Talán egy évtized volt összesen az az időszak az egész eddigi létezésemből, amikor a gondolataim és érzéseim középpontját nem a halálvágy töltötte ki. Életem háromnegyede telt el úgy, hogy nagyrészt passzív módon vártam a véget, időnként aktívan is próbáltam érte tenni, de meg kell hagyni, elég béna  vagyok abban is. Tudatosan hagyok magamnak időt, perc morzsákat, amikor tocsoghatok az önsajnálatban, hogy aztán abből lendületet merítve tovább bicegjek cél nélkül, gyökerek nélkül.

Talán mindig is ez a gyökértelenség volt a baj, még a legocsmányabb gaznak is kell valami táptalaj, amibe kapaszkodhat, amiből és amiben élhet.

Csodálom azokat az embereket, akikből árad az élni akarás, akik képesek normális szociális életet élni, akik képtelenek felfogni azt a beszűkült tudatállapotot, amikor a cső végén csak valami értelmetlen és ostoba öngyilkossági kísérlet áll.

A legszomorúbb az egészben, hogy nincs reális okom az elkeseredettségre, főleg figyelembevéve azt, milyen élethelyzeteken kellett keresztül mennem sokszor. Mégsem látok magam előtt semmi célt, csak a napról napra létezés száraz valóságát.

7 hónap telt el.

Mégis mintha csak 3-4 hét lett volna.

A meghozott döntés súlya egész további életemben nyomasztani fog, hiába vigasztalom magam azzal, hogy ez volt a legélhetőbb, legésszerűbb döntés.

Menekülök az emberek és az emlékek elől, körbeveszem magam múlandó értékekkel, megvalósítom mindazon elképzeléseket, melyeket eddig nem állt módomban megélni.

A felszínen lebegek, ügyelve arra, hogy véletlenül se nézzek a víz alá, bármennyire hív a mélység.

Tudom hogyan múlhatna el a fájdalom, de úgy sejtem nem vagyok már képes azokra az érzésekre. 

Vágyom rá, hogy valaki megszólítson, hogy közösséget vállaljon velem és támaszt adjon azokban a  fertőzött és korcs filozófiai eszmékben, melyek a lényemet alkotják. Formáljon. Beszéljen hozzám és tanítson. Lépésenként szárítsa ki a mocsarat, perzseljen fel minden elszáradt részletet belőlem.

Nem ide tartozok, de ott vagyok, ahol jelenleg lennem kell, ki tudja milyen célból. Sikoltozva forognak a fogaskerekek, kisülnek a szinapszisok, minden olyan darabos és érdes, mindennek éle van, feltépik a húsomat, elsodornak a nem-létezés szférájának határára, egyensúlyozok a fájdalmas tudatosság és a kínzó felszínesség között. 

Mint a bőr alatt feszülő pattanás, úgy készül kirobbanni belőlem egy üvöltés, amit úgysem fog meghallani senki.