Elég sok színe, és szintje van a tudatosságnak.
Az egyik valahol ott kezdődik, amikor felül tudok emelkedni önmagamon.
Van, amikor zsigerből védeném az érdekeimet vagy - mint jelen helyzetben - az igazamat. Mert tudom, hogy amit tettem, az a saját valóságomban jogos volt, teljesen érthető és normális az, ahogy mások halmozott cselekedetei ezt a hatást váltják ki belőlem, ezek között a körülmények között.
Persze van aki ezt máshogy látja. És képtelen megérteni, hogy miért vágta ki nálam a biztosítékot. Vagy csak egyszerűen könnyebb áthárítani másra a felelősséget, és ráhúzni az egészre, hogy "hiszti", mint belátni, hogy a döntései hibásak voltak.
És hiába szeretném normálisan elmondani, megértetni, hogy mi, miért, mit vált ki. Még mindig ott van benne az a korlát, hogy csak a saját valósága létezik, csak a saját igaza, minden más nem is úgy van, meg különben is. Én elhiszem, hogy ez egy piti énvédő-mechanizmus, de ennyi idősen már tudni kell(ene) felelősséget vállalni, és belátni a hibákat.
És jönne belőlem, hogy mindent elmondjak, hogy megértessem, hogy belássa. Nem az, hogy meggyőzzem, hanem hogy rávilágítsak az okokra, hogy értse, és tudja, és tanuljon belőle, hogy a hasznára legyen ....
...
... aztán a tudatosság következő szintje (?) ...
... hagyni.
Ráhagyni. Felülemelkedni az egó akarásán, azon, hogy megértse, azon törekvésemen, hogy megmutassam az ok-okozati összefüggést. Azon hogy az értelem belássa az egész szitut, és megmutassa az ebből levonandó tanulságot.
Csak hagyni.
Nem elnyomni, mert az tüskét hagy, ami elmérgesedhet.
Elfogadni, hogy nem érti, vagy nem akarja érteni.
Nem védeni tovább az egómat, hanem feladni. Elengedni. Sértettség, harag nélkül.
Mert tulajdonképpen nem is ez számít igazán.
És ami meg tényleg számít, az ilyen hülyeségek miatt eltűnhet szem elől.
És nem utolsó sorban, a "vitapartnerben" is nem várt reakciót vált ki, mivel nem azt kapja, amire számít. :)
Furcsa megnyugvást adott, amikor ez "beépült". Nem számít, hogy igazam volt-e vagy sem. Elmúlt. Persze a múltból mindenki annyit tanul, amennyit akar. Én tanultam. Nem csak magamról, hanem másokról is, de legfőképp arról, milyen érzés elengedni az egó harcát.
