Szép ez a szappanbuborék. De a felszínét nem szappan, hanem olaj színezi, az alapanyaga nem víz, hanem ólomüveg. Óvatosan pattog a tenyeremen, vigyázva lendítem fölfelé.

Ha egyszer széttörik, a szilánkok mindenkit megsebeznek, aki közel áll. 

Elértem szociális készségeim határára, elfogyott a türelmem, ezennel kezdődik a "beszólok július". Persze hogy a munkahelyen. Közalkalmazotti szféra, közalkalmazotti szemlélettel, hozzáállással és gondolkodni képtelen 30 és 50 közötti picsákkal - tisztelet a kivételnek. 

Meguntam, hogy minden hónapban pénzt kell beadni jobb esetben számomra teljesen közömbös, rosszabb esetben pedig ellenszenves, idegen emberek búcsúztatójára. Első pár alkalommal még úgy voltam vele, hogy oké, belefér, 1000-1500 Ft nem ver földhöz. De amikor már havi rendszerességű lett és xy esküvőjére is elkezdtek pénzt gyűjteni, ott telt be a pohár. Ráadásul az illető már 20 éve együtt van a párjával, gondolom gazdasági vagy egyéb megfontolásból házasodnak most össze. Nem xy személyével van bajom, mert ő még ráadásul  szimpatikus is, hanem az egész szemlélettel. Elfogadom, ha emberek évtizedek óta együtt dolgoznak és nem csak kolléganőként, hanem barátként is tekintenek egymásra. De én nem akarok barátkozni, engem hagyjanak ki ebből.  Nem fogok barátkozni olyan nőkkel, akik folyamatosan berántják maguknak a problémákat, akiknek az élete csak arról szól, hogy mit csinál otthon az anyja és a macskája, vagy arról, hogy a munkanélküli férjének kijött az aranyere, és a gyereket el kell hozni a bölcsiből, mert ágyipoloskát találtak valakinél, de a férje hiába van otthon, képtelen ellátni egy gyereket (mert csak megcsinálni tudta). Nem akarok barátkozni olyan nőkkel, akiknek a napját az határozza meg, hogy a horoszkóp mit írt arra a napra, és különben is a természetgyógyásza és a karrier tanácsadója megmondta, hogy a királynő-képző-workshop (ne nevess, baszki tényleg létezik ilyen és tényleg vannak ostoba picsák akik pénzt adnak ki erre) fog neki segíteni abban, hogy megtalálja a tökéletes férfit, akinek lehetőleg minél előbb gyereket szüljön. 

Nem akarok barátkozni olyan öregasszonnyal, aki összefüggéstelenül megállás nélkül sutyorogva beszél olyan dolgokról, amihez semmi közöm és nem is érdekel, miután végig panaszkodta a fél napot, hogy  nincs ideje online megnézni ezt-azt, és még a legkisebb változáshoz is képtelen alkalmazkodni. Meg egyébként segg hülye mindenhez, ahhoz is, hogy ezt felismerje. 

Valami nagyon elbaszódik a nők agyában szülés után, teljesen eltorzul az értékrendjük. Legalábbis a legtöbbnek. Ellenpéldát is tudok, és tisztelem is azt az 1-2 nőt, akik valamilyen csoda folytán megőrizték a józan eszüket és értékrendjüket.

 Vannak olyan emberek, akik körül mintha gyűrűzne a káosz. Az útitársuk egy büdös, poshadt, kilátástalan, pöcegödör szerű problémagenerátor. Bár úgy veszem észre, hogy a legtöbb esetben maguknak okozzák, vagy a figyelmetlenségükkel vagy a nemtörődömségükkel. Esetek kis részében "véletlenül" történnek velük szar dolgok. És egy ilyen nővel fogok úgy tűnik együtt, váltásban dolgozni. Aki a saját dolgait elrontja, majd nekem szól, hogy egyeztessek egy olyan, általam elkészített dologról, amiben nincs  is hiba. 

Belekapaszkodik olyan értelmetlen dolgokba, amik már az aktualitásukat is elvesztették, a legapróbb részletekig belemélyed olyasmibe, aminek sem jelentősége, sem értelme, de még csak köze sem sok van hozzá. Mindemellett pedig gyenge. Olyasfajta gyengeség veszi körül, amire az arra érzékenyek ráharapnak és amitől bele akarnak rúgni egyet. Én is. Irtózom az ilyen emberektől, igyekszem messzire kerülni tőlük, mintha csak valami fertőző betegségük lenne.

Lassan elmondhatom hogy az empátia teljes hiánya jellemez, amit sem nem szégyellek, sem nem vagyok rá büszke. Gondolom kiégtem. De legalább lelkiismeretfurdalás nélkül elhajtok bárkit, akit el kell hajtani. 

    Előző munkahelyem kezdetén úgy éreztem nincsenek szövetségeseim. Itt sincsenek, de itt már én is sokat hozzátettem ahhoz, hogy ne is legyenek. Nem vagyok hajlandó közösséget vállalni olyan emberekkel, akiknek az értékrendjük ennyire eltér az enyémtől. Lényegtelen, hogy melyikünké a"normálisabb" vagy a közvélemény szerint elfogadottabb. Amiket itt látok, arra egyetlen korábbi munkahelyemen sem volt példa, noha az itteni munkavállalók többsége mindezeket "pozitív"-nak ítélné.

    Nem vagyok a munka hőse. Legtöbbször utálom amit csinálok, ha nem azt, amit csinálok, akkor pedig azokat, akikkel együtt kell ezt tenni. Most az utóbbi van. Tök jó, hogy az osztályvezető nem fogja a népet szigorúan, de pofátlanságnak tartom, hogy ezzel visszaélnek. Hogy 1,5 órás ebédszünetet tartanak, miközben kimennek piacozni, hogy aztán a megszerzett zsákmánnyal kivonuljanak a konyhába ténylegesen enni még egy órán keresztül. A 20 percenként lemegyek cigizni 10 percet ismerős történet. 

    Nem tolerálom azt sem, hogy 3 hetente beteg az a göthös nyűves kölyök, az anyja meg (akit helyettesítek) annyit nem képes hozzám bökni, hogy figyelj már, ez meg ez van, köszi. 

Közellenségnek tűnhetek. Mert dolgozok. Mert a munkaidő azon részében, amikor épp végeztem a feladatommal, elvagyok a saját kis világomban és nem az a hobbim hogy másokat leszólok (nem, az itteni nem leszólás, hanem kifakadás !), nem a folyosón jártatom a számat, nem cigizés közben pletykálok másokkal vagy épp a piacon/plázában lebzselek. Nem fogadják el a megoldási javaslataimat sem, aztán 1-2 órával később más megfogalmazásban, mástól tök jó ötletnek tűnik. 

Pedig azt hittem elsőre, hogy ők egy kicsit mások a nagy átlagnál. Hogy ők olyan közösség, akikhez jó tartozni. Tévedtem.

Munkaidő után, hazafelé, Budapest, tömegközlekedés, villamos ...

Egy fiatal srác ült velem szemben, talán 17 év körül lehetett. Szép volt az arca. Nem a sármos, jóképű szép, hanem a tiszta, egészséges, törésektől, intrikáktól és gonoszságtól mentes szép.

Bárcsak írhatnám, hogy szeretnék újra annyi idős lenni, amikor még ilyen voltam, de az éppen elhaladó mentőautó szirénája figyelmeztetett, hogy sosem voltam.

Elkeserít amit látok és tapasztalok. Nincs kedvem szidni az ostobákat, a felelőtleneket, a szakmailag inkompetenseket és a nárcisztikusokat sem. Ha tehetném bezárkóznék a 4 fal közé és csak azokkal az emberekkel kommunikálnék, akikkel tényleg érdemes. Torz lett az értékrendem vagy talán mindig is az volt. Vagy a világ torzult el. 

Nagyon rég eltévedtem, senki nem szórt kenyérmorzsákat és a mézeskalács házat is felzabálta már valaki.

 

Mindig hiányozni fogsz :(

 40.

Nem érzem annyinak. Talán nem is látszik...

Kedvtelen, hullámzó, higgadt és józan. Máskor mint a viharos tenger vagy az orkán elejű szél, gyökerestől tépem ki magam másokból és másokat önmagamból.

Introvertált.

Egy szűk kis közösség pár tagja csak aki hozzámfér.

Nem tudok kapcsolódni, de nem is akarok.

Nincsenek gyökerek.

Nincs reális jövőkép.

Nem érdekeltek.

Senkik vagytok.

Én is senki vagyok.

És nem zavar.