" A világ szép és különös. Csak sok benne nagyon a beteg ember. Az izgága, az irigy, a gyűlölködő. A gonosztevő és a diktátor, az őrült és a hős. Fertőzik és rontják a világot, amennyire adottságaiktól kitelik. De egészen elrontani nem tudták mégsem, ha ezerszer is azt hirdeti a válasz."

Wass Albert: A költő és a macska

Egyszer majd lesz valaki, aki annyira szeret, amennyire én őt. Aki becéz, és csak mosolyogva néz rám. Talán lesz valaki, aki nem tud elaludni ha nem vagyok mellette és nem öleljük át egymást. Talán lesz valaki, aki szeret annyira, hogy feltegye a NAGY kérdést.

Egyszer még fogunk együtt nevetni, együtt sírni, hógolyózni és pancsolni a vízben.

... Egyszer már volt valaki ...

Szeretnék írni róla.
Mert beszélni nem tudok.
Szeretnék írni róla úgy, hogy ne bántsak meg vele mást. Ami megtörtént, azon változtatni nem lehet. Nyomja a lelkemet. Azt hittem apró karcolás, ami idővel elmúlik. A hegek eltűntek, de a lélek felszíni hártyája alatt a seb elüszkösödött. Rohad és bűzlik.
Fájt az a lendület, mely tenyérnyi fekete foltot okozott.
Fájt az a tekintet, mely a tehetetlen dühöt tükrözte. Nem csak én voltam benne. Sok évnyi elfojtott harag, sok arc, mégtöbb esemény, mely akkoriban szőnyeg alá lett söpörve, most kitört.
Ha lenne, a jobb szárnyam eltörött volna, és vércseppes tollak hullanának a csillagokról.
Nem megy... írni sem tudok róla..