Ayahuasca – egérút a bölcsességhez?
"Egyedülálló módon bennünk, a természet felnyitja szemét, és észreveszi, hogy létezik.” – Raymond Tallis
Az ember keresi a boldogságot, és egy kis szerencsével megtalálja olyan korábban élt bölcsek meglátásait, mint például Socrates azon gondolata, hogy csak egyetlen egy jó létezik: a tudás, és egyetlen egy gonosz: az érdektelenség (aminek elkerülhetetlen következménye a nem-tudás, ami meg a gonosz tettek valódi forrása). Ezen bölcsességek néha megszólítják az intellektusunkat, néha meg nem is értjük őket, legfeljebb ködösen érezzük, hogy lehet bennük valami igazság… de az ritka, hogy meghallva őket megkapjuk magát azt az aha!-pillanatot is, ami eredetileg megszülte őket. Erre majd még visszatérünk.
Én magam is járván ezen utat, az emberi létezés ezen elkerülhetetlen kihívását, egy ponton meghallottam az ayahuasca hívó szavát. Az ayahuasca egy, a Dél-Amerikai őserdők sámánjaitól származó pszichoaktív főzet, és egyben egy növény neve is. Elkészítése és fogyasztása messze visszanyúlik a biokémia előtti időkbe, ami azért érdekes, mert a főzet két növény elegye (a sok ezer közül), amit két napon át főznek, míg azok egy homogén, méz állagú, mély-fekete folyadékká nem olvadnak. Az egyik komponens adja a főzethez a DMT-t, ami az agy normál biokémiájának is a része, és egyébként sok növényben megtalálható. A másik komponens az ayahuasca (hevenyészve: a lélek liánja), egy fás szárú lián, ami nélkül az emberi testben egy enzim lebontaná a szájon át bevitt DMT-t, mielőtt annak koncentrációja megemelkedhetne az agyban. A főzet maga közel sem finom, kb olyan mint egy állott, zaccos török kávé, citrommal.
Az valószínűleg örök talány fog maradni, hogy kinek és hogyan jutott eszébe egy rettenetes ízű, fás szárú liánt feldarabolni, és addig főzni együtt egy másik növénnyel, amíg azok fekete mézzé nem olvadnak…
Szóval ott vagyok tizedmagammal, hogy átadjam az elmémet két ismeretlen idegenvezetőnek, akik azt ígérik, hogy nemsokára hányni és/vagy fosni fogunk a főzettől. A többség először fog találkozni a lélek liánjával, ezért praktikus tanácsokkal látnak el minket, hogy mit, hova, hogyan, hogyan ne… mindeközben, ahogy megismerjük őket, egyre jobban bízunk bennük, ők meg tudják a maguk bizonyosságával, hogy mindennek ellenére másnap újra útra fogunk kelni velük. Azok a fajta emberek, akik tiszteletben tartják a személyedet és támogatják az autonómiádat. Ami ezen a hétvégén történt az egy fura keveréke volt egy önismereti csoportnak, egy sámán rituáléjának, és egy pszichedelikus diszkónak.
Azt mondják, az ayahuasca-tól nem azt kapod, amire számítasz, hanem amire szükséged van… hogy szembesít önmagaddal. Ebben lehet valami, mert amilyen nagy határozottsággal mentem neki az első találkozásunknak, pontosan akkora ellenerőt kaptam egy másnap délig tartó émelygő, figyelmen kívül hagyhatatlan gyomorfájás formájában. Az este folyamán többször is belém nyilallt, hogy soha többet! De közben az is magától értetődő volt számomra, hogy majd a másnap esti én tudni fogja mit akar, és akárhogy is dönt majd, az lesz a jó döntés. Ez a végeláthatatlan gyomorfájás talán arra volt hivatott, hogy megtanítson szeretettel közelíteni önmagamhoz. Ebben sokat segített a másnap délelőtti integrációs beszélgetés, ahol a kísérőink érdekesebbnél érdekesebb kérdésekkel és meglátásokkal katalizálták az élményeink feldolgozását.
De vissza az első naphoz: az első adag után 1.5 órával booster-t (extra adag) ajánlanak, amit azok kérhetnek, akiknek nem indult be a "folyamat". Mivel én intellektuálisan hyper-ébernek éreztem magam, és se kavargó érzelmeknek, se fura mentális folyamatoknak nem nagyon találtam nyomát magamban, ezért felálltam a magányomból (a kezdés után tilos az interakció), és mindkét alkalommal kértem a booster-t. Röviddel a második után ki is hánytam az egészet, és ezzel egy időben beindult a "folyamat", elég nagy lemaradásban a többiektől.
Nehéz szavakat találni arra, amit megtapasztaltam, ezért most csak kiragadok néhány érdekességet, amikről talán sikerül írnom valami értelmezhetőt. A vizuális pszeudo-hallucinációk leírása még a könnyű eset lenne (a pszeudo-hallucináció az, amikor tudatában vagy annak, hogy az észlelésednek mely része az, ami nem a valóság tükörképe). Eggyel nehezebb azt leírni, amikor hyper-éberséggel figyeled önmagad, ahogy a hallucinációk a látórendszerednek különböző rétegeiben jönnek létre (néha színes minták a csukott szemmel is látható zajos feketeségben, máskor meg tiszta formák mindenféle vizuális zaj nélkül).
Aztán még nehezebb leírnom azt a fajta békességet, amit talán a halál előtti pillanatokhoz lehet hasonlítani, amikor valaki békében távozik. Egyes hipotézisek szerint, amikor halál közelébe kerülünk, akkor az agyunkat elárasztja a DMT, ami összefügghet a viszonylag hasonló halálközeli élményekkel. Ezt se cáfolni, se alátámasztani nem tudom, de amit átéltem, az valami hasonló lehetett: a légzésem lassú volt, sekély, és olyan egyenletes, mintha folyadékot lélegeznék, de mindenféle erőfeszítés nélkül. Mindeközben a tudatom hyper-éber, és ahogy önmagamat figyelem, azt a gondolatot veszem észre, hogy a légzés finomságának van egy skálája, aminek az egyik extrém vége az, amikor valakit fojtogat a sírás, a másik meg az, amikor a légzését semmi sem akasztja meg, még a szívének dobbanásai sem. Ilyen puhán és egyenletesen nem emlékszem, hogy valaha is lélegeztem volna. Napokkal azután az este után a légzésem még mindig sokkal puhább és egészen más lett vele a kapcsolatom.
A "folyamat" során az éberségem és a vegetatív idegrendszerem közti kapcsolat nagyon intenzív volt. Ilyen átéléssel például még soha nem ásítottam. És a békés, sekély légzésemet néha meg-megszakító mély lélegzetvételeim is egy egészen új élmény volt.
A második éjszaka, amikor megadtam magam és sikerült szeretettel közelítenem a… főzethez? vagy önmagamhoz? Mindenesetre akkor teljes bizonyossággal éreztem, ahogy ellazul a gyomrom és a főzet átbugyog a bélrendszerembe, majd azt, ahogy lassan leáll az egész emésztésem. Sikerült mélyen megértenem, hogy előző nap a gyomorfájást én hoztam létre a saját elmémben, elsősorban azzal, hogy harcoltam ellene… Így hát amikor azt éreztem, hogy fel-fel próbál lángolni, akkor inkább csak észleltem és üdvözöltem, és így ugyanazzal a lendülettel el is halványult. Varázslat!
Érdekes párhuzam, hogy az ayahuasca egy kúszó lián, ugyanis talán egy jó metaforája az élményemnek az, ahogy az ayahuasca a liánjaival észrevétlenül át- és körbefonva anyaméhbe burkol, majd levisz egy tó fenekére. Mindezt úgy, hogy ebből bármit is észleltem volna a magam elszigetelt békességében, és az ezáltal felhangosodó belső folyamataimra koncentrálva. Azonban mindez csak előkészítette a terepet ahhoz a ponthoz, amikor pár óra múlva az anyaméhet végül hirtelen szétrepesztette az életösztönöm, és eleddig számomra ismeretlen erővel juttatta magát érvényre (értsd: talpra állított a nyugalmamból, és kiokádta a "vendéget" alul és/vagy felül). Egész más jelentést nyer az élet, ha valaki egyszer karnyújtásnyi közelségbe kerül a halálhoz, majd megtapasztalja az azon felülkerekedő életösztönének a győzelmét. Azt hiszem ezt az érzést hívják újjászületésnek.
Mint említettem a második találkozásunk sokkal kellemesebb volt. Nem sokkal a "vendég" másodszori, immáron szeretetteljes befogadása után, az egyik aznap érkezett újonc pszichonautánk elkezdett teljes szívéből nevetni. Olyan átéléssel nevetett, hogy az néha már önkéntelen kurjongatásba kanyarodott. Ez mindenkire hatott, sokan elkezdtek együtt nevetni vele (mindez sötétben, csukott szemmel fekve, pszichedelikus zenével a háttérben). Ez az élmény engem is útra indított. Nekem ugyan először csak mosolyt csalt az arcomra, de röviddel utána átjárta a testemet egy bizsergető, eksztatikus érzés, ami a lábamtól felfele haladva végül elhagyta a testemet az önkéntelenül is kihomorított mellkasomon át. Ezen a ponton már tudtam, hogy ez az éjszaka egy egészen másfajta élmény lesz.
Néhány óra békesség, különböző vizuális, tapintási és hallási pszeudó-hallucinációk után ismét eljött az idő, hogy az életösztönöm legyőzze az ayahuasca okozta kvázi-halált. Ismét megjött a kivetési inger, de mivel a "vendég" már a beleimben járt (amit valahonnan egyértelműen tudtam), ezért az előző estéhez képest elhanyagolható mennyiségű kézzelfogható eredmény után elengedett a rosszullét. Elcsomagoltam az eredményt, kimentem a mosdóba, rendbe tettem magam, majd visszamentem a terembe. Kellemes hangulatban ültem vissza a székemre, ahol rögvest belém nyilallt, hogy vissza kell mennem a tükörhöz, mert… volt benne valami különös.
Mivel ezen a ponton már inkább hallgattam, mintsem diktálni próbáltam volna a "folyamatot", ezért kíváncsian visszasétáltam a tükörhöz. Ahogy közeledtem hozzá, megláttam, hogy én vagyok benne! De nem ám egy velem szinkronban mozgó élettelen tükörkép, ami egy üvegre felvitt fémrétegről pattan vissza… hanem egy igazi, szerethető, hús-vér énnel találkoztam, aki éberen visszanézett rám, és akivel szerteáradó szeretettel üdvözöltük egymás jelenlétét. Mosolyra fakadt az… arcom? arcunk?… közelebb léptünk a tükörhöz, és ahogy a tágra nyílt pupilláink közeledtek egymáshoz – még mindig széles mosollyal a szánkon – belenéztem önmagamba. Ez egy rövid, de nagyon intenzív, maradandó élmény volt, ami megnyitotta bennem a szeretet elakadt csatornáit. Ahogy elárasztott a szeretet először önmagam iránt, ugyanazzal a tszunamival öntötte el a "mások"-at is. Ebben a pillanatban erős késztetés jelent meg bennem arra, hogy visszamenjek a vezetőinkhez, megöleljem őket, és megosszam velük ezt az élményemet (a csoport nagy része ekkor még a maga útját járta). Mélyen megértettem, hogy a szeretet univerzális: ha nem tudom szeretni önmagam, akkor nem fogom tudni szeretni a "másik"-at sem. Varázslat!
Ezt követően jött a hétvége talán legizgalmasabb pár órája, egy amolyan áldott állapot. Ismét erős késztetést éreztem, de ez alkalommal az iránt, hogy tollat ragadjak, és elkezdjem foglyul ejteni azokat az érdekesebbnél érdekesebb gondolatokat, amik elkezdték bombázni az elmémet. Ezek nagyon intenzív, integráló jellegű aha!-pillanatok voltak, amikben nem csak megért valaki valamit az intellektusával, hanem a felismerés felrázza a teljes elméjét. Kivittem egy széket a fényre, és elkezdtem írni. A következő sorok alapvetően arról a papírlapról származnak. (Ami következik az sajnos csak fordítás, mert ezeket jobbára angolul fogalmaztam meg. Ennek a legfájóbb pontja a 'serenity' megfelelőjének a hiánya a magyar nyelvben, amit jobb híján én 'békesség'-nek fogok fordítani. Az angol-magyar szótár szerint: derű, derültség, nyugalom, higgadtság, békesség.)
———————————
Azzal, hogy valamilyennek látjuk a világot, azzal tesszük olyanná. A minőséget az ember teszi hozzá a valósághoz – többnyire a tudtán kívül.
Egy ember egy adott pillanatban nem tudja az egész valóságot észlelni annak teljességében. Az észlelésünk mindig részleges lesz, emiatt a valóság bennünk létrejövő tükörképe nagyban függ attól, hogy az észlelésünk óceánja mit tükröz vissza róla. Ha az óceánunk morajlik, akkor a tükörkép torz lesz, és a hullámok mentén szelektív.
Márpedig ez a tükörkép maga a valóság (-unk), azaz a valóság bennünk létrejövő szubjektív képe. Ha nem ismered önmagad, ha nem vagy képes felismerni és irányítani az óceánod pillanatnyi állapotát, akkor nem tudod torzítás nélkül annak látni a valóságot, ami. Márpedig annak látni a valóságot, ami, az maga a tudás/igazság/szabadság. Ezért a tudás kulcsa a belső békesség (serenity). A tudás magaddal kezdődik, és azzal is fejeződik be. Ismerd meg önmagad, hogy megismerhesd a világot!
Szabadnak lenni azt jelenti, hogy annak látjuk a világot, ami; hogy kiszabadultunk a saját észlelésünk torzításai által létrehozott ketrecből. A szabadság legvégső formája az, amikor megszabadulunk a megrögzött értelmezési kényszereinktől, és szabadon tudjuk bejárni a lehetséges narratívák végtelen tengerét. Amikor sikerül elérnünk ezt a fajta ürességet, akkor abban az állapotban az észlelésünk bármilyen formát képes lesz felvenni. Képlékennyé válik, hogy a formáját a valóság diktálhassa.
Viszont amikor az észlelésünk óceánja viharossá válik, akkor elveszítjük a fejlődés lehetőségét, mert nem tudjuk többé megfigyelni a vélt hiányosságainkat, és ezáltal elveszítjük a fejlődéshez elengedhetetlen irányzékot. A fejlődés kulcsa a belső békesség.
A kreativitásunk nem más, mint egy magas szintű, absztrakt mintaillesztő (pattern matcher, mintakereső), ami az egész elménket átölelve keresgél. Ez nem más, mint a Valódi Énünk (True Self), a bennünk zajló "családi viták" bölcs öregje. Ha sikerül kapcsolatba kerülnünk vele, átengedni neki az iránytűt és a kormánylapátot, akkor esélyt adunk neki arra, hogy meggyógyíthassa a világot azáltal, hogy a valóságról alkotott szubjektív észlelésünkben megszüntet minden egyes nem-igazságot (untruth). Meggyógyítani a világot nem más, mint meggyógyítani önmagad.
Mi más a kreativitás csúcsa, ha nem az, amikor sikerül megformálni egy olyan eszközt, amit felhasználva később bármikor szabadon meg tudjuk szólítani a kreativitásunkat? A kreativitás alkalmazása a kreativitásra… A reflekció univerzálisan fontos!
Miközben ezeket a sorokat írom, tudatosan és szabadon váltogatok a kristály tiszta intellektuális éberség, és az álomszerű békesség mentális állapotai közt. Az elsőt arra használom, hogy olyan szó-metaforákat találjak, amik talán sikeresen rámutatnak majd a gondolataimra; a második meg az a békés állapot, amiben belebámulok az intuíciók feneketlen kútjába. Ez az intuitív állapot olyan, mintha egy, az egész elmémre kiterjedő varázslatos mintaillesztő elmélyülten keresgélne, hogy új modell-darabokat azonosítson be, és/vagy diszharmonikus darabokat simítson el.
Sajnos meglepően nehéz a váltás közben nem elveszíteni ezeket a meglátásokat, mert az intuíciók nyers fogalmak formájában jelennek meg, amiket aztán bele kell préselni a nyelv diktálta merev mintákba. Ez nem sikerül minden alkalommal. Néha a nyelv köré épült intellektusomnak nem sikerül fogást találni rajtuk, viszont ezeket a váltásokat tudatosan tudom irányítani! Szabadon fejest tudok ugrani a még kimondatlanba, hogy megpróbáljak felszínre hozni új meglátásokat! Varázslat! Meg tudom majd ismételni mindezt holnap…? egy hónap múlva…? egy élet múlva…? Vagy aki ezt majd holnap olvasod már egy 'te' leszel, nem én?
És végül ez a konkrét mondat azon folyamat leírásának a betetőzése, amivel megragadom és szavakba erőszakolom ezeket a gondolatokat… ez több, mint izgalmas! Azon gondolkodok, hogy hogyan gondolkodok, tehát vagyok!
———————————
Most akkor innentől Nirvana? Kész, vége? Nem, se az én belső utamnak nincs ezzel vége, se az ismerkedésemnek az ayahuasca-val. Ez a hétvége kevésbé szólt arról, hogy megérkeztem volna valahova, mintsem inkább arról, hogy hátrahagytam valamit, ami sosem volt érdemes arra, hogy a részem legyen. De egy biztos: ez a tapasztalás egyértelműen egy új fejezetet nyitott… egy olyan világítótoronnyá vált, ami innentől az utam legzegzugosabb részeit is derengéssel fogja majd áthatni.
“Te, a természet mélységeit kereső, fogadd meg ezen szavakat: ha nem találod meg magadban azt, amit keresel, akkor nem fogod azt megtalálni sehol máshol. Ha a saját házad kincseire sem csodálkozol rá, akkor hogyan fogsz majd más csodákat észrevenni? Benned rejtőzik a kincsek kincse. Ismerd meg önmagad, hogy megismerhesd az Univerzumot és az Isteneket.” — Delphoi bölcse, (kb. i.e. 8-ik század)
