...

Miután a kérdés elhangzott, lehajtotta a fejét és várt. Gondolkozott. Aztán láttam, hogy a feje tetejénél egy energiamező jelenik meg, fölfelé, és azon keresztül jön neki a válasz. Nem tudom mi volt a válasz, onnéttól kezdve tulajdonképpen nem is érdekelt, annyira meglepett az, amit láttam. Azonnal meg is osztottam ezt  I-vel, aki mellettem ült. Nem tudtam eldönteni, hogy a képzeletem játszik-e velem, vagy tényleg láttam?!

Aztán eszembe jutott vmi, és feltettem én is egy kérdést. Ahogy a kérdésem elhangzott abban a pillanatban éreztem ahogy az ő homlokából és az én homlokom felé közeledik egy erős energiaszál és kapcsolódik. Kissé hátra is hököltem a döbbenettől.

Mivel élénk a fantáziám, ezért betudtam annak, hogy biztos csak képzelődtem. De ez valahogy más volt, mint az egyéb képzelődések. Nem volt benne tudatosság, egyszerűen csak jött, mint amikor látod, hogy a háttérben zajlanak a történések. Nem volt dioptria eltérés, nem volt elmosódottság vagy élesség, valami olyan másfajta érzékelés volt, amilyet eddig nem tapasztaltam. Belső látás. Nem a szememmel. És nem is úgy, mint ahogy eddig elképzeltem, hogy milyen lehet ha az ember harmadik szeme megnyílik. Nem tudom mihez hasonlítani. Nem tartott sokáig, talán ezért sem tudok pontosan fogalmazni. 

Másnap elmondtam ezt olyannak, aki ott volt, és aki rendelkezik ilyen képességekkel. Teljesen nyugodtan és természetesen mondta, hogy igen, azt ő is látta. Azt hiszem nem érzékelte, hogy ez számomra milyen jelentőségű, inkább azt gondolhatta, hogy .. nem tudom mit gondolt. De mivel számára ez a látás természetes, érthető hogy nem lepődött meg. 

Azt mondta, hogy akkor kezdődik ez a belső látás, tisztán látás, amikor már nem választ el sok attól, hogy számomra is elérhetővé váljon a kapcsolódás.

Tulajdonképpen ezek után már meg sem kellett volna hogy lepjen az, amikor Narayana alatt az asztal széle gyakorlatilag megszűnt stabil anyagnak lenni és hullámzani kezdett :)

Írtam már erről? Vagy még nem? Vagy túl gyáva voltam, hogy leírjam a gondolataimat, mert hátha nem tetszik majd valakinek és beszólogat. 

Biztos valami "elintézetlen dolgom" van ezzel a témával, hogy ilyen mély indulatot vált ki belőlem - csakhogy pont az ellenkező oldalon, mint ahol mások állnak, mint ahogy mások látják.

I. rész
Nőt verni nem szabad. Legalábbis ezt nevelik bele a fiúkba, egészen kicsi koruk óta. De a nők kiharcolták maguknak az egyenjogúságot, szóval akkor miért is ne lehetne "verni", ha kiharcolják maguknak azt a bizonyos pofont?

Nem az alja kategóriát nézem, ahol a részegek, cigányok, 60-as iq-s csövesek és egyéb féreg-szerű, embernek titulált képződmények vannak, hanem az átlagot. Jah, hogy Magyarországon ez az átlag? Akkor egy kicsit az átlag felettit, aki mondjuk elvégzett egy középiskolát, és van annyi értelme, hogy egy fél oldalas fogalmazást tud írni összefüggő mondatokkal legalább a hobbijáról vagy az érdeklődési köréről. Ha véletlenül még önismerettel is rendelkezik, vagy legalább súrolja azt a határt, hogy nem csak fizikai testek vagyunk, az már egy elég kiemelkedő kategóriának számít.

De visszatérve a verésre.

Van tapasztalatom.

Kaptam már "verést" férfitól.

És igen, kurva jó volt utána sajnáltatnom magamat, hogy "szegény én, meg lettem verve". 

Valóban van ennek egy poszt-traumatikus oldala. De csak azért, mert a nők nincsenek hozzászokva. Szerintem akit rendszeresen vernek, az hozzászokik. 

Na de miért vernek meg egy nőt?

Mert ezt az oldalt már kevesebben nézik.

És itt most nem arra gondolok, hogy részeg a fickó, és ilyenkor agresszív - mellesleg ha valaki ilyen emberrel él együtt, az magára vessen, és köszönje meg magának, amiért ebben az élethelyzetben van.

- - - a post kezdete és befejezése között kb 4-5 hónap telt el - - -

II.rész
Szóval miért vernek meg egy nőt. Szerintem a válasz egyszerűbb, mint azt képzelni lehet. Mert a nő ezt akarja, és a viselkedésével egyszerűen kiprovokálja.
Még a tudatos emberek is hajlamosak arra, hogy reflex-szerűen viselkedjenek, érezzenek, gondolkozzanak. Mindenkinek van egy vagy több "nyomópontja", és van, hogy bizonyos történések, vagy meghatározott viselkedés olyan szinten kiviszi a biztosítékot, hogy a legmélyebb, legösztönösebb dolgok kerülnek a felszínre. Vagyis a félelem. Fuss vagy üss.
Persze nem lehet egyenesen kijelenteni, hogy azért üt meg egy nőt egy férfi, mert fél tőle... első lépcsőfok a düh, harag, neheztelés.

Azt gondolom, hogy amikor testi reakcióra kerül sor, nem számít, hogy az adott illető férfi vagy nő. Az, hogy "nőt ütni nem szabad" egy hiedelem, egy szokás, mesterségesen létrehozott törvény, aminek gyakorlatilag nincs is létjogosultsága, hiszen előrébb való lenne az a fajta "törvény", hogy ne jusson el senki arra a szintre, hogy testi erőszakot alkalmaz.

Viszont, ha már megtörtént, akkor a sértett jobban tenné, ha alaposabban önmagába nézne, megkeresné a valódi okokat, megnézné magát kívülről, elfogadná a történteket, és ráébredne arra, hogy mi miért történt.
Megfigyelésem szerint (ami azért nem túl széleskörű, mert az ismeretségi körömben nem jellemzőek ezek a történések - ami szintén nyilván nem véletlen, de erről talán majd később), azok a nők, akiket megvertek, sajnos nincsenek azon a tudatossági szinten, hogy képesek legyenek belátni a saját felelősségüket (szándékosan nem a "hibájukat" szót használtam!), és egyszerűen mindent arra a félre hárítanak, aki ezt elkövette velük szemben. Remekül felhasználják erre a tanult mintákat ( a "nőt verni nem szabad" mítoszt), és gyakorlatilag élvezik a szenvedő szerepet, élvezik mások sajnálatából, együttérzéséből eredő figyelmet, energiákat. Vagy más szemszögből nézve, kielégítik azon tudatalatti vágyukat, hogy megbüntessék őket. Fontos szerepe van ebben a hozott családi mintáknak is, hiszen ha egy gyerek azt látja, hogy apu rendszeresen veri anyut, akkor beépül a családmintájába, és hajlamossá válik hasonló társat keresni/találni, aki alkalmazkodik az ő tanult témájára.

Ez a tudatalatti "büntess meg" szerep nagyon érdekes. Szerintem rengeteg ember van, aki szeret szenvedni - és itt most nem csak a fizikai szenvedésre gondolok. Én is ilyen voltam - remélem dolgoztam már magamon annyit, hogy ténylegesen múlt időben állíthassam ezt :)

Ez a sok betű a témával kapcsolatba annak köszönhető, hogy volt "szerencsém" megismerni egy nőt, akit vert a volt férje. Bármilyen kérdésemre, ami arra irányult, hogy mi volt a kiváltó ok, csak hárítást és a "semmi" választ kaptam. "Hazajött, leverte az asztalról a terítéket, és ellökött". Elég hihető, nem? :D

Hiszek a változásban. Hiszek abban, hogy az emberek kortól függetlenül képesek a változásra, a fejlődésre. És hiszek abban, hogy amint elérnek arra a pontra, hogy már képtelenek változni, és az összes lehetőséget elzárják maguk elől, amely képes lenne őket szembeállítani a saját tükrükkel, és meglátni bennük saját önnön valójukat, abban az esetben megszűnik a Lét jogosultságuk.