Álmos fejjel csak bambultam magam elé, az asztalra. Hullámszerűen áradt kifelé belőlem valami, mint amikor a reggeli hideg levegő beáramlik a szobába, és az ablak alatt lévő radiátor hője megrezegteti a levegőt. Vagy mint amikor a víz felszíne fodrozódni kezd a beledobott kavics után. Csak néztem. Nem tűnt el, nem olyan volt, mint amikor belenézek egy éles fénybe, és utána másfelé pillantva a fény inverze "ott marad a retinán". Ez csak úgy jött, belőlem, kifelé, és haladt tovább - nem tudom hova. Egyenletes volt, határozottan hullám-természetű, néhol interferenciát is láttam. Nem egy pillanatig tartott, biztos voltam benne, hogy abban a helyzetben bármeddig nézhettem volna. 

Nem tudom a jelentőségét, azt sem, hogy van-e neki. És nem értem, hogy miért pont most észlelek ilyesmit, amikor már napok óta elhagyott a hitem. Nem lett tőle sem jobb, sem rosszabb a közérzetem, már-már semlegesnek mondanám.

Nem tudom összefüggésben van-e a tegnapi "kicsúszással". Hazafelé menet már szürkület volt, és egy vékony felhő szinte megfelezte a majdnem-teliholdat. Jól nézett ki; főleg, hogy a Hold mintha nagyobb lett volna, mint szokott lenni. Eszembe jutott az a film (Fölöttünk a Föld - Another Earth, vagy mi) meg az, hogy mennyire borzalmasan vontatott volt, meg eröltetett, ráadásul olyan logikai bukfenc volt a végén (is), hogy hajaj. Igazából fogalmam sincs min gondolkoztam, valami olyasmihez lehetett köze, hogy mi van, ha ez az egész minden nem is úgy van, ahogy ismerjük. Aztán pár pillanatra megcsúszott minden, szétesett a valóság, elfolyt a kép, mint mikor a tv képernyőn szétcsúszik minden.