Sodródás? Élvezem. 

Nem langyos víz, ami ide oda-lötyögtet, inkább célirányos áramlás, bár nem tudom mi a cél. Apró kavicsokat dobok föntről a homokba, random, átláthatatlan rendszerben. A káosz csak a rendszer ismeretének hiánya, amint megvan a szükséges ismeretünk, a véletlenekben megtaláljuk a rendet. 

A kavicsok kis darabjai kiraknak egy képet. De csak ha fentről nézed, hunyorgó szemmel, szubdimenzionális szemüvegen keresztül. Addig pedig csak dobálózok. Célzok, de mellé megy. Nem baj, ott is jó lesz.

Sétálok az utcán, sötét van, a lámpák fénye áttöri a feketeséget. A téridő kontinuum gumilepedőjén most én vagyok a süllyedés. Érzem ahogy húzom magammal a teret, a keresztszálas szövet megnyúlik, a húrok megfeszülnek, megnyúlnak majd egymásba olvadnak. A gravitációm magához vonzza a környezetből az elemeket. Forognak, sodródnak, nincs ellenállás. Pont ott vagyok ahol lennem kell, egy kis tömegenergia a végtelenben, a pillangószárny tövében az a kis folt.

Játszok a szavakkal. Egy síkon. Mert nem tudom a többin hogyan kell. Bár gondoltam rá hogy színeket adok az érzéseknek és felszámozom a végtelent. Minden szegletébe letennék egy labdát, és csak nézném ahogy önmagukba fordulva pattogni kezdenek.