Hogy miért utálom a nőket?
Mert unalmasak, felszínesek, ostobák, rámenősek, számítóak, ösztönlények és az agyuk helyén vagy egy lyuk, vagy anyatej van. A legtöbbje tényleg csak arra jó, hogy szaporodjon, sajnálatos módon azonban az efféle szaporulat egyre hígabb, silányabb minőségű.
Sajnálom azokat a férfiakat, akik bedőlnek az efféléknek.
Nem általánosítok, a leírtak a célcsoportnak csak a 80%-ára igaz, szóval marad kb. 20 %, akikre mindez kisebb mértékben vonatkozik. És akik azt állítják magukról, hogy mások, mint a többiek, azok pont ezen állításuk által azonosulnak velük.
Azt hiszem ez okozza a zavart a radaromban. Én is XX kromoszómás vagyok, nem vonhatom ki magamat a tények alól. Hálás lehetek, amiért az érdeklődési köröm eltér a 80%-nak az érdeklődési körétől, de attól még én is nőből vagyok. Ez leginkább a gyűlölködésemen mutatkozik meg. Noha ezt nem indok és ok nélkül teszem, tudom, hogy bennem is ott van az a kegyetlenség, ami oly jellemző erre a nemre. Főleg ha egy rivális félről van szó. Mivel fizikai "terrort" nem tudok az illetőn alkalmazni (bár istenemre mondom, sokkal jobban esne, ha ököllel arcon csaphatnám, ahelyett, hogy babákat böködök :D), marad a mentális. Persze mindez feltételes módban, arra az esetre, ha épp útban lenne. Az ököl is visszacsap, és persze a böködés is ... azóta a régi eset óta nem is csináltam ilyesmit.
Visszatérve a főbb gondolat menethez; a tegnapi napon láttam, amint egy "szerencsétlen", gyenge hím egyed aláveti magát egy női akaratnak, feladva saját szokását. (csak önmagamnak, hogy később visszaolvasva emlékezzek: "várunk még valakire?") Elszomorít.
És persze elgondolkoztat. Tudom, hogy értem/miattam is adtak fel dolgokat - ami bizonyos mértékig természetes velejárója egy kapcsolatnak, és nem is feladás, hanem inkább alkalmazkodás - de felmerül a kérdés, hogy megéri-e? Érek-e annyit? Az én értékrendem szerint nem ... sosem érek semennyit, kevés vagyok, mint mackósajtban a brummogás. Elítélem önmagam, próbálok nem az lenni, aki vagyok ... de már nem tudom ki is vagyok, vagy hogy kinek kellene lennem, vagy hogy milyennek kellene lennem, hogy elég legyek. És kinek legyek elég? Neki, vagy önmagamnak? Mert mi van, ha Neki elég vagyok, de a maximalista és kegyetlen önértékelésem az, ami olyan mércét állít fel önmagammal szemben, aminek nincs felső határa?
Persze, minden visszavezethető a gyerekkori feltétel nélküli szeretet megtagadásához, vagy a atyai gyűlölködésre, és elégedetlenkedésre, de álljuk már meg! Elég volt a gyerekkorból, rég a hátam mögött hagytam. A pszichiáter is megmondta, hogy túlságosan sokat követelek magamtól.
Még nem jöttem rá, hogyan is békülhetnék ki azzal, aki vagyok. És amíg ilyen szinten él bennem a nőkkel szembeni gyűlölet, lehet hogy nem is fogok.
Miért nem születtem meleg pasinak? :D
Mert unalmasak, felszínesek, ostobák, rámenősek, számítóak, ösztönlények és az agyuk helyén vagy egy lyuk, vagy anyatej van. A legtöbbje tényleg csak arra jó, hogy szaporodjon, sajnálatos módon azonban az efféle szaporulat egyre hígabb, silányabb minőségű.
Sajnálom azokat a férfiakat, akik bedőlnek az efféléknek.
Nem általánosítok, a leírtak a célcsoportnak csak a 80%-ára igaz, szóval marad kb. 20 %, akikre mindez kisebb mértékben vonatkozik. És akik azt állítják magukról, hogy mások, mint a többiek, azok pont ezen állításuk által azonosulnak velük.
Azt hiszem ez okozza a zavart a radaromban. Én is XX kromoszómás vagyok, nem vonhatom ki magamat a tények alól. Hálás lehetek, amiért az érdeklődési köröm eltér a 80%-nak az érdeklődési körétől, de attól még én is nőből vagyok. Ez leginkább a gyűlölködésemen mutatkozik meg. Noha ezt nem indok és ok nélkül teszem, tudom, hogy bennem is ott van az a kegyetlenség, ami oly jellemző erre a nemre. Főleg ha egy rivális félről van szó. Mivel fizikai "terrort" nem tudok az illetőn alkalmazni (bár istenemre mondom, sokkal jobban esne, ha ököllel arcon csaphatnám, ahelyett, hogy babákat böködök :D), marad a mentális. Persze mindez feltételes módban, arra az esetre, ha épp útban lenne. Az ököl is visszacsap, és persze a böködés is ... azóta a régi eset óta nem is csináltam ilyesmit.
Visszatérve a főbb gondolat menethez; a tegnapi napon láttam, amint egy "szerencsétlen", gyenge hím egyed aláveti magát egy női akaratnak, feladva saját szokását. (csak önmagamnak, hogy később visszaolvasva emlékezzek: "várunk még valakire?") Elszomorít.
És persze elgondolkoztat. Tudom, hogy értem/miattam is adtak fel dolgokat - ami bizonyos mértékig természetes velejárója egy kapcsolatnak, és nem is feladás, hanem inkább alkalmazkodás - de felmerül a kérdés, hogy megéri-e? Érek-e annyit? Az én értékrendem szerint nem ... sosem érek semennyit, kevés vagyok, mint mackósajtban a brummogás. Elítélem önmagam, próbálok nem az lenni, aki vagyok ... de már nem tudom ki is vagyok, vagy hogy kinek kellene lennem, vagy hogy milyennek kellene lennem, hogy elég legyek. És kinek legyek elég? Neki, vagy önmagamnak? Mert mi van, ha Neki elég vagyok, de a maximalista és kegyetlen önértékelésem az, ami olyan mércét állít fel önmagammal szemben, aminek nincs felső határa?
Persze, minden visszavezethető a gyerekkori feltétel nélküli szeretet megtagadásához, vagy a atyai gyűlölködésre, és elégedetlenkedésre, de álljuk már meg! Elég volt a gyerekkorból, rég a hátam mögött hagytam. A pszichiáter is megmondta, hogy túlságosan sokat követelek magamtól.
Még nem jöttem rá, hogyan is békülhetnék ki azzal, aki vagyok. És amíg ilyen szinten él bennem a nőkkel szembeni gyűlölet, lehet hogy nem is fogok.
Miért nem születtem meleg pasinak? :D
1 megjegyzés:
Ez de szépen van megfogalmazva! :)
Megjegyzés küldése