hogy nem látok kiutat, nem látok megoldást, hogyan tudnánk mindketten úgy élni, ahogy szeretnénk, aképp, hogy a másikat is boldoggá tudjuk tenni. Vagy talán ez nem is lehetséges?

Azt mondják a boldogság önmagunkból fakad.. én nem találom a forrását.