Sokszor nézlek titeket, szemem mélyén hasadt tükörről verődik vissza a fény, felcsavarodik önmaga köré gombostűfejnél kisebbre, hogy aztán másik térbe átlépve láthassa önnön illúzióságát. 

Bitek vagyunk mind, apró fogaskerekek egy egységnyi gépben, engedélyezett scriptek egy bináris számrendszerben, törlés előtt álló bugos programok, kiömlött kávétól beragadt gombok a billentyűzeten. Rutinszerűen futnak a rendszerben a parancsok, gondolkodás nélküli azonnali teljesítést követelve. Vajon mi történne ha eltérnénk a rendszerkódtól?

Néha behívlak az univerzumomba, engedem, hogy körbenézz, hogy vezess. Hagynám, hogy meggyőzz és tőlem távoli, természetem és akaratom ellen való tájakra hívj. De te csak állsz, saját falaiddal körülvéve, a beléd nevelt, megrögzött képeket szorongatva, melyek széle már megfakult, foszlik, és nem tudsz vezetni. 

Egyedül vagyok a gondolataimmal, mert mit megosztanék, senkit nem érdekel. Vagy nem értik. 

Már rég tudom, és elfogadom, hogy bennem van a hiba, mégis jó lenne, ha valaki a nyelvemen szólna hozzám, elmondaná az ellenérveket és utat mutatna ebben a végtelen világban ami a fejemben van. Túl kusza a labirintus, túl sok a zsákutca, megunják, feladják, kilépnek. Vagy el sem indulnak, és talán még ők járnak a legjobban. 

Aztán persze van aki szól, szavai masnikkal körbekötött döglött bogár.

Felkúszik a tarkómon, zsigereimben érzem forrni, a fejbőröm alatt izzik, füstöl.
Majd, mint egy pocsolyába dobott cigarettacsikk, magára maradva várja saját lebomlását.