Eddigi életem során a magány mindig árnyékként kísért végig. Hiába volt mellettem jóbarát, vagy olyan valaki, akit szeretek ... azt az űrt, ami mélyen a lelkemben tátong semmi nem volt képes elűzni. Voltak időszakok, amikor úgy éreztem "otthonra" leltem, de aztán valami mindig történt, ami ráébresztett, hogy nincs otthonom.
Talán én vagyok túl érzékeny, megeshet ... a baj csak az, hogy magam sem tudom mi kellene ahhoz, hogy ne érezzek így.

Jó lenne ezt megbeszélni azzal, akihez az életem kötöm, de úgy tűnik, ő is inkább másik világokba menekül, engem pedig kizár a lelki életéből.

Egyedül vagyok ... nagyon egyedül ... olyan dolgokra vágyom, amiket elvileg megkaphatnék, hiszen van egy kedvesem ...

... bárcsak leírhatnék ide mindent ...

Sok közül a legjobbnak lenni (mások szerint) ... "kiválasztottnak" lenni ...
Köszönöm a Sorsnak, hogy 26. életévemben megadatott ez az érzés ...

" Megint álmodott. Megint álmodott, meglepte az álom, ledöntötte és leteperte, feltépte a mellkasát, a fülébe csaholt és vonyított az éj, hollók tépték a szemét, örvény ragadta körbe-körbe, sűrű zaj és pusztulás, varjak károgtak a fülébe - aztán mintha elsodorta volna egy szó, egyetlen mozdulat."

/Bíborgyöngyök/