Ha valaki kis, jelentéktelen dolgokban nem mond igazat, hogy várhatja el, hogy higgyek neki akkor, ha komolyabb témáról van szó? Valahogy mindig bebizonyítja, hogy a bizalom gyengeség ...

Nem, semmi ilyesmi.. csak tetszik ez a kép.

Hogy miért utálom a nőket?
Mert unalmasak, felszínesek, ostobák, rámenősek, számítóak, ösztönlények és az agyuk helyén vagy egy lyuk, vagy anyatej van. A legtöbbje tényleg csak arra jó, hogy szaporodjon, sajnálatos módon azonban az efféle szaporulat egyre hígabb, silányabb minőségű.
Sajnálom azokat a férfiakat, akik bedőlnek az efféléknek.
Nem általánosítok, a leírtak a célcsoportnak csak a 80%-ára igaz, szóval marad kb. 20 %, akikre mindez kisebb mértékben vonatkozik. És akik azt állítják magukról, hogy mások, mint a többiek, azok pont ezen állításuk által azonosulnak velük.
Azt hiszem ez okozza a zavart a radaromban. Én is XX kromoszómás vagyok, nem vonhatom ki magamat a tények alól. Hálás lehetek, amiért az érdeklődési köröm eltér a 80%-nak az érdeklődési körétől, de attól még én is nőből vagyok. Ez leginkább a gyűlölködésemen mutatkozik meg. Noha ezt nem indok és ok nélkül teszem, tudom, hogy bennem is ott van az a kegyetlenség, ami oly jellemző erre a nemre. Főleg ha egy rivális félről van szó. Mivel fizikai "terrort" nem tudok az illetőn alkalmazni (bár istenemre mondom, sokkal jobban esne, ha ököllel arcon csaphatnám, ahelyett, hogy babákat böködök :D), marad a mentális. Persze mindez feltételes módban, arra az esetre, ha épp útban lenne. Az ököl is visszacsap, és persze a böködés is ... azóta a régi eset óta nem is csináltam ilyesmit.
Visszatérve a főbb gondolat menethez; a tegnapi napon láttam, amint egy "szerencsétlen", gyenge hím egyed aláveti magát egy női akaratnak, feladva saját szokását. (csak önmagamnak, hogy később visszaolvasva emlékezzek: "várunk még valakire?") Elszomorít.
És persze elgondolkoztat. Tudom, hogy értem/miattam is adtak fel dolgokat - ami bizonyos mértékig természetes velejárója egy kapcsolatnak, és nem is feladás, hanem inkább alkalmazkodás - de felmerül a kérdés, hogy megéri-e? Érek-e annyit? Az én értékrendem szerint nem ... sosem érek semennyit, kevés vagyok, mint mackósajtban a brummogás. Elítélem önmagam, próbálok nem az lenni, aki vagyok ... de már nem tudom ki is vagyok, vagy hogy kinek kellene lennem, vagy hogy milyennek kellene lennem, hogy elég legyek. És kinek legyek elég? Neki, vagy önmagamnak? Mert mi van, ha Neki elég vagyok, de a maximalista és kegyetlen önértékelésem az, ami olyan mércét állít fel önmagammal szemben, aminek nincs felső határa?
Persze, minden visszavezethető a gyerekkori feltétel nélküli szeretet megtagadásához, vagy a atyai gyűlölködésre, és elégedetlenkedésre, de álljuk már meg! Elég volt a gyerekkorból, rég a hátam mögött hagytam. A pszichiáter is megmondta, hogy túlságosan sokat követelek magamtól.
Még nem jöttem rá, hogyan is békülhetnék ki azzal, aki vagyok. És amíg ilyen szinten él bennem a nőkkel szembeni gyűlölet, lehet hogy nem is fogok.

Miért nem születtem meleg pasinak? :D

Skizzofrenia

Jöttem tombolni ...
Az a baj az emberekkel, hogy mindenki beleszólhat mindenbe, úgy érzi, hogy joga van mindenhez és ha a másiknak van valamije, az neki is kell és különben is ...
nem érzem át az ő személyes problémáját, mert ezek szerint azt várom el tőle, hogy az alagúttól lefelé cipelje a tonnás üvegeket és kereteket (vagy a franc tudja miket), és hogy az utca túloldala tele van parkoló gépjárművekkel és akkor miért nem kaphatnak behajtási engedélyt azok a kocsik, amik neki hozzák az árut, és miért nem hívjuk fel azt, aki ebben illetékes és az mikor jön vissza és hol találja meg és itt volt ő már tegnap is, mégsem történt semmi, és nem vesszük őt komolyan, és ha a helyemben lenne, ő nem így kezelné az ügyet, és ne vicceljek már vele, hogy egy ilyen papírt nem lehet kinyomtatni, és aki most jön a lépcsőn felfelé ő az? nem? és aki most jön? és aki most? ...
és mikor jön vissza? ha nem jön most vissza, akkor mikor jöjjön be ismét az irodába, meddig kell még várnia? ...
Istenem ... bárcsak pofán vághattam volna a telefonnal ..

Kezdek kicsit bízni .. bár még félve. Ez az októberi hónap szinte minden évben cinkes volt .. Most más lesz.. "ne csak hidd, tudd is" .. inkább óvatosan csapkodok az uszonyaimmal, nem tudva hogy amiben úszok az egy nyugodt vizü tó, vagy egy lábosnyi víz, zöldségekkel és ízesítőkkel, amiben én vagyok a fehérje forrás.

Normális dolog hallal azonosítani magamat? Nem, nyilván nem az ...

Egyre több az olyan komment, amit nem teszek közzé, csak piszkozatként elmentek, arra az esetre, ha ... szóval csak úgy. A publikus vélemény nyilvánítás ingoványos talaj, melyre rálépve lehet hogy beszakad alattam és akkor nyakig leszek a szarban. Persze nem a külvilág véleménye érdekel. De ostoba gondolatokkal nem akarom a nyugalmat megzavarni. (Ha kiderülne, hogy a nyugalom csak látszólagos, akkor utána úgyis mindegy lesz. )

Mostanában sok régi dolog jut eszembe, kis részletek a múltból, amikre még mindig fájdalmas visszaemlékezni. Azt kívánom bárcsak sose történtek volna meg. Tudom, hogy akkor más lennék, mint amilyen most vagyok. Nyilván a megszerzett tapasztalatok által "értékesebbé" váltam, de nagy ívben teszek a tapasztalatokra. Rajtam kívülálló dolgok .. amiket mások irányítottak, és közvetve keményen érintettek engem is. Elgondolkozom .. nyilván azokat az eseményeket is én vonzottam magamhoz.. vagy egyszerűen csak a másik személy vonzásainak voltam kitéve. Azt hiszem sosem fogok tudni megbocsájtani dolgokat, bármennyire is próbálom, és hiába látom az ok-okozati viszonyokat, az egóm túl makacs, vagy a hiúságom túl sértett ahhoz, hogy azt mondjam, oké, megtörtént, ennyi volt, túllépek rajta és folytatom az életet. Túlnyomó részt gyerekkori dolgokra gondolok, amiken nem lehet változtatni. Tisztán látom magam előtt azokat a pontokat, amik azzá tettek, amilyen vagyok.

Csak reménykedni tudok, hogy az a nyugalmi állapot, ami egy ideje fennáll, továbbra is maradni fog, eltűnnek azok a zavaró tényezők és egyedek, amik bár nem hozzám tartoztak, mégis nekem okoztak nem kevés gondot és kínt. Vágyom a nyugodt és harmonikus életre, és hálás vagyok, amiért ebben részem van - és talán a felszín alatt sincsenek mocskos kis titkok.

Szánom azokat, akiknek nem elég hogy a saját életük romokban hever, nem veszik észre, ha belerondítanak mások nyugalmába, felkavarják az állóvizet, csak mert az önérzetük romokban hever és ahelyett, hogy magukba néznének, mások régi érzéseibe kapaszkodva fulldoklanak tovább. - ezt most muszáj volt leírnom...

Egy próba.. minkettőnk részéről. Én tartom magam. Lássuk hogy megint pofára esek-e, mint eddig, vagy ezúttal az ígéretek nem csak üres szavak?! Mennyit ér a nyugalom? Mennyire él Benne a becsület?