A történelem ...

Amíg iskolában tanították nem érdekelt, leginkább azért, mert olyan tanár oktatta, aki nagy valószínűség szerint már unta az egészet, és ráadásul még őt is más rendszerben tanították. Kb. 10 év távlatából teljesen máshogy gondolok már a történelemre, és sorra jönnek a visszaigazolások, hogy amit tanítottak, az egy nagy kalap szart sem ért. Mindig minden egy oldalról volt megvilágítva, szárazan és unalmasan bemutatva, szigorúan igazodva ahhoz, amit majd érettségin hallani akar tőlünk. A tanárnak amúgy is volt két olyan húzása is, amivel sikerült elérnie, hogy éppannyira meggyűlöljem a történelmet mint őt magát.

Mostmár egy kicsit bánom, mostmár érdekel a történelem, de jobban belemászva egy-egy témába sokszor nem értek egyet az akkori döntésekkel.
Főleg az olyan döntésekkel nem, amikhez köze volt az egyháznak. Persze a régi korokban az egyháznak teljesen más szerepe volt, talán még valamire jó is volt, azon kívül hogy embereket vagdaltak le a szent ügyek nevében.
Jobban kellene ismernem a történelmét és a hátterét ahhoz, hogy szidhassam :)

A Kígyó, a Farkas és a Sárkány

Hajnalodott. A kígyó, a farkas és a sárkány már útra készen állt, amikor egy fülemüle szállt le melléjük egy faágra.
- Hová indultok ? - kérdezte őket.
- Megyünk eloltani éhünket és szomjunkat - mondták azok - , emberhússal és embervérrel !
- Hogy lehettek ilyen gonoszok ? - csóválta a fejét a fülemüle.
- Ne gondold azt, hogy mindig ilyenek voltunk. - válaszolta a kígyó - Az emberek tettek minket gonosszá, azzal, hogy annak akartak látni. Én békében éltem velük, de egy csapat embergyerek mégis megfogott : kövekkel dobáltak, botokkal vertek, tűzzel égették a testem. És közben azt kiabálták : úgy kell neked, gonosz féreg !
- Én is békében és nyugalomban éltem szüleimmel és testvéreimmel az erdő mélyén. - mondta a farkas - Aztán egy nap vadászok jöttek és ránk támadtak. Egyedül én menekültem meg. A bozót sűrűjéből néztem végig, ahogy lemészárolják sebesült szeretteimet, és látnom kellett, hogy folyik el az életük a vérükkel együtt. És a vadászok miközben megnyúzták őket, ezt mondogatták : Úgy kell a gonosz férgeknek !

- Én még csak nem is léteztem. - mondta a sárkány - De nekik nem volt elég a kígyó és a farkas, nekik valami még hatalmasabb és gonoszabb kellett : így hát megteremtettek engem a saját képzelgéseikből és félelmeikből. És amint megszülettem, vasba öltöztetett lovagjaikat küldték rám, hogy elpusztítsanak.

- Nem, mi nem ilyennek születtünk. - szólalt meg újra a kígyó - Azzá lettünk, amivé akarták hogy legyünk, s most ezért gyűlölnek bennünket.

Csend támadt. A fülemüle nem kérdezett többet - csak ült, és bámult maga elé. Aztán egyszercsak megrebbentette szárnyait és elröppent. Ők is útnak indultak hát.

A kígyó aznap halálra mart három kisgyereket, a farkas széttépett egy egész nyájat a pásztorokkal együtt, a sárkány pedig hamuvá perzselt egy egész falut, vele az ott élőket. Csak a dolgukat tették : azt, amit az Ember elvárt tőlük.

Biztos ilyen jó lehet érezni azt is, hogy fontos vagyok valakinek, hogy bízhatok valakiben, aki az életemhez tartozik, akit mindenkinél jobban szeretek. Jó lehet tudni azt, hogy hiába vannak szebbek, okosabbak, értékesebbek, AZ az illető kitart mellettem és nem sajnálatból, vagy anyagi érdekeltségek, vagy egyéb objektív, jól megfontolt, kényelmi okok miatt, hanem azért, mert számára én jelentem a társ szót. Megérti a magányomat, szeret, és elfogad olyannak, amilyen vagyok.
És egy összezörrenés után nem úgy kezeli a dolgokat hogy "végre", nem keresi az okokat, és nem érzi magát jól attól, ha én magamba borulok.
Néha túlzok, néha kisarkítok dolgokat. De baromi szarul esik egy-egy olyan mondat, mely finom utalás arra, hogy ennyi volt a részéről ... "Szabadság. Minden téren." Köszönöm. Én is szeretlek ...

Van amikor az élet szép. Van amikor egy nap annyira fantasztikusra sikerül, mintha csak a Mindenség magához ölelne, mint egy gondoskodó szülő, hogy elhalmozzon mindazzal a jóval, amire szükségem van.

Emlékszem egy ilyen napra. Nem is olyan rég volt. Ok nélkül éreztem a boldogságot, talán először az életemben. Nem azért voltam boldog, mert kaptam valamit, vagy mert történt valami, hanem csak azért, mert éltem.

És van amikor törlöm a bejegyzés folytatását ...

Zavart vagyok. Lehet hogy csak jelenlegi egészségi állapotom teszi, de valahogy olyan idegen minden. Félek, valamit elrontottam, és nem lehet kijavítani. Kellettek volna célok, tervek, vagy akármi. Mintha csak a levegőben lógnék, remények, gyökerek nélkül. Nem tartozom sehova, ... ez zavar. Jó lenne egy közösség, vagy több barát. Virtuális világokba menekülni fölösleges, bár sok esetben ad egyfajta valahovatartozás-érzést.

Régen, gyerekként úgy képzeltem, ha felnövök, a világomat az a valaki teszi majd teljessé, egésszé, akivel élek, úgy képzeltem el, hogy rajta kívül nem is kell más. A valóságra ébredve úgy tűnik mégis kellenek még mások is.

Nincsenek barátaim ... nem, ez így nem igaz. Van egy nagyon jó és volt egy nagyon régi. 20 év barátság, ... az én hibám, hogy már szakadozik egy ideje. De annyira mások lettünk. Jó lenne új barátokra szert tenni. Olyanokra, akiket becsülni tudok valamely tulajdonságuk miatt. Olyanokra, akikre ha ránézek, rágondolok, nem érzem az álnokságot a felszín alatt, nem érzem vetélytársnak vagy éppen olyannak akinek az indíttatásai hátterében csak tesztoszteron-"túlműködés" az igazi ok.

Szánalmas ... olyan vagyok mint egy gyerek, aki bebújt a sarokba, és várja hogy kirángassa valaki onnét, miközben a többikek baromi jól buliznak, de önmagától egy lépést sem tenne feléjük.