Sokszor eszembe jut; minden szarság ellenére szerencsés vagyok. Szerencsés vagyok mert vannak barátaim, akikre számíthatok, és akik szintén számíthatnak rám. Szerencsés vagyok, mert minden szervem, testrészem a helyén van, és működő képes (még ha esztétikailag nem is vagyok vele 100%-osan megelégedve). Szerencsés vagyok, mert olyan életszemlélettel rendelkezem, ami az esetek többségében előre visz, még akkor is, amikor a padlón ülök és eszem ágában sincs felállni. Szerencsés vagyok, mert vannak, akik szeretnek, akiknek fontos vagyok.

Nem lehet mindent 100%-osan kihasználni, így is nagyobb lángon égek, mint egy átlag ember. Tudom hogy így is nagyon sok mindenben szerencsém van, néha kisebb, néha nagyobb dolgokban, és ha csak 98%-ot kapok, elégedetlenkedek, mintha nem kaptam volna semmit.

Jó lenne ha minden tökéletes lenne, erre törekszem, mindenben ezt akarom. Az embernek viszont van egy olyan hibája, hogy nem tud tökéletes lenni.

Az elégedetlenség sok esetben előre visz, egy bizonyos szint után már azonban hátráltat.

Nem tudok mindent uralni és irányítani, bármennyire is szeretném. Sok dolgot igen, azokból mindig igyekszem kihozni a lehető legjobbat.

Egyetlen napon három különböző területen, három különböző embernek oldottam meg a problémáját többé kevésbé. Egész jó arány.

Ha varázsló lennék, akkor azoknak, akik nekem számítanak minden gondjukat eltüntetném. Akkor is, ha ez mások kárára megy...

A legutóbbi bejegyzésem pontosan a 700. post volt. Többen felhívták a figyelmemet arra, hogy véletlen baleseteket szenvedhet az, aki nem frissíti rendszeresen a blogját, így ezt kikerülendő, teszek ide egy megnyilvánulást.

Az utóbbi hetek leginkább arról szóltak, hogy a melóhelyen csökkenteni akarják a bért és a munkaidőt, illetve a létszámot is. Tettem lépéseket annak érdekében, hogy ne kerüljek a híd alá, így ezen a héten vagyok utoljára a cégnél. Ráadásul a bérszámfejtő kolléganő táppénzre ment, így az ő munkája is nyakunkba szakadt. Nem részletezem. Az összes f**om tele volt mindennel. Úgy tűnik jövőhéttől végre az életemnek ez a része tisztázódik.

A másik része .. hagyjuk. Huza-vona. Nem akarok egyedül lenni.

Annyi mindent lehetne csinálni, de semmi erőm hozzá. Nincs kedvem szép mondatokat fogalmazni, metafórákkal kifejezni a torz, megfeslett lelkiállapotomat. Valójában nincs kedvem semmihez. Kellene pár hét.. vagy pár hónap. Messze innét, messze a gondoktól, a folyamatos küzdelmektől. Kellene valaki aki gondoskodik rólam, megoldja helyettem a felmerülő nehézségeket, eldönti mit akarok enni, mit inni, és még azt is, hogy mikor akarok aludni. Szeretném egyszer végre úgy igazán elengedni magamat, csak egy kicsit... a végkimerülés felé közeledem, szépen lassan, lépésről lépésre. Mondanám, hogy csodálom, hogy még nem estem össze, de nem mondom, mert még ez is megtörtént.

Nemrégiben feltettem a kérdést; meddig lehet ezt bírni? Válaszként pedig bedőlt egy újabb túlélendő esemény, ami végleg lemerített minden tartalékot. Pittyegek. Lassan és halkan. Mostmár tényleg csak egy kevés kell a végső némaságig.