Fáj...

Tudom miket tettem, tudom milyen fájdalmakat okoztam. Mintha a karma felgyorsult volna, visszakapom ugyanazokat. Mostmár átélem azt a fájdalmat, amit az okoz, hogy látom, amint előttem pakolja össze a holmijait, az, akihez kötődtem. Mostmár tudom milyen érzés az, viszonzás nélkül szeretni valakit, aki ráadásul az élményeivel még egy lapáttal rá is pakol a fájdalomra.

És még örülhetek is, hogy megúsztam ennyivel. Annak a két embernek sokkal nagyobb kínt okoztam a tetteimmel.

Nem csinálnám vissza... egyedül azt sajnálom rettenetesen, amilyen lenyomatot bennük hagytam. Bárcsak jóvá tehetném, bárcsak kárpótolhatnám őket. Annak idején Zsoltinál is ez volt. A mai napig emlékszem, hogy az utolsó éjszakán mennyire szorított magához, mennyire rossz volt neki, hogy tudta elveszít. Utána én éltem át ugyanezt, mikor T. el akart hagyni. Aztán mégsem tette...

Jó lenne nem érezni semmit.

Jó lenne ha minden elmúlna.

"Nem lenni nem jó, de nem jó lenni sem."

Pozitívan kellene szemlélődnöm, hiszen nagyon sok mindent megvalósítottam nagyon rövid idő alatt.

Elégedettnek kellene lennem, amiért önmagam irányítom az életemet, önálló életem van, és a magam ura vagyok.

De az egyetlen érzés, mely már napok óta emészt az a magány. Nem az egyedüllét. Rájöttem, hogy szeretek egyedül lenni, akkor végre azokkal a dolgokkal foglalkozhatok, amikkel csak akarok. De a magány gyilkos, főleg egy ilyen aggyal, ami nekem van. Kell, hogy valaki kordában tartson, hogy legyen valaki, akihez igazodhatok, különben özönvíz szerűen elszabadulnak bennem és körülöttem a dolgok. De csak ahhoz tudok, akihez kötődöm, akit szeretek.

Nagy nyálas maszlag.. lehet hogy csak két nagy pofon kellene nekem, egy vödör hideg víz, meg egy brutálisan átszeretkezett éjszaka...

Miért nem azzal vagyok, aki igazán szeret?

....