Az év utolsó, vagyis mai napja a kirakatemberek tucatjairól szól, főleg ami a közösségi oldalakat illeti. Most, hogy már kezdenénk kiheverni a boldogkarácsonyos giccses üdvözléseket, jönnek az éves nagy összegzések és a hazug önmenedzselések. Ennél még az is őszintébb, ha az egyik ember elküldi a kurva anyjába a másikat. 

Ugyanannyira nem tolerálom a "kirakatokat", mint a hazugságot, hiszen tulajdonképpen a kettő egy és ugyanaz. Mindenki változást akar, de saját magán nem hajlandó változtatni, ehelyett kirak magáról egy képet és annak a pozitív visszaigazolásaira vár. 

Azt veszem észre, hogy a teljesen "alap" dolgokat is az emberek többsége elhagyja, vagy elfelejti, vagy annyira ellustultak, hogy nem érzik feladatuknak véghez vinni. A példa kedvéért gondolok itt az ajtó becsukására. Társasházaknál a bejárati ajtón szokott lenni egy fékkar, ami megakadályozza az ajtó becsapódását. Van, hogy ez a kar eltörik, tönkremegy, stb. De tulajdonképpen szükség sem lenne rá, hiszen 1-2 szélsőséges esetet leszámítva, teljesen elvárható lenne, hogy aki bemegy az ajtón, az ugyanúgy becsukja, mint ahogy kinyitotta. 

Vagy hogy például egy temetési koszorú elkészítésekor ne az legyen a fő szempont, hogy csak azoknak a neve kerüljön a szalagra, akik előre kifizették a koszorú árának rájuk eső részét...

Nagyon sok furcsa eset zajlik körülöttem mostanában, amik előtt teljesen értetlenül állok, hiszen az én értékrendemben fel sem merül problémaként az, amit mások úgy élnek meg, hogy a végletekig felháborodnak tőle. 

Úgy döntöttem, hogy (amellett hogy leszarom ezeket) figyelmen kívül fogok hagyni minden ilyen eseményt. Érzelmileg is és gondolatilag is kihagyom belőle az érintettségemet. Bár eddig is nagy mértékben alkalmaztam ezt, de mostantól megpróbálom még tovább vinni. Persze vannak még olyan pontok, amik kiviszik a hajamat, ezeken dolgozok is erőteljesen. 

Bizonyos távolságból nézve minden értelmetlen, minden ami múló, az felesleges és hasztalan. És mi az, ami állandó? És ki az, aki ezt az állandót figyeli? 

Mintha már túl öreg lennék ahhoz, hogy kielégítsen az egó játszmája. 

Előtte korábban sosem éreztem ilyen minőséget.

De most jó lenne végleg elvonulni. Csak úgy szépen, csöndesen, szerényen. 

Akkor végre az arcomra is kiülhetne a belső mosoly.