Gyerekes vagyok, tudom. De amikor olyan jó érzés ajándékot kapni. Azaz hogy csak lenne. Mert a céghez nap mint nap jönnek más cégek képviselői, a szokásos év végi ajándékaikkal. "Nem nagy dolog; sál, sapka, kabát, naptár, toll.." Bennem pedig csak tovább erősítik a "senki vagyok" tudatot azáltal, hogy még egy nyomorult tollat sem adnak. Rosszul esik. Persze, tudom, hogy nem kellene, hogy érdekeljen, elvégre még csak fél éve vagyok a cégnél, ráadásul határozott idejű szerződéssel, azon kívül pedig ez nem olyan dolog, ami igazán számít ... mégis. Egy vékony kis hang nyüszög belül. Még magamnak is félek bevallani mennyire szeretek ajándékot kapni. Azaz szeretnék. Semmi értelme, hülyeség ...
... majd elmúlik ez is ...

Did You Do This On My Head?

Nekem miért nem volt ilyen mesekönyvem?

Rasszista bejegyzés fog következni. Akinek bántja a szemét az menjen máshova.
A tököm kivan az olvasni képtelen, kikent-kifent, beszélni alig tudó, mocskos, riherongy cigányokkal, akik napjában 2-3x bejönnek ide, csak mert nem látják a 3 helyen is elhelyezett papírt, miszerint a Vöröskereszt már elköltözött. Az egyik elsősegély vizsgára akar jelentkezni, a másiknak segélycsomag kell, megint más a villanyszámláját akarja kifizettetni. Amikor a tér le volt zárva, még akkor is néha férgek módjára be-be szivárogtak; most, hogy ismét át lett adva a járdaszakasz a gyalogos forgalomnak, már csoportostul jönnek. Ha filmben lennénk egy hatalmas puskát tartanék az asztal alatt, és ha belépne egy ilyen, csőre tölteném, ráirányítanám és megmondanám neki hogy húzzon ki innét és olvassa el azt a kurva papírt, amit direkt azért raktam ki, hogy ne kelljen a pofájukat látnom.
Amúgy kössz, jól vagyok.

"A Halak rémes dolgokat tesznek kis állatokkal." Ennek ellenére van olyan, aki kibírná, hogy ne nyomkodja meg ezt a jószágot? :D

Mindig van egy-egy dal, ami napokig a fülemben cseng. Most éppen ez.

Megnézve az Equilibrium c. filmet, elgondolkoztam azon, vajon tényleg jó lenne-e, ha az emberekben nem lennének érzések?! Nem is olyan nagyon régen, még én is azt kívántam, bárcsak semmit ne éreznék, bárcsak ne tudnám mi az a gyűlölet és féltékenység, és fájdalom. Persze a filmmel ellentétben az egész jobb lenne, ha gyógyszerek nélkül valósulhatna meg. Antidepresszánsokat, nyugtatókat szedve végülis az ember elérheti közel azt az eredményt. Nem tudja semmi feldühíteni, nem tudja kibillenteni abból az állapotból, ami semleges. Ismertem régen valakit, aki ilyen volt. Gyűlöltem :) Olyan volt, mint egy döglött hal, nem látszott rajta semmi érzelem, noha mosolyogni, nevetni tudott, de az egész lénye olyan üresnek tűnt. Aztán jó kezekbe került, és "kigyógyították" abból az állapotból, amit orvosok tettek vele, hogy kigyógyítsák egy másik állapotból. Azóta nem találkoztam vele, bár talán jobb is. Más érdekellentétek is húzódtak a háttérben.

Érzések nélkül élni. Igen, könyebb lenne - főleg számomra. Végülis lenne egy nyugodt, bonyodalom mentes kapcsolatom, egy nyugodt munkahelyem, problémamentes ismerősök ... Minden, ami számomra fontos, egyszerűvé válna, és tökéletessé. A túl sok szín leszűkülne feketére és fehérre. Lehet hogy feladnám a színeket... de nem gyógyszerezés árán.

A Grófnő

Történelmi, dráma, ráadásul még a németeknek is közük van a rendezéshez. Ha ezekből indulok ki, akkor sosem nézem meg a filmet. Báthory Erzsébet személye azonban volt akkora hatással rám, hogy úgy döntsek, 98 percet megér rááldozni. Ritkán írok filmekről, ha mégis, az saját szubjektív megítélés alapján teszem.
A Grófnő c. film a fentebb leírtak ellenére maradandó élményt nyújtott. Ahhoz képest, hogy dráma (és mint tudjak, az ilyeneket szeretik jóól elhúzni, hivatkozva a karakterábrázolásokra), egy cseppet sem éreztem vontatottnak. Minden szónak és mondatnak megvolt a maga jelentősége, nem voltak fölösleges percek, melyek azzal teltek, hogy a szereplők arcjátékát csodálva a néző elmerengjen az aktuális téma fölött (és elaludjon). Minden a helyén volt, a megfelelő időben, a megfelelő szavakkal. A színészi játékkal is elégedett voltam. El lehet merülni a filmben annyira, hogy sikerüljön kirekeszteni a valóságot, miszerint ez csak egy film - még ha történelmi tényeken is alapul. És igen, odavág a pszichológiai része is. Bele lehet őrülni a vágyakozásba, a szerelembe és a féltékenységbe. Személy szerint át tudtam érezni azt a kínt, amit a film megjeleníttetni hivatott. A jellemábrázolások is tökéletesre sikerültek, főleg a film végénél, amikor is szemtől szemben áll a női szenvedély és a férfiúi realitás.

Sajnálatos, hogy az emberek nem elég nyitottak a bizarr dolgokra. A magam részéről semmi kivetni valót nem találok abban, amit Báthory Erzsébet tett a fiatal lányokkal - persze örök rejtély marad, hogy vajon tényleg vérüket vette-e, vagy csak a szokásos hatalmi harcoknak köszönheti-e ezen hírnevét. A filmben megjelenített "kegyetlenség" teljesen szalon képes. Ez a film is inkább a tudatra van hatással, nem pedig a vizuális élményre. Nincs benne eltúlzott romantika, csepegős, lányregénybe illő jelenetek. Nincsenek benne olyan részek, amiket egy újranézés alkalmával tovább tekernénk. Viszont rávilágít a hiúság legsötétebb bugyraira, arra, hogy az őrület mivé változtathat egy egészséges, józan elmét.

Számomra nem egy egyszer-nézős film, ha az lenne, nem is írtam volna róla. Viszont tény, hogy kell egyfajta elborult hangulat, hogy igazán élvezni lehessen. Node... az alapból megvan :)

Harag és düh. Félelem és fájdalom. Nem akarom többször újra és újra futni azokat a köröket. Nem akarok újra "küzdeni" azok ellen, akik már egyszer végre eltűntek. Aki a homályba veszett maradjon is ott. Éljen az emlékek mélyén, de maradjon ott, örökre!
Vagy kitépem a szívét és bebizonyítom, hogy hiába alvad a vér gyorsan, igenis lehet fürödni benne!